Lemondott Pokorni Zoltán (3. rész)

Eörsi Mátyás, szabaddemokrata képviselő saját honlapján jelentette be, hogy édesapja is írt ügynökként jelentéseket. A politikus úgy véli, mindenki csak a saját tetteiért felelős, szülei, nagyszülei, ükszülei cselekedeteiért nem. "Kétségbeesésemen az sem enyhített, hogy apám valójában senkiről nem adott használható jelentést; a nemzetközi konferenciákról adott tudósításaiban nyugati kollégáit jogi kvalitásuk alapján jellemezte" - írja Eörsi. A hasonló helyzetben lévő Pokorni Zoltánnal kapcsolatban úgy fogalmaz: "nem lemondania kellett volna, hanem abbahagyni a fellegek magaslatából osztott kérlelhetetlen erkölcsi kioktatást, kinyilatkoztatásokat."
"Ha Pokorni Zoltán Fidesz elnökként és frakcióvezetőként arról kezdene el beszélni, hogy ismerjük meg múltunkat, és ezután a magyar politikai életet ne a múlt, hanem a jövővel kapcsolatos elképzelések sokszínűsége ossza meg, senki sem kiabálna át neki a parlament túlsó oldaláról."

Mészáros Tamás szerint (Izgalmi politika, 168 Óra, 2002. július 11.) "tizennégy perc vágatlanul. Ennyi volt Pokorni Zoltán rendkívüli sajtótájékoztatója; a lemondó nyilatkozat és annak indoklása, mely utóbbi nem nélkülözte a visszafojtani próbált érzelmek mindazonáltal jól látható jeleit. A Fidesz elnöke remegő szájszéllel, el-elcsukló hangon, küzdelmes önfegyelemmel adta elő megrendülése drámai történetét. Nézői aligha vonhatták ki magukat a hatása alól - a főhős monológja megéltnek és őszintének tetszett. Az ember legfeljebb utólag kérdezi, vajon miért is volt szüksége Pokorninak erre az előadásra. Közzétehetett volna egy írásos nyilatkozatot, hozzáfűzve döntése okairól annyit, amennyit az egyértelműség feltétlenül megkíván; s tekintettel az ügy személyes motivációira, senki nem igényelte volna tőle a kamerák előtti fellépést. Miért került hát sor erre a nem minden mazochizmus híján komponált vájkálásra önnön családi viszonyaiban, mi vezette a Fidesz elnökét, amikor fölös részletességgel ecsetelte édesanyja múltbéli szerepét, apjához fűződő kapcsolatát, egyáltalán: saját szenvedéstörténetének olyan mozzanatait, amelyek igazán nem tartoznak a nyilvánosságra? Hiszen a sem erkölcsi, sem jogi szempontból nem szükségszerű lemondás úgymond emberi, személyes magyarázatához mindezek az információk nem voltak elengedhetetlenek - legalábbis akkor nem, ha elfogadjuk, hogy Pokorni valóban hirtelen feltámadt egyéni indulatait tartja összeegyeztethetetlennek politikai feladataival. Mert indulatát igazolja már önmagában a száraz tény is, miszerint most kellett megtudnia, hogy apja több mint harminc éven át besúgó volt. S Pokorni Zoltán kárhoztathatja ezért először is az apját - noha meg is értheti a korabeli kényszerítő körülmények hatalmát -, aztán haragudhat természetesen mindazokra, akik apját annak idején választás elé állították. Amennyiben pedig ezek az érzelmek a továbbiakban korlátozzák számára a politikai cselekvés lehetőségeit, ez olyan méltányolható és korrekt álláspont, amelyet a nyilvánosság bármiféle televíziós tálalás nélkül is elfogadott volna".

Mészáros: "Anélkül, hogy kétségbe vonnám tehát Pokorni fájdalmának súlyát avagy mélységét, úgy vélem, hogy lemondásának megrendezett teatralitása, a kirakatba tett 'férfias' önsajnálat bizony tudatos politikai cselekvés volt, és a legkevésbé sem magánemberi megnyilvánulás. A politikusnak ugyanis csak addig van privát drámája, ameddig akár önszántából, akár kényszerűen nem tárja azt a közösség elé. Attól a perctől kezdve csupán politikai tényezőként foglalkozhatunk vele, és ennek megfelelően politikai hatását, következményeit kell figyelembe vennünk. A Fidesz vezetői ezt pontosan tudják. Félreértések elkerülése végett: pillanatig sem gondolom, hogy részük volna a hajdanán Pákozdi János fedőnéven dolgozó ügynök mostani leleplezésében (ámbár azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy mondjuk a titokminiszter Kövér László ne ismerte volna az idős Pokorni titkát), de tudni vélem, mi történt a számukra is váratlan kiszivárogtatást követően. Elhatározták, hogy ha már így esett, a lehetőségekhez képest a maguk javára fordítják az ügyet, és kipréselnek belőle minden politikai hasznot. Ezért celebrálták a csakugyan méltatlanul nehéz helyzetbe került pártelnök színpadias 'vallomástételét', amelyből oly fennen szólt a tűrő érdem, és - mint a későbbi Fidesz-kommentárok fogalmaztak - nyilvánvalóan magasrendű erkölcsiségről tanúskodott. Pokorni kétségkívül hozta a formáját: az utóbbi hónapokban tőle már megszokott nemes felindulás remegtette a hangját ezúttal is, csak most éppen az áldozat szerepének minden keserűsége adta az alapszínt. Tisztázandó, hogy ez a célravezérelt autoszuggesztió nem rontotta le az előadás hitelességét; az átélt jelenet csak azért fals, mert semmiképp sem természetes politikai színházat rendezni a magánfájdalomból.A Fidesz azonban, amióta a választásokon időlegesen elvesztette a küzdelmet, egyfolytában azon igyekszik, hogy a politika terepéről egy másik síkra terelje a társadalmi konfliktusokat. 'Erkölcsi forradalmat' hirdet, és azt nagy szcénákban próbálja kiteljesíteni. Nincs politikai koncepciója, de van látványszínházi ambíciója. Amit arra akar felhasználni, hogy módszeresen szétdúlja a mindennapok unalmas békéjét, mert tudja, hogy ha a kormány viszonylag nyugodtan dolgozhat, még a csupán korrekt átlagteljesítmény is elég lesz ahhoz, hogy épp az elmúlt hektikus négy év után óhatatlanul felértékelődjék. Az ellenzék politikapótló politikája tehát az ország izgalmi állapotának folyamatos fenntartására épül. Ehhez pedig poszterfigurák: áldozatok, hősök, ellenállók kellenek - két lábon járó morális imperatívuszok és felmagasztosult nemzeti hídfoglalók. Skandáló csoportok, dühös transzparensek, Lehel kürtjét harsogtató ifjak, az úton keresztbe fordított autók, feketébe öltözött asszonyok a Parlament előtt - minden, ami a rebellió képzetét keltheti. Csak látni lehessen a képernyőkön, hogy stabilitás pedig nincs".

Karácsony Ágnes és Sándor Zsuzsanna szerint (Rettegés az örökségünk, 168 Óra, 2002. július 11.) "a volt Fidesz-elnök maga sietett a magyarázattal, miért vállalt besúgószerepet édesapja 33 éven keresztül. Zsarolta a hatalom: visszaviszik a börtönbe, ha nem ad jelentéseket környezetéről. Lehet, így történt. Nincs jogunk kételkedni Pokorni szavaiban. Még akkor sem, ha a Kádár-korszak történészei egybehangzóan állították lapunknak: kizárt, hogy valakit több évtizeden át - egészen a rendszerváltásig - azzal láncolt magához a III/III-as csoportfőnökség, ha megtagadja az együttműködést, le kell ülnie maradék börtönéveit, amelyekre az ötvenes években ítélte a Budapesti Hadbíróság. Kutatók úgy vélekednek, ezzel legfeljebb 1959-ig zsarolhattak valakit. (1989-ig bezárólag többször is hirdettek amnesztiát.) (...) Ám meg kell érteni Pokorni Zoltánt. Még ha tudott az is, hogy édesapja még csak elektromosipari technikus volt, amikor elítélték. Tervezőmérnöki diplomát pedig azután szerezhetett, hogy besúgónak 'szervezte be' a politikai rendőrség. De hogy miért is bűnhődött Pokorni János? Fia csak annyit mondott a múltról: cserkész édesapját államellenes szervezkedés miatt ítélték el 1953-ban, és három év múlva, '56 októberében szobi forradalmi csapatok szabadították ki társaival együtt a márianosztrai börtönből".

Karácsony és Sándor szerint "Pokorni Zoltán megrendülten közölte sajtótájékoztatóján: most, negyvenévesen tudta meg édesapja megszenvedett történetét. A Táborkereszt című internetes cserkészlap azonban a múlt év elején beszámolt egy dokumentumfilm ősbemutatójáról, amelyen - az újság állítása szerint - Pokorni Zoltán személyesen is megjelent. Érthető módon, hiszen édesapja, Pokorni János volt a film egyik szereplője. Az alkotás címe: Rettegés az örökségük. Lapunk kíváncsi volt, miről is szól a mű. A filmben az egykori 'pártőrségi per' túlélői vallanak. (...) Pokorni János tizenkettedrendű vádlottként 12 évet kapott. (...) Feltűnő, hogy nem említi a szobi felkelőket, akik 'kiszabadították', sem a hátralékos börtönévek nyomasztó súlyát. És ki tudja, miért nem vetődött fel benne a disszidálás gondolata (sokévnyi, fenyegető, le nem töltött börtönbüntetéssel a nyakában)? Rajta kívül megszólal még három hajdani elítélt: Ari László, Bodócs Pál és Hegedüs Hajnalka. Ők arról is beszélnek, hogy kegyelmet kaptak, előbb szabadulhattak, Hegedüs már 1955-ben, Ari és Bodócs 1956 nyarán. Pokorni Jánosról csak nemrég tudhattuk meg fia szavaiból: 1956-ban forradalmi csapatok szabadították ki a márianosztrai börtönből, s hogy a hatóságok később ne zárják oda vissza, kényszerből lett ügynöke a III/III-as csoportfőnökségnek.
Pokorni János filmbeli vallomása közben - vágóképként - viszont jól látszik az a dokumentum, amelyen a 'kegyelmi értesítés' szerepel. Rajta a dátum: 1958. Az irat alá is támaszthatja Pokorni Zoltán állítását. Noha történész-szakvélemények szerint a dokumentum nem zárja ki egyértelműen azt a lehetőséget sem, hogy Pokorni korábban szabadult, esetleg a többi elítélttel együtt 1956 nyarán. Az kétségtelen, hogy a Fidesz volt elnöke látta a Rettegés az örökségük című filmet. Talán a 'kegyelmi értesítés' sem kerülte el a figyelmét. És ha addig - tegyük föl - nem ismerte a tényeket, rákérdezhetett volna az iratra: ha édesapját forradalmi csapatok szabadították ki, később hogyan tudta elkerülni, hogy visszavigyék a börtönbe. Pokorni Zoltán történelem szakos tanárként eltöprenghetett volna azon: miért engedték el édesapjának a további börtönéveket éppen a megtorlások kemény időszakában. Természetesen nem kizárt, hogy mindezt megkérdezte, és kapott is válaszokat".

Karácsony és Sándor szerint "más is furcsa a Pokorni-történetben. A fideszes politikus lemondásának napján azt mondta újságírók előtt: édesapját 1953-ban 12 évre ítélték, 3 évig volt börtönben, '56-ban szabadították ki, a hatalom később a 'maradék' kilenc esztendővel zsarolta. És mindezt most tudta meg az édesapjától. Csakhogy a már említett dokumentumfilmben maga Pokorni János beszélt arról, hogy 4 esztendőt és két hónapot töltött börtönben. Tehát ha zsarolták is később, az bizonyos, hogy nem fenyegethették 9 évvel. Ráadásul Pokorni Zoltán azt is megtudhatta a filmből, hogy édesapját első fokon már 1952-ben elítélték, a múlt szerdán mégis '53-as verdiktet emlegetett a sajtónak. Márpedig ha - mint nyilatkozta - hosszabban beszélgetett édesapjával a lemondása előtti napon, akkor nyilván pontos információkat hallhatott tőle. És feltételezhető, hogy ugyanazokat a dátumokat, mint amelyeket Pokorni János emlegetett a dokumentumfilmben. De akkor vajon miért tévedett a leköszönő Fidesz-elnök? Miért mondta azt, hogy őszintén feltárja a család múltját? Az általa megjelölt időpontok arra engednek következtetni: pontosan azokat a számokat és azt a zsarolási magyarázatot ismételgette, amelyekről a Pákozdi/Pokorni-ügyet kirobbantó Meruk József újságíró beszélt két nappal korábban a Budapest Televízióban. Vagyis ha Pokorni Zoltán érdeklődött az édesapjánál, bizonyára a valós dátumokat mondta volna a sajtótájékoztatóján: azt, hogy Pokorni János négy év két hónap után szabadult, és ha zsarolták is, nem kilencévi büntetés letöltésével. Persze talány, miért volt érdeke Pokorni Zoltánnak másról beszélni. Lehet, hogy megrendültsége okozta a figyelmetlenségét. Lehet, hogy most nem kért magyarázatot édesapjától, mert már korábban is tudta a tényeket, csupán rosszul idézte föl azokat. Különben azt is nehéz elképzelni, hogy Pokorni János nem fedte föl titkát a fia előtt. Hallgatott, amikor Pokorni Zoltánt parlamenti képviselőnek, aztán oktatási miniszternek, majd a Fidesz elnökének, frakcióvezetőjének választották? Vajon miért szolgáltatta volna ki fiát ekkora politikai kockázatnak az előbb ügynökként ténykedő, majd - érdemei elismeréseképpen - titkos megbízottá előléptetett apa? Levéltárakban is próbáltunk utánanézni a kegyelmi értesítésnek. Kiderült: a sajtó számára nem nyilvánosak az iratok, az érintett vagy családtagja, valamint kutatók azonban hozzáférhetnek a dokumentumokhoz. (...) Lapunknak természetesen nem állt szándékában az apa múltjában vájkálni. De a fia által adott magyarázatot összevetve a nyilvános dokumentumokkal, felvetődött a kérdés: Pokorni Zoltán vajon tényleg most szembesült-e először édesapja ügynökmúltjával? Hiszen ismert, a Fidesz egykori elnöke mindig is komolyan vette a megbízhatóságot: az Orbán-kormány hatalomra kerülése után Pokorni Zoltán - még oktatási miniszterként - a legelsők között vetette alá munkatársait a legszigorúbb, még a családtagjaikra is kiterjedő átvilágításnak".

Bencsik András szerint (Erkölcs és forradalom, Demokrata, 2002. július 11.) "Pokorni Zoltán lemondása elviselhetetlen helyzetet teremtett a 12 éves, mi tagadás, kisé langyos polgári demokráciában. Elviselhetetlenül nagy ugyanis a különbség a Fidesz elnökének mély erkölcsi szilárdságról bizonyságot tevő lépése és az MSZP miniszterelnökének jellemkerülése között. Ez a különbség áthidalhatatlan szakadékként tátong a nemzeti progresszió, illetve a retrográd eszme követői között. A feszültség a gyógyulás jeleit mutató magyar társadalomban éppen ezért robbanással fenyeget, mert már nem az a kérdés, hogy Medgyessy megy-e vagy marad, hanem az, hogy felfogja-e a balliberális hatalom időben, hogy a forradalomig hevítheti a többség jogos elégedetlenségét és felháborodását. (...) Egyes hírek szerint igen erőteljes egyeztetés folyik a koalíciós pártok között, hogy a válságot lezárandó, mielőbb köztudottá tegyék az ügynökök terjedelmes listáján túl a kompromittálódott sz., t. Tisztek névsorát is. E tekintetben azonban a balliberális koalíció néhány kellemetlen meglepetésre számít, ugyanis igen magas beosztású vezető pártpolitikusok is érintettek lehetnek, de nem a szülők, hanem saját pályafutásuk okán. Úgytudni, valójában arról folyik a diskurzus, hogy kik legyenek azok, akik mentesülnek a nyilvános megszégyenülés elől, s kik legyenek, akiket gondolkodás nélkül áldozatul vetnek. De döntsenek bárhogy is ,Pokorni Zoltán lépése új helyzetet teremtett. Az ő visszatérése morálisan ugyanis csak akkor lehetséges, ha a múlt minden bűnét kivétel nélkül mindenki megismeri, mert csak a teljes katarzis adhat elégtételt számára. Pokorni Zoltán sorsa közügy lett, s egyúttal jelkép is. A harcot, a forradalmat nem kerülhetjük el. S ami a legszebb, láthatóan nem is akarjuk".

Hermann Imre (Lemondani könnyű, Magyar Hírlap, 2002. július 11.) "Pokorni helyében én nem mondtam volna le pártelnöki tisztemről, hanem éppen az ebből eredő hatalommal élve, elkezdtem volna apám eddig bűnnek ítélt tetteit jóvátenni. Elsőként azonnal megszüntetném a 'demokrácia-telefonvonalat', mint a besúgási rendszer újraélesztett formáját".

Sebes Gábor szerint (A hazugság a baloldal átka, Magyar Nemzet, 2002. július 11.) "Pokorni Zoltán lemondott pártelnöki és frakcióvezetői posztjáról, mert kiderült, édesapját zsarolással rábírták, hogy jelentéseket írjon a kommunista titkosrendőrségnek. Az SZDSZ első kommentárja szerint Pokornit 'megértik', de lépését 'túlreakciónak' és ezért 'nem egészen őszintének' tartják. Kérdés, hogyan lehet 'nem egészen őszintén' lemondani minden funkcióról. Bizony előfordul, hogy valaki olyasmiért is felelősséget vállal a nyilvánosság előtt, amiről nem tehet, mert ezzel akarja a közvélemény és saját maga előtt kitűzni az erkölcsös politizálás cölöpeit. Pető Iván például annak idején lemondott az SZDSZ elnökségéről, mert fény derült pártja érintettségére a Tocsik-ügyben. A balliberális megmondóemberek akkor ezt a politikusi morál netovábbjaként ünnepelték. Most már tudjuk, valójában mit gondolnak az ilyen gesztusokról".

Sebes szerint "a bukott pártállam lakájai a mai napig büntetlenül tehetnek tönkre egy embert. Nem elég, hogy bebörtönözték, megzsarolták, kihasználták, megtiporták. A demokrácia tizenkettedik évében nyilvánosan meghurcolják a saját, volt titkosrendőrségük továbbélő hálózata anyagainak felhasználásával. Honnan tudta egy Meruk megszerezni ezeket az információkat? Kitől kért engedélyt a nyilvánosságra hozatalra, s ugyan kivel egyeztetett? Ki szólt a Népszabadságnak, hogy hétfő este figyeljék a BP TV műsorát, és a keddi számban hagyjanak ki helyet? Miért vállalkozik erre az égbekiáltó aljasságra a 'legnagyobb' magyar napilap? Ezekre a kérdésekre választ kell kapnunk! A baloldal és hű fegyverhordozója, a balliberális média nem képes különbséget tenni tettes és áldozat között. Úgy tesznek, mintha a kommunizmusnak nem lettek volna áldozatai, mintha nem élnének köztünk, mintha réges-régi, talán meg sem történt dolgokról volna szó".

Sebes: "balliberális felfogás szerint Pokorni, és személyén keresztül a Fidesz a maga által ásott csapdába esett bele. Eszerint ami vele történt, politikai szükségszerűség volt. Annyira túlfűtött volt a retorikájuk, hogy Pokorninak nem maradt más választása, mint a lemondás. Természetesen szó sincs szükségszerűségről. Pokorni megtehette volna, hogy lemondás helyett tetemre hívja édesapja egykori zsarolóit és kínzóit, az írott és íratlan jogot sárba tipró Meruk Józsefet és az alattomos Népszabadságot, s mindazokat, akiknek a politikai érdekét szolgálták. Döntése etikus választás volt, mert abban a lelkiállapotban, amibe édesapja sorsának megismerése után került, nem tudta volna az önmagától elvárt szinten folytatni a politizálást. A saját indulataitól védte politikai ellenfeleit és a közéletet (vajon Kovács László mérlegeli-e, hogy indulatai nem teszik-e alkalmatlanná?). Ezt egy balliberális, úgy tűnik, képtelen megérteni. A baloldali közvélekedés szerint a Fidesz képmutató, hiszen a polgári kormányban volt MSZMP-tagok is szerepet kaphattak. Ahogy összemossák a tettest és az áldozatot, ugyanúgy összemosnák, hogy valaki a hálózatok továbbéléséért, az Európai Unió árnyékában lopakodó restaurációért dolgozik-e, vagy volt MSZMP-tag létére a kommunista múlttól való megszabadulásért. Részvételük a polgári kormányban nem megalkuvás volt, hanem eleget tett a megbánás és a jóvátétel erkölcsi követelményének".

Eörsi Mátyás: (In: Török László: Eörsi Mátyás apja is ügynök volt, Magyar Nemzet, 2002. július 11.) "emberileg őszintén megértem Pokorni Zoltán személyes fájdalmát, politikai lépését már nagyon is álságosnak tartom. Érzésem szerint Pokorni Zoltán nem lemondott, hanem lemondatták. A lemondatás politikai célja az volt, hogy a Fidesz erkölcsi piedesztált ácsoljon magának, hogy onnan prédikáljon erkölcsöt Medgyessy Péternek és az MSZP-nek. Ha igazam van, ami nemsokára kiderül, akkor hozzáteszem: meglehetősen viszolygok attól, hogy a Fidesz egy ilyen emberi tragédiát is politikai pozíciónyerésre használ fel. Ha viszont tévedek, kész vagyok elnézést is kérni Pokorni Zoltántól".

Ungváry Rudolf szerint (Nehéz örökség, Magyar Hírlap, 2002. július 15.) "a jobboldal elitjének Fidesz mögé felsorakozó része ma még önvakítása következtében arra is képes, hogy a demokratikus gondolkodás teljes kasztrációjával 'erkölcsi' kérdésnek állítsák be a származást. Pokorni Zoltán pártelnök, mintegy a volt miniszterelnök strómanja, arra hivatkozva mondott le, hogy 'indulatok vannak benne az apját zsaroló egykori titkos ügynökökkel, tisztekkel szemben', márpedig 'politikusként nem akar indulatvezérelten dolgozni'. Mivel apja besúgói múltjának leleplezése előtt is elég indulatvezérelten támadta az 'utódpárti' MSZP-t s vele a titkos ügynököket, tiszteket, érvelése mögül egészen más szemlélet körvonalai bukkannak elő. Ha lett volna benne a demokratikus gondolkodásnak valamiféle elmélyült rendje, akkor tudnia kellett volna, hogy ilyen szörnyű példát nem adhat (hiszen a politikai elithez tartozás is kötelez). Emberek százezreit téveszti meg lemondásának hamis gesztusa, amellyel nem a demokratikus értelemben vett erkölcsöket, hanem a rasszista hagyományt igazolta. Azt, hogy a származásnak politikai következményei vannak. Pokorni mondhatta volna, hogy bárki, aki más apját és anyját, nagyapját és nagyanyját, dédapját és dédanyját bárkinek fölemlegeti, gazember. És nem mond le, mert demokrataként nincs oka rá. Aki emiatt lemond, jóváhagyja a pogány következtetést: a vér nem válik vízzé, s ezért hetedíziglen is bűnhődni kell. Ahelyett, hogy szembeszállna a származás alapján folytatott ítéletalkotás 1989 utáni újjáéledésével, lemondásával mintegy jóváhagyja, hogy saját táborából tovább 'apázzanak'. Nem a múlttal való szembenézést, hanem az ellenségeinek tekintett politikai ellenfeleivel való leszámolás eddig is követett gyakorlatát választotta. Pártját szolgálta".

Lakner Zoltán politológus: (In: Újabb ügynök apa , Magyar Hírlap, 2002. július 13.) "Eörsi Mátyás és Pokorni Zoltán ügye között a fő különbséget abban látom, hogy a Fidesz az egész ügynökkérdésben nagyon vehemensen viselkedett, differenciálatlan volt, és az összeférhetetlenséget hangsúlyozta. Ezzel szemben a szabaddemokraták mérsékeltek voltak, s bár teljes múltfeltárást akarnak, nem mondanak ki összeférhetetlenséget. Pokorni Zoltán lemondása éppen ezért indokolt volt, s ugyanennyire helyénvaló az is, hogy Eörsi Mátyás nem kíván lemondani".

Bozóki András politológus (u.o.) "nagyon sajnálom Eörsi Mátyást, éppúgy, mint Pokorni Zoltánt, mert úgy gondolom, a fiúk nem felelősek apjuk bűneiért. Eörsi édesapja már régen meghalt, így ő meg se tudja beszélni ezt vele. Az egész apák és fiúk-ügyet értelmetlennek tartom, hiszen a demokrácia alapelve, hogy mindenki magáért felelős. Pokorni lemondását az indokolta, hogy egy nagyon kemény antikommunista kampányt folytattak. A lemondással azt kommunikálták, hogy hetedíziglen mindenki felel a múltjáért. Ezt a felfogást jó lenne elfelejteni. Nem értem, hogy az apa-fiú konfliktusból miért kell politikai ügyet csinálni, ez mindenkinek a magánügye, amíg a politizálását nem befolyásolja".

Sükösd Miklós politológus: (u.o.) "ez a nyilvánosságra hozatal főleg abban különbözik az eddigiektől, hogy Eörsi saját honlapján tette ezt közzé, reflexiót közöl apjáról. Ő tehát megmarad a magánélet szférájában. Ebből a szempontból Esterházy Javított kiadásához hasonlít. Azzal, hogy Eörsi Mátyás nyilvánosan tette közzé apja múltját, példát mutatott abban, hogyan kell személyes múltat feldolgozni. Másrészt nagyon határozottan cezúrát húz azzal, hogy kimondja, ügynök és ügynök között van különbség. Azt is állítja, hogy a felmenői tettéért senki sem felelős, s ebből a szempontból kritizálja Pokornit. Eörsi esetében semmi sem indokolja a lemondást".