Nemzetiszalag Mozgalom

A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület február végén meghirdette a Nemzetiszalag Mozgalmat. A civil szervezet arra kérte az ország polgárait, hogy a nemzeti trikolórokat tartsák ablakaikban, autóikon, és kokárdáikat viseljék március 15-e után is egészen az országgyűlési választások végéig. A mozgalom céljairól Mészáros László, a szerveződés alelnöke elmondta: felhívásuk a nemzeti összefogás érzését hivatott erősíteni, s a befogadást demonstrálja a kirekesztés helyett.

Az Országos Választási Bizottság egy beadvány kapcsán azt a döntést hozta, hogy az országgyűlési választások napján a szavazatszámláló bizottságok pártdelegáltjai nem viselhetik pártjuk jelvényét, a nemzeti-színű kokárda azonban kitűzhető. A testület többségi álláspontja az volt, hogy a nemzeti jelképek használata nem korlátozható, így a kokárda viselése sem. Szoboszlai György, az MSZP delegáltja a döntést aggályosnak minősítette, mert szerinte a kokárda a közelmúltban kampányeszközzé, kirekesztő politikai jelképpé vált.

Az Magyar Polgári Együttműködés Egyesület arra kéri az ország lakóit (Kokárdát a választásokig!, Magyar Nemzet, 2002. március 13.), hogy "március 15-től egészen a választásokig viseljék a nemzet egységét szimbolizáló hagyományos kokárdát." A Nemzetiszalag Mozgalom elindításáról szóló felhívás szerint "Magyarország polgárai 1848. március 15.-én a jövőt választották. A márciusi ifjak, Széchenyi, Deák és Kossuth nemzedékének emléke arra ösztönöz bennünket, hogy ma is összefogásra hívjuk fel a nemzetet. Legyen most is a nemzeti szalag összefogásunk jelképe!" Az egyesület rra kér mindenkit, hogy "a nemzeti szalagot tűzze a szíve fölé, tegye ki az autójára, az otthona ablakába, ezzel is kifejezve a nemzet összetartozását".

Mészáros László, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület alelnöke szerint (Megyeri Dávid: Nem ellencharta a "szalagmozgalom", Magyar Nemzet, 2002. március 14.) a kezdeményezett "mozgalom nem népfrontos, de nem is valamifajta ellenchartás indíttatású, sokkal inkább arra hivatott, hogy a nemzeti érzelmű emberekben tudatosítsa az együvé tartozást, s egyfajta példát teremtsen a hagyományok megtartására".

Mészáros: "Mi soha nem is rejtettük véka alá, hogy a polgári oldalon állunk. A mostani mozgalomnak (...) szűkítő értelmezése azonban teljesen irreális. Valljuk ugyanis, hogy a magyar politikai palettáról a Kádár-rendszer évtizedeinek köszönhetően a valódi baloldal teljesen hiányzik. Ugyanígy nem találhatják meg a számukra megfelelő politikai erőt a balközéphez húzó polgárok sem. A mi vállalásunk tehát egyfajta hiánypótlás is, hiszen azt a magyar hagyományt visszük tovább, amely a befogadásra, nem pedig a kirekesztésre helyezi a hangsúlyt. Valljuk továbbá, hogy a mostani kormánykoalíció, némiképpen paradox módon, kénytelen volt a baloldali értékeket is felvállalni, hiszen az a fajta megszorító politika, ami az előző kormányzat alatt regnált, kudarcra ítéltetett, s bebizonyosodott: csak a verbális baloldaliságig jutott".

Mészáros szerint "tulajdonképpen az optimizmus és a pesszimizmus küzd egymással a politikai erőtérben. Az előző rendszer mindent megtett azért, hogy az emberek veszítsék el hagyományaikat, legyenek gyökértelenek, hiszen a kommunista rendszer pontosan tisztában volt azzal: akik elvesztik identitásukat, azokkal bármit meg lehet csináltatni, azokat bármire rá lehet venni. Nyilvánvaló persze, hogy sok ember számára nosztalgikus például a régi lakótelepi lét, a május elsejei virslis-sörös népszórakoztatás. Ám ezek a megtévesztett emberek elfelejtik, hogy valójában a fiatalságukat, az azóta hamvába hullt reményeiket szeretnék viszontlátni. Elfelejtik azt is, hogy a lakótelepi bezártsággal éppen a hagyományokat, a patriotizmust ölték ki az emberekből, szakítottak szét családokat azzal, hogy a kis lakástérben már két generáció sem tudott egy fedél alatt lakni".

Mészáros úgy véli a nemzeti szalag kitűzése, a választásokig való viselése nem osztja meg az embereket. "A kommunizmus évtizedei alatt a kokárda a magyar nemzet összetartozásának jelképévé vált. Akik esetleg támadják kezdeményezésünket, azoknak azt üzenhetjük: nehogy szégyellni kelljen a nemzeti érzés megvallását! A magyar nemzet polgárai tisztában vannak azzal, hogy nem kellenek azok, akik saját rosszkedvüket, politikai sikertelenségüket az országra kívánják tukmálni. Legyen valaki jobb- vagy baloldali, ha nem kívánja, hogy a múlt visszaköszönjön újabb négy esztendőre és a jövő mellett dönt, kitűzi a nemzeti szalagot. És hirdeti, hogy a nemzeti összefogás programja ma is - ugyanúgy, mint 1848-ban volt - a polgárosodás, a jövő programja".

Révész Sándor szerint (Kokárdát fel!, Népszabadság, 2002. március 18.) "mindenkihez eljutott az egyesült polgárok társadalmi, vagyis közérdekű és közpénzből fizetett hirdetése: kokárdát fel! - járjon a választásokig kokárdával a keblén mind, aki P. J. őméltóságát választja. Nyilván azért, hogy ne keveredjenek össze a Haynau Gyulához és Paszkevics Ivánhoz húzó romlott közönségességgel, mely csak március 15-éig tartja március 15-ét, másodnapjáig a Karácsonyt, s hétfőjéig a húsvétot. Aki igazán nemzeti, három hétig kokárdázik, aki igazán keresztény, három hétig locsolkodik".

Martos Gábor szerint (Zárójel, Népszava, 2002. március 28.) "azok, akik most éppen azt találták ki, hogy az igaz magyar ember (vagy hogy is) nem veszi le március 15. elmúltán sem a kokárdáját, hanem hordja egészen április elejéig, a választásokig, azok nem emlékezhetnek rá, mert még nagyon kicsik voltak akkor, úgyhogy elmesélem nekik. Valamikor a hetvenes évek elején történt, 72-ben vagy 73-ban, hogy egy fiatal orvos március 15-én reggel annak rendje és módja szerint feltűzte a kabátja hajtókájára a kokárdát, aztán bement dolgozni a kórházába. A sors (meg a beosztás) azonban úgy is hozta, hogy a fiatal doktor aznap éjjel is ügyeletes volt, tehát este is bent maradt a betegei között, végigcsinálta az éjszakai ügyeletet, tette, amit kellett, majd reggel átadta a munkát a beérkező nappalosoknak, ő maga meg végre levetette a fehér köpenyét, felvette az előző nap a szekrényébe beakasztott kabátját, és szépen elindult benne hazafelé. És így ért el a Kígyó utcába, ahol is az akkori szocialista rend három éber őre, se szó, se beszéd, úgy elverte, ahogy azokban az időkben rendőrök csak elverhettek valakit, akinek még március 16-án kora reggel is kokárda volt a hajtókáján, merthogy azt a szegény fiatal doktor bizony az éjszakai ügyelete után elfelejtette levenni, márpedig ez akkoriban főbenjáró bűnnek (nacionalizmus, lázítás, izgatás, mit tudom én, mi) számított".

Martos úgy véli "most ez a mostani ötlet, hogy a magyar forradalom jelképét nem kell(ene) levenni a nagy nap elmúltával, hanem a választásokig kell(ene) hordani, ez is jelent persze valami mást is. Akik ugyanis ezt kitalálták, azok úgy gondolják, hogy aki hordja, az az igaz magyar ember (vagy hogy is), ha más miatt nem, hát amiatt feltétlenül, hogy ugyanis hordja, méghozzá éppen azoknak a felszólítására, akik ezt kitalálták, tehát nyilván egyetért velük, mindazzal, amit ők mondanak és csinálnak, és ez majd nyilván jól meg is fog látszani április elején a még mindig kokárdásan leadott szavazatán. Aki meg eszerint máshogy gondolja ezt a dolgot (mondjuk úgy, hogy nem kellene napi aktuálpolitikává zülleszteni a sokaknak tényleg valamit jelentő nemzetiszín kokárdát, a magyar forradalom jelképét), az meg nyilván nem igazi magyar ember (vagy hogy is). És az elkövetkező három hétben, hála a kokárdának, ez eszerint jól meg is fog látszani az embereken".

Martos szerint "innen meg már csak egy lépés, hogy akin kokárda van, az mondjuk szebb húst kapjon a hentesnél, előbb kapjon lakás- vagy diákhitelt, ő szállíthasson dolomitot a sztrádaépítéshez, esetleg könnyebben vehessen építőipari vállalatot vagy adhasson el nyom nélkül csődbement cégeket; esetleg az ő szavazata többet is számítson, mint a másoké. Lehetne persze fordítani ezt az egész dolgot: ne azon legyen nemzetiszín, aki igaz magyar ember (vagy hogy is), hanem aki nem az, azon legyen valami jel, ami megkülönbözteti őt a többiektől, az igaz magyaroktól (vagy hogy is). Mit tudom én, akármi; egy sárga csillag".

A Magyar Hírlap szerkesztősége szerint (Elválasztó jel? Magyar Hírlap, 2002. március 21.) "alapvetően elhibázott a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület kezdeményezése: arra szólítják fel az ún. nemzeti oldal szavazóit, hogy március 15-e után ne vegyék le a kokárdát kabáthajtókájukról, hanem viseljék egészen a választásokig, sőt tegyenek kis zászlót ablakukba, autójuk antennájára s mindehova, ahol demonstrálni tudják, hogy a 'polgári' kormány továbbregnálását támogatják. Első látásra nincs ezzel semmi baj: jelöljék meg magukat azok, akik a Fidesz stb.-re szavaznak, erősítsék egymást az összetartozás érzésével, ráadásul praktikus is, a jel már ott van a hajtókán, egy mozdulatot sem kell tenni érte. Sajnálatos, hogy az ötletgazdák annyira megörültek első gondolatuknak, hogy nem gondolták tovább. Rájöhettek volna, hogy a jellel baj van. Az nem az övék. A nemzeti színű kokárda a magyar szabadság szimbóluma 1848 óta - minden azóta fölnőtt nemzedék számára. Apák hagyták fiaikra, anyák hímezték lányaiknak a kis jelet, melyet azon az egy szent napon mindenki föltűzött - akinek fontos volt -, akkor is, amikor lehetett, és akkor is, amikor nem lehetett. Ezzel a jellel nehéz időkben a magyar szabadsághoz való viszonyukat fejezték ki az emberek, jobb időkben szép szokás maradt: tisztelgés a szabadság hősei előtt. A jel szimbolikus tartalma nem fokozható le egy aktuális politikai kurzus kampánycéljaira. És nem is sajátítható ki erre. Keressenek más jelet! Tűzzenek ki magyar narancsot, az is nagyon nemzeti tud lenni. Eddig minden hatalom kisajátította a nemzeti színeket. Tudta, hogy az emberek szeretik, ragaszkodnak hozzá, mert kifejezi identitásukat, a magyar nemzet tagjainak összetartozását. Amikor hazug szelek fújdogáltak, számukra akkor is azt fejezte ki. De olyan még nem volt, hogy a magyarság szétválasztására akarták volna fölhasználni. Ez végig nem gondolt vagy gyalázatos kísérlet erre. A lakosság túlnyomó többsége nem visel kokárdát március 15-e után - ez idáig így volt természetes, s úgy tűnik föl, hogy most is az. Hogy ki miért nem viseli, nem tudhatjuk. Van, akinek ízlése tiltja, van aki megszokásból, március 15-e emlékéhez ragaszkodva, van aki így tüntet a jelenlegi kurzus ellen - ha ezzel egyáltalán tüntetni lehet. Aki viseli, jelezvén, kire szavaz, az - akarva-akaratlan - a rég letűnt nyílt szavazás egy sajátos formáját választotta, ami épp azért tűnt le, mert antidemokratikus volt, hiszen lehetővé tette a nyomásgyakorlást, a megfélemlítést. A szavazás minden állampolgár legbensőbb magánügye. Közügy majd a végeredmény lesz. S azt, mint a jelek mutatják, nem lehet befolyásolni egy felelőtlen civil szervezet - egyébként visszhangtalan - ötleteivel".

Erdélyi Péter szerint (A kokárdák és a zászlók is kitűzve maradnak?, Magyar Hírlap, 2002. március 22.) "nem csak a kokárdák maradnak kitűzve a parlamenti választások végéig a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület tévés felhívására (amely immár nem közhasznú hirdetésként kerül a képernyőre) válaszoló polgárokon. Egyes budapesti társasházakon és középületeken is kint 'felejtették' a nemzeti színű lobogót március 15-e után egy héttel is. A fővárosi önkormányzat sajtóosztálya tájékoztatása szerint a közterületek feldíszítése a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak, s nem a fasiszták március 19-ei budapesti bevonulásának, és nem is a Tanácsköztársaság 21-ei kikiáltásának szól.

Schiffer János főpolgármester-helyettes (u.o.): "a két évvel ezelőtt hozott törvény értelmében minden közintézményen kötelező, hogy kint legyen a nemzeti zászló". Schiffer kártékonynak tartja a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület kokárdás kezdeményezését, amely szerinte "ellentétben áll a '48-as forradalom szellemiségével. Ez a jelkép nem egyik vagy másik párté, a kokárda mindannyiunké, amit rossz ötlet a választásokhoz kapcsolni, politikai eszközt csinálni belőle. (...) Ahogyan az emberek egymást méregetik az utcán, hogy lássák, ki hordja és ki nem, rossz rendszereket és reflexeket idéz".

Szoboszlai György (MSZP) és Gesztesi Ferenc (Munkáspárt), az Országos Választási Bizottság (OVB) tagja szerint (OVB: nemzeti színű kokárda, mozgóurna, Magyar Nemzet, 2002. április 2.) "ma, amikor direkt politikai eszközzé vált a nemzeti színű kokárda viselése, nem hozhat az OVB olyan döntést, amellyel támogatja a szavazatszámláló bizottsági tagok kokárdaviselését a szavazóhelyiségekben". Hangsúlyozták: "ez a kérdés nem kapott volna ekkora hangsúlyt, ha a miniszterelnök nem szólítja fel az embereket a nemzeti színű szalag, a kokárda választásokig való viselésére".

Ficzere Lajos, az OVB elnöke és Molnár Miklós, az OVB elnökhelyettese azt mondta (u.o.), hogy "ez esetben olyan nemzeti jelképekről van szó, amelyeket az alkotmány és más törvények alapján jogosan lehet viselni a szavazásnál is, s nem tehetők aktuálpolitizálás tárgyává".

Veress Márton szerint (Miért szúr a kokárda?, Magyar Nemzet, 2002. április 3. ) "a szocialisták is szívesen kitalálták volna a tavaszi kokárda viselését, de egyrészt Werber eltakarta előlük Magyarországot, másrészt a régi-új elit nem a nemzeti trikolór bűvöletében nőtt fel. Még nem tudták megszokni. Az SZDSZ pedig nem is akarja megszokni."

Veress felteszi a kérdést vajon "miért Magyarország a világon az egyetlen hely, ahol nemzeti jelképeink viselése és megjelenítése társadalmat megosztó 'magyarkodás'". Veress szerint ennek "két oka lehet. Az első az, hogy nem a szociál-libelirálisok találták ki. A másik az, hogy ha ők kitalálnak valamit, az nem piros-fehér-zöld színű lesz. (...) Nem képesek észrevenni, hogy érezhetően nő az országban a nemzeti öntudat, és a kokárda nem húsvéti kölnispalack, amit egy évben egyszer kell és szabad előrántani, majd március 16-án célszerű visszahelyezni a gardróbszekrény legfelső polcára a karácsonyfatalp és megmaradt csillagszórók közé. Meg kellene tanulni még egy-két új dolgot. A hajdani liberális kékszalag-mozgalom tagjaitól azt, hogy viseljük nyugodtan szimbólumainkat, mert a társadalom máskéntgondolkodó része toleráns. Az amerikaiaktól azt, hogy le lehet porolni a nemzeti zászlót szeptember 11-én is, ha ki akarjuk fejezni nemzeti identitásunkat és szolidaritásunkat".

Hegyi Gyula szerint (Áldás, békesség, akasztófa?, Népszava, 2002. április 3.) "mára a gyűlöletkeltésben Kövér László még a MIÉP józanabb képviselőin is túltett. Ahogy az egyik internetes fórumon olvasható, Kövérnek és az őt 'Áldás, békesség' köszöntéssel üdvözlő Orbán Viktornak sikerült elérnie, hogy az idei húsvétnak az 'Áldás, békesség, akasztófa' legyen a tragikus jelmondata. Persze csak azok számára, akik szolgalélekkel és talpnyaló buzgalommal tapsolnak a Fidesz gyűlöletkampányának.Kövér László néhány hónappal ezelőtt szó szerint 'szellemi polgárháborút' ígért a magyar társadalomnak. Fenyegetését beváltotta, a MIÉP segédcsapataival együtt mindent elkövet azért, hogy kirobbantsa a szellemi polgárháborút. Amennyire látom, a jobboldal mérsékeltebb része sem lelkesedik ezért, de a kampány felfokozott légkörében és a lenini centrelizmust megszégyenítő pártfegyelem miatt nem mer ellentmondani a hazaárulózó és akasztással példálódzó vezéreknek. Szomorú látni, hogy Antall József egykori munkatársai találták ki a nemzetet megosztó 'kokárdamozgalmat', s ma már szavuk sincs az 'értékkonzervetivizmust' megcsúfoló gyűlöletkampány ellen".

Pilhál György szerint (Kokárdajaj, Magyar Nemzet, 2002. április 3.) "nagyon érzékenyek a Baranya megyei szocialisták, most például a végett kérték ki az Országos Választási Bizottság véleményét, viselhetik-e pártjelvényüket meg a nemzetiszínű kokárdát a szavazatszámláló bizottságok tagjai a szavazóhelyiségekben. A helyi MSZP-sek ugyanis attól tartanak, hogy a jelvény és a kokárda megzavarná a megye lakosait, akik aztán meggondolatlan Fidesz-, valamint MIÉP-szavazókká lennének. Nincs nagy véleménnyel a baranyai MSZP a saját lakosságáról, azt ne mondjam, bunkónak tartja őket. Odamegy, teszem azt, a szavazóurnához április hetedikén a megrögzött szocialista szavazó, már-már bedobná szavazócetlijét az urnába, ám látja, hogy a szavazóbiztos nemzetiszínű kokárdát visel, erre visszakéri a cetlit, hogy ő ezek után Csurkát fogja támogatni, annyira megfogta őt a kokárda. Ilyesmitől aggódnak Baranyában. Hogy személyesen kik az aggódók, arról nincs hír, mi csak annyit tudunk, hogy a megyeszékhely frontembere, Toller László MSZP-s képviselő és nyelvművelő. Trágár úrról van szó, aki a micsodáját kínálta a Fidesznek a rádió élő adásában. Miközben a budapesti Erzsébet híd Soros-pénzből SZDSZ-szimbólummá lényegült, Baranyában Toller (Trágár) Lászlóék a végett aggódnak, szabad-e Petőfi nemzetiszínű kokárdáját hordania a szabad magyar választások szavazatszámláló emberének. Uram, ne hagyj el!"

Nagy N. Péter szerint (Nemzeti szalag, csomózva, Népszabadság, 2002. április 5.) "nehéz helyzetbe kerül, aki elfogulatlanul tekint e felhívásra. Számolnia kell vele, hogy ha vonakodna eleget tenni a kérésnek, tudni fogják ezt róla a lakók, az autósok, a járókelők, a munkatársak. Ha akarják, besorolják: kirakta/nem rakta ki - például az ablakba a szalagot. El kell hát döntenie, akarja-e, hogy besorolják. S ha igen, tudja-e, hogy hová sorolják be? A hű magyarok vagy csak az adott helyzetben kormányhű magyarok közé? A döntéshez jó tudni, hogy az egyesület az ádázul megosztott magyar politikai élet egyik oldalának nem is visszafogott tömörülése. Azonosításában nem az a meghatározó, hogy alapító elnöke Mádl Ferenc, a köztársasági elnök, hogy ők szervezik Orbán Viktor vigadóbeli évértékelését. Ettől még a nagy többség elhihetné, kitűzhetné az általuk kínált szalagot. Ám a korábbi és az újabb nyilatkozataikkal való azonosuláshoz már komoly elkötelezettség szükséges. Ezek harcos, pártos, mozgósító szövegek: 'Elég volt azokból, akik az elmúlt ötvenöt évből negyvenhét éven át kormányozva szenvedések tömkelegét zúdították az országra.' 'Elég volt azokból, akik nem ismerve se Istent, se Embert, se Hazát, saját hatalmuk visszaszerzése érdekében mindent és mindenkit képesek letiporni'".

Nagy szerint a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület legfrissebb nyilatkozatai arra vallanak, "hogy a kibocsátók becsületbeli ügyüknek tartják, hogy a 'tiprók' ne kerüljenek még egyszer helyzetbe. Ehhez joguk van. Ki-ki az ellen küzd, aki ellen jónak látja - a maga zászlai alatt. De hogy kerül ide a kokárda és a nemzeti szalag? Ezek éppen arra szolgálnának, hogy nemzeti - és ne politikai! - keretben fogják össze az országot. Semmiképpen nem arra, hogy az egyik felet győzelemre vezessék a másik ellen. Ilyen funkciójuk akkor van zászlóknak, kokárdáknak, ha az ellenfél idegen. A polgári együttműködés által támogatott erők egyébként nem is hagynak kétséget a politikai harc nemzetet megosztó jellege felől. E tekintetben következetesek is. Négy éve, a választási kampányidejére eső március 15-én Orbán Viktor azt mondta például, hogy ugyanúgy két erő vonul fel, mint a 48-as forradalomban. A múlt, a tehetetlenség erői állnak szemben a tetterővel, a jövővel. Szó sem volt a mindannyiukra egyaránt illő kokárdáról. A mostani felhívás az, amely egy természeténél fogva csak egymás rovására vívható harcba olyan jelképeket, érzéseket vonna be, amelyek így csak önmaguk ellen fordulhatnak. Mert akinek van hozzá szeme, felismeri Csurkáék Hősök terén használt öt méter átmérőjű kokárdájának jelentését, de így, tudván tudva is elszorul az ember szíve. Ennél finomabban kötné egyoldalú politikai célokhoz a nemzeti érzés szabadságát a Polgári Együttműködés által ajánlott szalag. De ezzel erősebben támadja is a természetes közösségi szeméremérzetet. Mert a legtöbb ember számára nem jó nagyon másmilyennek lenni. És másmilyenségünket az utcán magunkra tűzött jelekkel (vagy azok hiányával) demonstrálni. Nem tartozni oda, ahová kell. Egyben kényszert érezni arra, hogy kitaláljuk, hová is kellene. Ha emiatt a nemzeti szalag felhívás nyomán bizonytalanság támadna többekben, talán segítség számukra, ha tudják, a kibocsátó egyesület egyik alapító elnökségi tagja és a Fidesz alelnöke egy és ugyanaz a személy: Kövér László. Ő mondta szombaton, a 'Kossuth-centenáriumi év tavaszán', hogy Magyarországon a szocialisták Kéthly Anna emlékét, akik pedig liberálisnak nevezik magukat, Kossuth Lajos emlékét gyalázzák meg. Nos tehát, az egyesület részéről ezt szánnák az ablakainkba, erre kellene mindannyiunknak felvarrni a nemzeti összetartozás kokárdáját".