A Fidesz válság strukturális jellemzői
Az a válság, amelybe az elmúlt néhány hónapban a Fidesz került, tartósnak látszik. Korábbi elemzésünkben már foglalkoztunk a jobboldal válságának néhány tünetével, így a vezérnélküliség állapotával, vagy a jobboldalon belüli egység hiányának kérdéskörével. E válságelemek továbbra is jelen vannak a jobboldal, illetve a Fidesz politizálásában. Úgy tűnik azonban, hogy ezen elemeken túl mélyebb, strukturális okai is vannak az ellenzék problémáinak. Ezen problémák egy része az ellenzéki létből, illetve az e szerepben felvethető témák jellegéből adódik.
Ahhoz, hogy a Fidesz mostani helyzetét megértsük, feltétlenül utalni kell a párt történetének korábbi szakaszaira. Ennek kapcsán fontos leszögeznünk, hogy a Fidesz 1991-1992 óta soha nem volt tartósan sikeres ellenzéki párt. A Fidesz helyzete ennyiben eltér az MSZP-étől. Az MSZP ugyanis 1998 és 2002 között többé-kevésbé sikeres ellenzéki párt volt; támogatottsága a ciklus nagy részében meghaladta a Fideszét. A választási kampány során ugyan támogatottsága néha elmaradt a Fideszétől, jelentős támogatottságcsökkenést az MSZP-nek hosszú távon nem kellett elszenvednie.
A Fidesz története merőben más. A Fidesz ugyanis 1994 és 1998 között korántsem volt végig népszerű párt; felemelkedése a ciklus utolsó évére tehető. Nem arról volt szó, hogy egy, az ellenzéki időszakban végig sikeres párt vette volna át a kormányrudat 1998-ban; sokkal inkább egy üstökösre emlékeztetett a Fidesz. A párt még 1998-ban is csupán 29 százalékot kapott. Az MSZP és a Fidesz közötti lényeges különbség, hogy az MSZP mind kormányzati, mind ellenzéki szerepben igen népszerű párt volt ugyan, de igazi felemelkedése - 2000 táján - ellenzéki szerepben történt. A kormányzó MSZP támogatottsága 1994 és 1998 nem változott lényegesen. A Fideszt ezzel szemben a kormányzás tette "naggyá". Ebből a szempontból áll az az érv, hogy a Fidesz 2002-ben jóval több szavazatot kapott, mint 1998-ban.
Az, hogy a Fidesz kormányon erősödött meg igazán, azzal jár, hogy kormányzati politizáláshoz van szokva. Olyan akciókat kezdeményez, olyan döntéseket hoz és úgy kommunikál, ahogy kormányzati időszakban megszokta. Csakhogy a kormányzati és ellenzéki szerep között igen lényeges különbségek vannak a tekintetben, hogy a felvetett témák, problémák, illetve az adott párt kommunikációjának hírértéke mekkora. Az ellenzéki pártoknak két hátránnyal is szembe kell nézniük. Egyrészt, megszólalásaik hírértéke jóval csekélyebb, mint a kormányoldalé. Ha az ellenzék kezdeményez egy javaslatot, abból kisebb valószínűséggel lesz hír, mint ha a kormány tenné ugyanezt - abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az ellenzék javaslatából vélhetően nem lesz semmi, míg a kormány javaslata vélhetően megvalósul majd. A másik probléma, hogy az ellenzéki párt csak a kommunikáció segítségével képes hatni az emberekre. Kormánypárt képes olyan döntéseket hozni, amelyek kommunikáció nélkül is segítik az embereket. Egy béremelés például mindenfajta kommunikáció nélkül is eljut az érintettekhez - ami nem azt jelenti, hogy kommunikációs eszközökkel a hatást ne lehetne bővíteni, csupán azt, hogy ezek híján is van valamilyen hatás. Egy ellenzéki pártnak ilyen eszközei nincsenek; ő csak a kommunikáció segítségével tud üzenni, mert közvetlenül hatni nem tud az életviszonyok alakulására.
Mindebből adódik, hogy az ellenzék lehetőségei a napirend meghatározására és a közvélemény befolyásolására eleve korlátozottabbak. Egy ellenzéki pártnak jóval több megszólalást kell jóval érdekesebben produkálnia ahhoz, hogy azokból hír legyen. Röviden: egy ellenzéki pártnak nehezebb dolga van a kommunikáció terén. Az MSZP kommunikációs helyzete nem azért javult meg áprilisban, mert szakmai előrelépés történt volna a pártban, hanem mert a megváltozott helyzet eleve kedvezett az MSZP-nek. Ugyanez a helyzet az SZDSZ-el: négy miniszterének megnyilvánulásai gyakorta önmagukban is érdekesek. Magyar Bálint, mint oktatási miniszter, megszólalása érdekesebb, mintha Magyar Bálint ügyvivőként nyilvánulna meg. Jól látható e jelenség Dávid Ibolya esetén, aki - miniszteri pozíciójának elvesztésével - kevésbé érdekes személlyé vált. De ez a helyzet Orbán Viktorral is, akinek - a pozíció elvesztése okán - már nem kerülnek be megszólalásai "automatikusan" a vezető hírekbe. Ezzel szemben Medgyessy Péter szinte minden megszólalása - legyen az bármily kevéssé fontos - vezető hírré válhat. Jó példa volt erre a szegedi látogatása éppen úgy, mint a Gyöngyösön tartott beszéde.
A Fidesz mintha nem talált volna még bele ebbe az új, ellenzéki szerepbe. A párt úgy viselkedik, mintha még mindig kormányon lenne - legalábbis ami a kommunikációs stratégiát illeti. A Fidesz sok témában ad ki meglehetősen általános nyilatkozatokat; igyekszik minden politikai kérdésben megnyilvánulni. Mindennek azonban az a következménye, hogy igen sok nyilatkozata ingerküszöb alatt.
A Fideszes kommunikációt ezen felül a koordináció teljes hiánya jellemzi. Az ellenzéki MSZP problémája is sokáig az volt, hogy nem tudott egy-két hiteles üzenetet megfogalmazni; nem tudta szerteágazó szakpolitikai javaslatait egy vezérgondolatra felfűzni. Ennek következtében az MSZP álláspontja ugyan megismerhető volt egy-két kérdésben, de globális víziója nem volt. Ezen változtatott Medgyessy fellépése és a "jóléti rendszerváltás" ígérete.
A Fidesz most ugyanezzel a problémával lesz kénytelen megküzdeni. Javaslatait, ha nem akarja azokat elaprózni, kénytelen lesz valamilyen vezérmotívumra felfűzni, s annak alárendelni. S e vezérmotívum nem lehet egyszerűen a kormány ellenzése, a "polgári Magyarország" igenlése, hiszen ez a választások óta egyre kevesebb ember számára tűnik vonzó alternatívának. A Fidesznek vagy elő kell állnia valamilyen új vízióval, vagy - ami talán adekvátabb lépés lenne - a meglévő vízió és a konkrét politikai programok között kell markánsabb összhangot teremtenie. S mindenekelőtt meg kell találnia azokat a személyeket, akik mindezt hitelesen képviselhetik.
