Az önkormányzati választások előtt
A parlamenti választások elmúltával a pártok figyelme egyre inkább a közelgő önkormányzati választások felé fordul. A 2002. év második nagy megmérettetésétől mindkét oldal saját pozícióinak javulását várja. A jobboldal revansot kíván venni az április vereségért, s ezért megpróbálja a baloldalt legyőzni az őszi választásokon. Meg kell jegyezni, hogy a jobboldal számára már négy évvel ezelőtti teljesítményének megőrzése is győzelem lehetne. Mivel négy évvel ezelőtt a legtöbb mutató szerint a jobboldal nyerte az önkormányzati választásokat, a Fidesz és szövetségesei számára most a reális célkitűzés a négy évvel ezelőtti teljesítmény megismétlése lehet. A baloldal ezzel szemben a tavaszi eredményt igyekszik reprodukálni, ami azt jelentené számukra, hogy Budapest után az ország nagy részének irányítását is átvehetnék.
Az alábbiakban a pártok önkormányzati választásokkal kapcsolatos céljaival, lehetőségeivel foglalkozunk. Ennek kapcsán áttekintünk néhány olyan - az önkormányzati választási rendszer jellegéből, illetve a korábbi választások tapasztalataiból eredő - strukturális feltételt, amelyekkel célszerű tisztában lenni az önkormányzati választások előtt. Az önkormányzati választások strukturális feltételei meghatározhatják a pártok által követendő stratégiát. Az alábbiakban rámutatunk a választási rendszer jellege, valamint a pártok követendő stratégiája közötti viszonyra, s ennek kapcsán igyekszünk kitérni egy-két lényeges részletkérdésre - így a közös vagy külön indulás kérdésére - is.
Az első kérdés, amellyel a strukturális feltételek kapcsán foglalkozni érdemes, az, hogy a korábbi önkormányzati választásokkor hogyan alakult az őszi-téli, illetve a tavaszi eredmények kapcsolata. Az eddigi három választás alapján erre vonatkozóan nincs világos trend. Az azonban leszögezhető, hogy nem volt még példa a tavasszal hatalomra került kormány jelentős mértékű erősödésére az őszi választásokon. A kormányoldal a korábbi önkormányzati választásokon vagy megerősítette a tavaszi eredményeket, vagy elmaradt azoktól. A tavaszi eredmények megerősítése azonban mindig győzelemnek tűnt, hiszen az önkormányzatokban is sor került a tavasszal országosan lezajlott "hatalomátvételre". Ennek megfelelően 1994-ben az MSZP tört előre az önkormányzatokban - főképp az SZDSZ és a jobboldal rovására. Ettől függetlenül az MSZP 1994-es önkormányzati teljesítménye nem múlta fölül a tavaszi eredményt. 1998-ban a Fidesz erősödött meg az önkormányzatokban, számos helyen kiszorítva a szocialistákat. A tavaszi eredményét azonban 1998-ban a jobboldal sem tudta ősszel felülmúlni.
A számok nyelvén mindez a következőket jelenti. 1994-ben az országgyűlési választásokon az MSZP 32 százalékot kapott. Az önkormányzati választásokon nehéz egy párt teljesítményét egyetlen mutatóba sűríteni, de az erre talán leginkább alkalmas mutató* szerint az MSZP listáira mintegy 950 ezren szavaztak, ami a leadott szavazatok 28,9%-át jelentette. Ebben a mutatóban azonban szerepelnek a társadalmi szervezetek listáira adott szavazatok is; ha csak azt vizsgáljuk, hogy a pártokra szavazók hány százaléka preferálta az MSZP-t, akkor az arány 32% lesz. Az MSZP tehát ősszel újból beállította tavaszi eredményét. Hasonló volt a helyzet az SZDSZ-el; a párt tavaszi eredményétől csupán 1,5 százalékkal elmaradva 17,5%-ot szerzett. A fenti indexszel mért értékhez hasonló eredmények adódnak akkor is, ha a pártok polgármester-jelöltjeire leadott szavazatokat vizsgáljuk meg. E téren az MSZP a pártok polgármesterjelöltjeire leadott szavazatok 28 százalékát szerezte, az SZDSZ 17 százalékát, közös jelöltjeik pedig 9 százalékát. Ez az önkormányzati eredmény azonban nem egyformán érintette az MSZP-t és az SZDSZ-t; míg az SZDSZ esetén a négy évvel korábban megszerzett önkormányzati pozíciók egy részének elvesztését volt kénytelen elszenvedni, addig az MSZP számára a tavaszi siker őszi megismétlése az önkormányzatok jelentős részében pozíciónövekedéssel járt együtt.
1998-ban az 1994-eshez hasonló folyamat játszódott le annyiban, hogy ismét a kormányoldal tavaszi eredményének megismétlését lehetett konstatálni. A fenti indexek közül az első - a "legfelső szintre adott szavazatok" - 1998 vonatkozásában nem elérhető, ám a polgármester-jelöltekre adott szavazatok összegezhetők. Ezek alapján a jobboldali koalíció párjainak polgármester-jelöltjeire szavazott a pártok jelöltjeire - tehát nem függetlenekre, vagy társadalmi szervezetek jelöltjeire - voksoló polgárok 48 százaléka. Ez 2-3 százalékkal múlja fölül a tavaszi eredményt; ez a különbség pedig bőségesen betudható a választási rendszer eltérő voltából adódó számításbeli eltérések módszertani okainak.
1994-ben és 1998-ban tehát a tavaszi eredmény ismétlődött meg az ősszel. 1990-ben ezzel szemben a tavaszi vesztesek megerősödtek, míg a kormányoldal gyengült. Bár az eltérő választási rendszer miatt** a konkrét számok összehasonlítása részben lehetetlen, részben félrevezető lenne, 1990-ben minden számítás szerint a liberális ellenzék előretörése volt az őszi megmérettetés fő jellegzetessége.
A pártoknak tehát azzal kell számolniuk, hogy az őszi választásokon a kormányoldal tavaszihoz képesti erősödése még egyetlen alkalommal sem következett be. Bár nem zárható ki, hogy ez 2002-ben megtörténik, tekintve, hogy az önkormányzati választások fő terepe a vidék, ahol viszont a jobboldal érzékelhető többségben van, a baloldali előretörés nem tűnik reálisnak. Az "előretörés" kifejezés azonban természetesen csak a tavaszi eredményekhez viszonyítva irreális cél. A tavaszi eredmények megismétlése ősszel a baloldal számára azt jelenthetné, hogy jelentősen javítja jelenlegi önkormányzati pozícióit.
A másik számításba veendő körülmény az önkormányzati választási rendszer jellege. Az önkormányzati választási rendszer valójában több, igen eltérő mechanizmussal működő rendszer párhuzamos működéséből áll össze. A rendszerben vannak tisztán többségi elemek - ilyen a polgármesterek választása -, és tisztán arányosak is - mint például a fővárosi közgyűlés megválasztása -, de előfordul a vegyes rendszer is.
Ismert, hogy a választási módszer egyáltalán nem semleges technika; maga is befolyásolhatja az eredményeket. Magyarországon a pártrendszer alakulásában a választási rendszer befolyásoló hatása eddig is kimutatható volt, s nincs ez másképp az önkormányzati választások esetén sem.
Az önkormányzati választások kapcsán a választás eljárási módszere leginkább az összefogás vagy külön indulás kérdését befolyásolja. Ez a kérdés különösen a kisebb pártok, illetve társadalmi szervezetek számára fontos. Nekik kell eldönteniük, hogy egyedül, vagy nagyobb szövetségesekkel összefogva kívánnak-e indulni a választásokon. A tisztán arányos rendszerben tartott választásokon az egyéni indulás a racionálisabb, ugyanis a közös lista ilyen esetben nem jár mandátumtechnikai nyereséggel - feltéve, hogy a kis párt elég nagy ahhoz, hogy legalább egy mandátumot önállóan megszerezzen. A többségi rendszerben viszont a közös indulás lehet a racionálisabb stratégia.
Az önkormányzati választásokon hagyományosan a polgármester-választások kapnak leginkább kiemelt szerepet. A média egyetlen személyre jobban tud koncentrálni, mint a rendkívül heterogén összetételű, s kívülről gyakran átláthatatlan szövetségi viszonyokat megjelenítő képviselő-testületekre. Ezért a legfontosabb választássá az önkormányzati választás kapcsán általában a polgármester-választások válnak. Márpedig a polgármesterek megválasztása relatív többségi rendszerben zajlik, s a választás egyfordulós. Így a kisebb pártoknak nagyobb településeken csak kivételes esetben lehet esélyük arra, hogy egyedül győzelmet arassanak. E "kivételes" esetek persze lehetnek igen fontosak - ilyen például Budapest, ahol az SZDSZ jelöltjének egyedül is komoly esélye van a győzelemre. A főszabály azonban mégiscsak az, hogy polgármester az országosan erős pártok vagy pártszövetségek jelöltje lesz. Ezért célszerűbb a kisebb pártoknak felsorakozniuk a nagyobb szövetséges jelöltje mögött - önkormányzati pozíciókért, alpolgármesteri székekért cserébe.
Szintén racionális döntés lehet az összefogás a képviselő-testületi választásokon. A korábbi választások példái azt mutatják, hogy néhány esetben még a nagyobb pártok is kénytelenek igen csekély számú egyéni önkormányzati képviselői mandátummal beérni, s mandátumaik nagy része a kompenzációs listáról érkezik. Ez történt például Debrecenben, ahol a 30 egyéni mandátumból 29-et szerzett meg a Fidesz szövetségeseivel. A képviselő-testületi választás - 10 ezer fő felett - vegyes rendszerű, ám a mandátumok nagyobb részét mindenütt az egyéni kerületekben osztják. Ha egy párt az egyéni kerületek többségében nyer, a képviselő-testületben mindenképpen relatív többséghez jut, hiszen a kompenzációs mandátumokat az összes vesztes között osztják szét. Ezért a kisebb pártok számára a racionális magatartás az összefogás nagyobb szövetségesükkel. Ezzel ugyanis elérhetik, hogy táboruk olyan egyéni győzelmeket is megszerezzen, amiket az összefogás nélkül nem tudna. Ezen felül pedig saját pozícióit is javítja a kisebb párt az összefogással, hiszen a kompenzációs mandátum-kiosztás során rosszabbul jár, mintha a közös jelöltek egy része egyéniben nyerni tud.
A különböző arányos választások esetén viszont a kisebb pártok számára is járható út az önálló indulás. A megyei közgyűlési választások esetén - az arányos mandátumkiosztás, valamint a meglehetősen nagy számú kiosztható mandátum miatt - nem jelentkezik szavazatveszteség a külön indulásnál. Ugyanez igaz a fővárosi közgyűlésre is, amennyiben egy párt teljesíteni tudja a 4 százalékos bekerülési küszöböt.
Az összefogás vagy külön indulás dilemmája leginkább az SZDSZ számára jelentkezik megoldandó problémaként. Ennek oka, hogy az MDF, illetve más jobboldali szervezetek - pl. MKDSZ - már 1998-ban is a közös indulás mellet döntöttek. Az MDF önálló polgármester-jelöltjei 1998-ban mindössze 12 ezer szavazatot kaptak, aminek fő oka az volt, hogy az MDF eleve kevés önálló polgármester-jelöltet indított. A megyei listák esetén az MDF jobban őrizte függetlenségét; listáira összesen 33 ezer szavazatot kapott - ám még ez a szám is nagyságrendileg elmarad a Fidesszel, illetve más jobboldali szervezetekkel közösen indított listára kapott 250 ezer megyei közgyűlési, és 200 ezer fővárosi közgyűlési szavazattól. Az SZDSZ esetén ezzel szemben 1998-ban a külön indulás volt jellemző, legalábbis a képviselő-testületi és megyei közgyűlési választásokon, bár a polgármester-jelöltek esetén a közös indulás is igen gyakori volt.
Az SZDSZ-nek a sikeres szerepléshez vélhetően még a nyár folyamán el kellene döntenie, hogy hol kíván az MSZP-vel együtt, és hol külön indulni. Budapesten mindenképpen racionális döntésnek tűnik a külön indulás, legalábbis ami a főpolgármester személyét és a fővárosi listát jelenti. A kerületekben az SZDSZ számára a közös indulásnak akkor van racionalitása, ha az a paritáshoz közelítő arányt tud a párt elérni az MSZP-vel szemben, legalábbis a számára legfontosabb kerületekben. A vidéki városokban viszont a külön indulásnak mandátumtechnikailag csekély racionalitása van csupán; a legtöbb vidéki városban az adekvát stratégia az MSZP-vel való összefogás lehet, mind a polgármesteri, mind a képviselő-testületi tagok esetén.
* A "legfelső szintre adott szavazat" index, amely egyesíti a megyei közgyűlésben, a megyei jogú városokban, valamint a fővárosi közgyűlésben az adott pártra szavazókat. Az itteni adatokban benne foglaltatnak azok a szavazatok, amelyeket az MSZP kisebb - azaz nem parlamenti - pártokkal, illetve társadalmi szervezetekkel együtt szerzett.
** 1990-ben még nem választottak közvetlenül polgármestert a 10 ezer fő feletti településeken, így a polgármester-jelöltekre adott szavazatok országos összesítése csak a kistelepülések eredményét tükrözné.
