Személycserék 2. rész
Korábbi elemzésünkben már kifejtettük, hogy az újonnan hatalomra jutott kormány által eszközölt személycserék nem elsősorban méretüket, hanem gyorsaságukat tekintve térnek el a korábbi kormányok gyakorlatától. Az alábbiakban ezen túlmenően egy új szempontot bevezetve elemezzük a személycseréket. Azt igyekszünk demonstrálni, hogy a személycserék sebességén túl a személycserék kormányzati erők általi etikai megítélése is változáson ment át az elmúlt évekhez képest.
A rendszerváltás óta a legtöbb kormányváltás alkalmával a személycserék megítélése alapvetően negatív volt - mind a távozó, mind az érkező kormány részéről. A magyar társadalomban igen mélyen él a "szakértői kormányzás" mítosza, amelynek értelmében a kormányzás nem elsősorban politikai, hanem sokkal inkább szakmai-bürokratikus kérdés, amely így elsősorban szakmailag képzett köztisztviselők segítségével valósítható meg. A "szakértői kormány" elképzelés intakt közigazgatást preferál. Ezen paradigma szerint a kormányzás tulajdonképpen nem más, mint az ügyek "menedzselése". E felfogásban a politika negatív jelenségként tűnik fel, és általában kevesebb hangsúlyt kap a kormány célkitűző szerepe. Ezen elképzelés szerint, ha van is ilyen szerepe a kormánynak, az elsősorban szakmai prioritások kitűzését jelenti. E felfogás ezen túl azt az elképzelést is magában foglalja, hogy a problémáknak létezik egy szakmailag kifogástalan megoldása. E megoldás megtalálása a politikusok feladata. A megoldás akkor lesz "politikai", ha nem a szakmai racionalitás szempontjai érvényesülnek, hanem attól eltérő logika alapján hozzák meg a döntéseket. Ezen eltérő logika nem feltétlenül valódi politikai logika; a korrupciós ügyek e felfogás szerint "politikai" döntés eredményei, ami itt mindössze annyit jelent, hogy a politika nem a szakmailag legjobb megoldás mellett döntött.
A fenti felfogásból logikusan következik az az elvárás, hogy a közigazgatási kar legyen minél inkább politikamentes. Mivel a kormányzás elsősorban igazgatás, ehhez pedig tapasztalat kell, nem szabad megengedni, hogy a közigazgatási kar négyévente lecserélődjön. Ez ugyanis ellehetetlenítené a szakmai feladatok hatékony megoldását, és óhatatlanul is "politikai" szempontokat vinne a döntésekbe.
Ebből adódóan a kormányváltásokkor bekövetkező személycserék rosszak, míg a közigazgatás intaktságának megőrzése jó. Ha egy politikai erő mégis változásokat eszközöl, akkor igyekszik azt szakmai indokokra visszavezetni. Vagyis, nem azzal érvel, hogy politikailag lojális emberekkel kívánja feltölteni a közigazgatást, hanem azzal, hogy az általa leváltott köztisztviselő szakmailag inkompetens.
A fenti érvelés volt megfigyelhető a Horn-kormány hivatalba lépésekor éppen úgy, mint az Orbán-kormány idején. Az Orbán-kormány az általa kívánt személycseréket vélhetően azért sem hajtotta azonnal a kormányváltás után végre, mert nem kívánta azt a látszatot kelteni, hogy "politikai tisztogatást" rendez. Ehelyett számos korábban vezető beosztásban dolgozó köztisztviselőt tartalmilag jelentéktelen pozícióba helyezett, így kívánván elérni, hogy maguktól távozzanak. E megoldás előnye az volt, hogy az ellenzék kevésbé érvelhetett a kormányzati tisztogatás léte mellett, amennyiben a távozók közül sokan önként döntöttek a közigazgatás elhagyása mellett.
Úgy tűnik azonban, hogy a közigazgatási kar egy részének lecserélését a politikai elit egyre kevésbé "szégyelli". Az elmúlt években mintha megváltozott volna a személycserékre vonatkozó norma. Ez vélhetően összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy a "szakértői kormány" nimbusza az elmúlt időkben érezhetően visszaesett, a "felhatalmazás elmélet" hazai alkalmazása viszont teret nyert.
A "felhatalmazás elmélet" - mandate theorem - eredetileg angolszász koncepció. Ezen elmélet tükrözi az angliai gyakorlatot, ugyanakkor alkalmas arra is, hogy számos, a kormány számára lényeges intézkedés legitimációs alapjául szolgáljon. Ezen elmélet lényege, hogy a választók a választáson nyertes pártokat felhatalmazzák arra, hogy programjukat végrehajtsák. A győztes pártoknak ezek után nem csupán lehetőségük, de kötelességük is mindent megtenni e program végrehajtásért. A program végrehajtása az új kormány elsődleges célja, hiszen erre kapott felhatalmazást. Ezen célnak kell ezért alárendelni minden törvényes eszközt, amely a kormány rendelkezésére áll. A személyzeti politika milyensége önmagában nem erény: van jó változás és rossz stabilitás, és viszont. A személyzeti politika eszköz, amelyet a cél érdekében kell kifejteni. Ha a program megvalósulása személycseréket kíván, akkor e személycseréket végre kell hajtani annak érdekében, hogy a választók akarata érvényesüljön. A győztes pártokat a program megvalósulásáért terheli felelősség; ha e célt adekvátan szolgálják a személycserék, úgy e személycseréket mindenképpen eszközölni kell.
A fenti elmélet ilyen tisztán természetesen nem jelenik meg a hazai közbeszédben. Az azonban mindenképpen megállapítható, hogy a fenti elmélet egyes elemei feltűntek az elmúlt időkben a kormányzati intézkedések legitimációs alapjaként, mindkét oldalon. A kormányoldal jelenleg a két fenti elképzelést vegyesen használja a személycserék indoklására. Egyrészt találkozunk azzal a hagyományos érveléssel, amely szerint a kormányzat csak a politikai kinevezettek és a szakmailag inkompetensek esetén eszközöl személycseréket. Különösen Kovács László külügyminiszter érvelésében köszön vissza ezen elképzelés.
Ezen túl azonban megjelenik a felhatalmazás elmélet egy-két eleme is. A kormány számos tagja nyilatkozott például úgy, hogy a kormányzati vezetőknek joguk van ahhoz, hogy kiválasszák munkatársaikat. Erre az elméletre emlékeztet a kultuszminiszter érvelése is, aki a társadalmi konszenzussal igyekszik legitimálni a Nemzeti Színház új vezetőjét. Görgey Gábor szerint nem a közbeszerzési eljárás biztosítja a leghatékonyabb megoldást - márpedig hatékonyság szükséges ahhoz, hogy a kormányzat programját megvalósítsa.
Vagyis, ma már egyáltalán nem tartható az az álláspont, hogy a szakmai kinevezések a politikai erők szemében pozitív, míg a politikai döntések negatív értékelésben részesülnének.
