A száznapos program eredményeinek értékelése

A kormány első 100 napját értékelték a kabinet tagjai a Városligetben. A kormány szerint sikertörténet a kabinet első 100 napja, az ellenzék viszont az ígéretek megnyirbálásáról és az első száz nap kormányzati hibáiról beszél. Kovács László szerint a kormány maradéktalanul teljesítette száznapos ígéreteit és azokkal legalább ötmillió ember élete vált könnyebbé.
Kuncze Gábor szerint a szociális intézkedések évtizedes elmaradásokat pótoltak. Kuncze hozzátette: a kormány a közeljövőben olyan intézkedéseket fog hozni, amelyek az ígéretek teljesítése, a beígért összegek kifizetése mellett is fenntartható növekedési pályán tartják majd a magyar gazdaságot. Balsai István, az MDF frakcióvezetője szerint az, hogy a kormány száz napokra bontotta tevékenységét, ellentétes a parlament működési rendjével és nem vall előrelátó politikára. Az MDF frakcióvezető-helyettese, Font Sándor úgy vélte, hiba volt a felhalmozott tartalékok szétosztása. A Fidesz szerint a Medgyessy kormány első 100 napja alatt nem történt más, mint az, hogy szétosztották, amit az Orbán-kormány teremtett elő. Áder János úgy fogalmazott: Medgyessyék "beleültek a készbe", a mostani kormány már nem tud többletforrásokat előteremteni.

A Magyar Nemzet újságírója szerint (Áremelés lesz a száz nap mellékhatása, Magyar Nemzet, 2002. augusztus 1.) "az állami kiadások lefaragása mellett vélhetően áremelésekre is kényszerül a szocialista-szabad demokrata kormány. A dokumentumokban vázolt táblázatokból kiderül, hogy ez év decemberében 3,1 százalékkal lesz drágább a háztartási energia az egy évvel korábbihoz képest, viszont jövő év decemberére ez a mutató már 7,3 százalékra ugrik. Éves átlagban ez azt jelenti, hogy 2002 egészében 5,7 százalékkal, jövőre pedig 4,8 százalékkal nőnének az energiaárak. A hatósági áras termékek jóval gyorsabban drágulnának, mint az idén: 2002-ben ezen árukör az év átlagában 4,3 százalékkal lesz magasabb, viszont jövőre 6,5 százalékos áremelkedés várható ebben a szegmensben.
A kérdés csak az, hogy a költségvetési kiadások lefaragása, és a néhány - várhatóan népszerűtlen - áremelés mennyire képes elsimítani majd a költségvetési sorok között húzódó ellentmondásokat".

Lakner Zoltán szerint (Nem száz nap a világ, Magyar Hírlap, 2002. augusztus 13.) "a száznapos program meghirdetése és végrehajtása önmagában jelzi: tanulmányozták a korábbi kabinetek gyakorlatát. A Horn-kormány nemhogy az első száz napot, de az első háromnegyed évet sem volt képes hatékonyan kihasználni. Az Orbán-kormány viszont látványos rohammal indított. Nem az 'egész pályás letámadásra' gondolok, hanem a családi pótlék újbóli alanyi jogúvá tételére és a tandíj eltörlésére. Ezek nyomán a Fidesz támogatottsága 1998 őszére az egekbe emelkedett. A tanulság világos: jól célzott, sok embert pozitívan érintő intézkedésekkel kell bizalmat szerezni a kormányzás első időszakában. Az MSZP most ennek megfelelően cselekszik. A pártpreferencia-vizsgálatokat látva: meg is van az eredménye. Ebben kezére játszik az egyre burjánzó múltvita. Amikor számos politikus igazságosztónak hiszi magát, amikor sekélyes, történelmi(etlen) értékelések szállnak a levegőben, igencsak feltűnő a kormány pragmatizmusa. Ez mindenki számára bizonyíték lehetne, hogy a polgárok nagy része nem kér a kampány utáni kampányból".

Lakner szerint "szép dolog, hogy 'ez a kormány nem ragaszkodik a hibáihoz, kijavítja ezeket, ha szükséges'. De a túl sok magyarázkodás sem vet rá jó fényt egy idő után. A kormányzati kommunikáció amúgy sem feltétlenül főnyeremény. Igaz, a száznapos program sajtóhirdetései fejenként csak hat forintba kerülnek, mint a kormányszóvivőtől megtudhattuk. De azok a pártok, amelyek joggal kárhoztatták az előd közpénzből való kampányolását, talán jobban tennék, ha ezzel az eszközzel maguk nem élnének. Ha a hirdetések mégis megszületnek, jobb lenne, ha a kormánypártok a saját büdzséjükből finanszíroznák, hogy tudomásunkra hozzák, amit úgyis tudunk. A 'száz nap-száz százalék' és az alatta olvasható 'a megvalósított kormányprogram' jelszó pedig túlzásnak tűnik a két és fél hónapja regnáló kabinettől. Azt a benyomást erősíti, mintha a kormányprogram csak erre a száz napra volna cselekvési tervvé lebontva. Az MSZP részletes szakmai programjai is több helyütt nélkülözik a pontos megfogalmazásokat. Mi lesz a százegyedik napon? Nem biztos, hogy a második száznapos terv meghirdetése a jó válasz. Az már pusztán az anyagi korlátok miatt sem lehet ennyire látványos és kézzelfogható. Akkor meg minek lehetőséget adni az összehasonlításra? A száznapozásnál sokkal fontosabb, hogy kialakuljon a kormány üzemszerű, napi működése, amelynek során következetesen érvényesít bizonyos alapelveket. Ebből a szempontból kedvező és fontos ígéret, hogy jövőre a jóléti kiadások javára fogják majd vissza az államigazgatás költségeit - nem fordítva, mint emberemlékezet óta mindig. Amúgy is, a költségvetést egy évre kell majd tervezni, s ez valószínűleg véget vet az akciótervek szokásának. Mindenesetre a most felhalmozott bizalmi tőkére valószínűleg szükség is lesz. A béremeléseket könnyű szeretni, ezeket a szakszervezetek is támogatták. A munkajogi szabályozás kedvük szerint változott. A nagy ágazati átalakítások, amelyek majd - remélhetőleg - elsősorban az egészségügyet érintik, már sokkal inkább próbára tehetik lojalitásukat. A mézeshetek előbb-utóbb véget érnek. Sok, nagyon sok még a nyitott kérdés. A Fidesz szereplése egyelőre kedvező a kormánypártoknak. De talán a múltvita sem tart örökké, s nem segít megemelni az ezzel szembehelyezkedő kormány népszerűségét. A politikai racionalitás azt diktálja, hogy az MSZP és az SZDSZ ne feledkezzen bele sikereibe, számoljon az erős ellenzékkel, a választói elvárásokkal. Nem száz nap a világ".

Berényi Szabolcs szerint (Száz nap, Magyar Nemzet, 2002. augusztus 28.) "ha a kormány első, esetleg immár második száznapos programjáról esik szó, a polgári oldal reagálása általában kimerül a fanyar tréfálkozásban, alaptalan párhuzamokban és összevetésekben. Ha a kabinet azzal rukkol elő, hogy az első száz nap tennivalóit ötven nap alatt teljesítette, akkor minden, amit ezzel kapcsolatban elő tudunk vezetni, hogy hát akkor nyilván két év múlva távoznak. Magáról az elnevezésről pedig ellenállhatatlanul, ámbár már kissé unalmasan jutnak eszünkbe az ötéves tervek és minden, ami ezzel együtt járt. Úgy nagyjából ennyi. Márpedig a pőre valóság az, hogy ezek a száznaposok nem emlékeztetnek az ötéves tervekre és a kormány nem fog távozni két év múlva, hacsak persze önként nem, amit Medgyessy Péter már megpendített, amikor az EU-csatlakozásról szólva egy esetleges előrehozott választásról beszélt. Ahogy azonban a közvélemény-kutatások egyelőre alakulnak, ez is csak néhány hetes szünetet jelentene a száznapos programok végeláthatatlan sorában. Ezzel együtt a népszerűségi mutatók alakulásától nem kell különösebben tartani. A kormány eddig még nem tett semmi olyat, ami akár csak távolról is emlékeztetne a kormányzásra. Alaptevékenységük egyelőre kimerül az osztogatásban és annak ismételt, más-más hangerejű kommunikálásában. A kettő közül az utóbbi a nehezebb és a számukra fontosabb.

Berényi szerint "a kormány egyelőre csak kommunikál. Annyit kommunikálnak, hogy nem is kormányoznak. Annyit kommunikálnak, hogy a szavaik és a valóság közötti ellentmondás elmosódik a mondatok parttalan folyamában. Nincs érzékelhető hatása annak, hogy egyik nap üresen átvett kasszákról, előre leszerződtetett polgári milliárdokról, tátongó hiányokról beszélnek, a másik nap pedig saját újabb és újabb teljesített programpontjaikról, a lakosságnak (...) juttatott százmilliárdokról esik szó. Egyik nap az a vezérmotívum, a másik nap ez. Pedig a kettő együtt nem lehet igaz. És ha, amint az valószínű, a nagyobb tétel az igaz, akkor a gátlástalan csődpropaganda a hamis. A Medgyessy-kabinet most azt a vagyont osztja szét szeretett lakosságának, amelyet az Orbán-korszakban a polgárok megtermeltek. Osztja, amíg oszthatja. Már nem sokáig, hiszen a nagy nekibuzdulás gyorsan véget ér majd az őszi önkormányzati választások után. Úgy nagyjából azok befejeztével verik majd le reményeik szerint akkorra már kétszer rájuk voksolt lakosságukon a dínomdánom árát. (...) A száznapos projektekkel nem az a probléma tehát, hogy ötven vagy százhárom nap alatt teljesítik, nem is az a baj, hogy hajaznának bármelyik ötéves tervre, hanem hogy a szavakban forgó összegeket kamattal együtt fogjuk visszaszolgáltatni a költségvetésnek, valószínűleg már jövőre. A lakosság és a polgárok egyaránt".

A Heti Válasz újságírója szerint (Meddig ér a takaró, Heti Válasz, 2002. augusztus 30.) "a költségvetés általános tartalékából mindössze 23 millió forint maradt, amelyből egy bekövetkező árvíz esetén csupán néhány homokzsákot lehetne megtölteni - e szavakkal kezdte felszólalását a parlamentben László Csaba pénzügyminiszter június 4-én. Azóta kiderült: mindenre van pénz, nemcsak az árvíz elleni védekezésre, hanem a száznapos kormányprogramra is meg lehet találni a forrásokat. Az ellenzék szerint azonban 'csak az a kérdés, kinek a kárára', s hogy a pénzügyminisztériumi 'sebészolló az egészségügy, az oktatás vagy az önkormányzatok kiadásainál vág-e majd nagyot'. Akár az üvegzseb, olyan átlátszó az a kommunikációs stratégia, amely egyszerre épít az Orbán-kormány túlköltekezésének és a száznapos kormányprogram végrehajtásának alapvető ellentmondására. Az ígéretek megvalósulásáért aggódók ezért sokáig bizonytalannak érezték a havi 736 forintos tévé-előfizetési díj megszűnését csakúgy, mint a nyugdíjasok 19 ezer forintos juttatását vagy a családi pótlék és a hallgatói normatíva emelését. A vállalásokat azonban teljesíteni kell, a szükséges fedezetet elő kell teremtenie az új pénzügyi vezetésnek. Ha máshonnan nem, akkor, mondjuk, az ipari gázár és a jövedéki adó emelésével vagy az infláció lazább kezelésével, netán újabb hitelek felvételével".

A Heti Válasz újságírója szerint "az egészségügyi és a közalkalmazotti bérek 50 százalékos emelése, a diplomás-minimálbér bevezetése, a vasárnap 'szentségének' visszaállítása - valóságos diadalmenetnek tűnik az államkasszát alaposan megcsapoló Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium eddigi ténykedése. Az ördög azonban a részletekben rejlik. (...) Ami a béremelést illeti, ott is rövid idő alatt kiderült, hogy nem kell mindent szó szerint érteni. Először is az 50 százalékot nem egyénenként hanem összességében kell értelmezni, hisz a szocialisták ígérete - mint utólag részletesen kifejtették - kizárólag az alapilletményre vonatkozik, az egyéb pótlékokra, juttatásokra nem. Ráadásul a fenntartók gyakran saját forrásból is kiegészítették a béreket, így sokaknak a bértáblában rögzítettnél magasabb volt a fizetésük. Szeptembertől viszont a fenntartó nem a bérre fordított valós kifizetéseinek másfélszeresét kapja, hanem csak az erre szánt költségvetési keretet emelik meg 50 százalékkal. Így előfordulhat, hogy egyes jobban keresők összességében csak 20-30 százalékkal több bruttó fizetésre számíthatnak.
Az természetesen kedvező, ha a közalkalmazottak bérét felzárkóztatják a versenyszférában foglalkoztatottakéhoz. A rövid távú népszerűséget hozó intézkedésekért azonban súlyos árat kell fizetni: idén mindez 93 milliárd forintjába kerül az államnak, miközben ennek, valamint a jövő évi bérkiáramlásnak a fedezetét az adófizetőknek kell előteremteniük, illetve más, a hosszabb távú fejlődést szolgáló programok - például a Széchenyi-terv - leállításából finanszírozzák. Mindenesetre László Csaba már a nyár elején bejelentette: jövőre csak 'óvatos' jövedelempolitikát tart elképzelhetőnek".

Barát Mihály szerint (Száz nap és más semmi?, Magyar Nemzet, 2002. szeptember 3.) "megtettünk, amit ígértünk, ám a pénztárcánk üres nagyjából így foglalható össze a tegnapi össznépi mulatság üzenete, amit a kormányzat szervezett az első száznapos program letelte alkalmából. (...) Teljesen úgy tűnik, mintha a kormány most kezdene rájönni, hogy már azt a pénzt is elköltötte, ami a következő években folyik be a költségvetésbe: óvatos utalások hangoznak el egyre gyakrabban arról, hogy a szeptembertől bevezetett béremeléseket idén még csak kibírja valahogy a büdzsé, ám azok jövőre is több 'száz' milliárd forintba kerülnek. Emellett a pénzügyminiszter, ha valahova beteszi a lábát, máris sietve hangoztatja, hogy a gazdaság teljesítménye nincs összhangban a keresetek emelkedésével, úgyhogy az érdekképviseletek, nem ártana, ha visszafognák magukat. (Ez igaz is, csakhogy a versenyszférát igen nehéz lesz rávenni arra, hogy az idei több mint tíz százalék után jövőre alig emelje a reálbéreket.) Pedig nem vádolhatja senki azzal a Medgyessy-kormányt, hogy, szakítva elődei hagyományaival, maradéktalanul teljesítette volna ígéreteit. Az excluzív reklámtábla - ' száz ' ' nap ', ' száz ' százalék - sem tudja feledtetni azt, hogy a beígért adómentes minimálbér éppen az érintettek többségére, a vállalkozókra nem vonatkozik. Nem lett ingyenes a tankönyv, nem érint minkenkit egyformán a közalkalmazotti béremelés, az új átalányadóról pedig kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű, mint ahogy az korábban elhangzott. Egy valamirevaló szocialista kormány persze nem esik kétségbe akkor sem, ha látja, hogy csökkenő bevételek mellett stabilan növekvő kiadásokkal kell számolnia: kissé hatékonyabbá teszik a vám- és adószedők munkáját, visszafogják a központi kiadásokat, a kedvezményeket meg kurtítják, ahol csak lehet. És persze előkerül a régi varázsszó is: privatizáció. A pénzügyminiszter nem hagyott kétséget afelől, hogy a napjainkban kissé megrekedt folyamatot újraindítják, amire a gazdasági miniszter kontrázott rá azzal, hogy a külföldi beruházásokat duplájára növelné. Ez pedig a jelenlegi szituációban kissé furcsán hangzik. Felemás tehát a kép: az ország teljesítménye romlik, és nem nagyon hihető, hogy javítani lehetne, legalábbis nem a most felvázolt ütemben. Ennek eredőjeként a ' száz ' ' nap ' utáni kormány arra a kisgyerekre emlékeztet, aki egy százassal a zsebében elszántan bemegy a műszaki boltba: 'most pedig veszek egy csengőt, és akkor már csak a bicikli hiányzik'".

Várkonyi Iván: (A második száz nap, Népszabadság, 2002. szeptember 3.) "nem tudom, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy a szocialisták hirdessenek száznapos kormányprogramot, de most biztosan megdicsőült. A terv bevált: az MSZP népszerűsége soha nem látott csúcsot ért el, és a szavazók 62 százaléka gondolja úgy, hogy jó irányba mennek a dolgok. Most, az önkormányzati választások előtt alig több mint másfél hónappal.
A népszerűségnek persze biztosan oka az is, hogy sokan ráuntak a politikai cirkuszra, az újraszámlálásért, majd a besúgók leváltásáért, később a sajtószabadságért polgári, ám néha törvénytelen módon tüntetők seregére. A növekedésében kellett, hogy szerepe legyen a választások utáni szokásos 'győzteseffektusnak' (vagyis annak, hogy a nyertes pártra általában szívesebben voksolnak mindenütt). A jól kitalált, érthetően tálalt és szinte minden társadalmi rétegnek valamit adó program nélkül azonban ez az eredmény elképzelhetetlen lett volna. Népszerűtlen intézkedések közepette nehezen lehet a népszerűséget növelni".

Várkonyi szerint a kormány "már kimerítette a jövő évi adakozási keretet. Egyszerűen nem adhat többet, bár arról nincs szó, hogy vissza kellene vennie valamit az első száz napban kiosztottakból. Októberben azonban a kabinetnek a szakszervezetekkel vélhetően arról kell majd tárgyalnia, szerinte jövőre miért nincs szükség egyáltalán a minimálbér emelésére (mert az idei adócsökkentéssel odaadták a jövő évi növelést), miért kell 'óvatos' bérpolitikát folytatni - értsd: a lehető legkisebb emeléssel megúszni. A következő száz napban viszont elsősorban a visszafogott költekezést tartalmazó költségvetés kerül előtérbe. A jövedelmek növekedése nem lehet tartósan nagyobb a gazdasági bővülésnél (márpedig most az), és a költségvetés hiánya sem nőhet tovább. Ha pedig ez nem változik, akkor - sajnos - előbb-utóbb romlani fog a pénzügyi egyensúly. Ez pedig visszaüt: jó esetben növekvő infláció, rossz esetben csökkenő gazdasági növekedés is a következmény. Vagyis: egy idő után minden kedvező intézkedés elinflálódik. A baj az, hogy a kormány a második száz nap programjának meghirdetésével éppen annak ellenkezőjét mondja, mint amit tenni lesz kénytelen. A második száz nap programja ezért nem csupán a korlátozottan adható kedvezmények összefoglalója, egy újabb kormányzati imázsjavító lépés. A program jelentheti azt, hogy a kormány - elődje példáján nem okulva - azt gondolja, a választók becsaphatók, és becsomagolva eladhatja a nem túl kedvező intézkedéseket is. A második száz nap előjele lehet annak is, hogy a kabinet hajlandó újabb száznapnyi osztogatás nem is túl olcsó népszerűségéért feláldozni a ciklus maradék 1257 napját".

Balsai István, az mDF frakcióvezetője szerint (Az MDF mérlege a száz napról, Magyar Nemzet, 2002. szeptember 5.) "ára lesz annak, hogy a Medgyessy-kormány a 'száznapos ' program keretében sok milliárd forintot 'beleölt' az inproduktív szférába (...) ma 12 ezerrel több a munkanélküli, mint amennyi a kormány hivatalba lépésekor-volt és a Gazdaságkutató Rt. adatai szerint nő az infláció is. Szerinte sérült a jogállamiság: a rendszerváltozás óta hivatalba lépett kormányok tagjainak állambiztonsági múltjával foglalkozó bizottság 'ámokfutása' s a köztársasági elnököt, az adatvédelmi biztost ért bírálatok miatt. Az MDF úgy tartja: Medgyessy múltjának nemzetbiztonsági kockázata van. Megjegyezte: hazánk külföldi elfogadottsága mélyre süllyedt, hiszen a német kancellát nem hívta meg Medgyessyt az árvíz sújtotta országok kormányfőinek tanácskozására és úgy tűnik, a D-209-es ügy kirobbanása óta az USA-ban sem szívesen látott vendég a magyar kormányfő. A frakcióvezető szóvá tette az általa statáriálisnak minősített eljárásokat, amelyekkel elbocsátottak mintegy 150 kistérségi megbízottat. Balsai kritizálta, hogy a kormány száz napokra bontotta tevékenységét, szerinte ez ellentétes a parlament működési rendjével. A Széchenyi-terv és a lakásépítési program 'befagyasztása' megállítja a beruházások és a gazdaság 'pezsgését'".

László Csaba: (In: Mi lesz az 'ajándékcsomag' után, Népszabadság, 2002. szeptember 5.) "száznapos kormányprogram 'ajándékcsomagja' után a következő száz nap, és így a jövő évi költségvetés egyik alapelve a (...) már a takarékosság. Az elmúlt három hónapban kialakult a kormány gazdaságpolitikai stratégiája, aminek alapelve a gazdasági növekedést meghatározó versenyképesség növelése. Ehhez elengedhetetlen a költségvetés hiányának leszorítása és az infláció csökkentése. László Csaba úgy látja, hogy nincs szükség újabb százmilliárdok szétosztására, hiszen ezt a pénzt el sem veszi a kormány a lakosságtól, mivel a jólétet legjobban az szolgálja, ha az emberek és a vállalkozások maguk sáfárkodnak a náluk hagyott jövedelmekkel. Szerinte úgy is hatékonyan tudnak segíteni a lakosságnak, ha nem költenek annyit, mint az első száz napban. A jövő évi büdzsé abban is fordulatot hoz, hogy csökkenti a közterheket, ami különösen az szja-nál lesz zuhanásszerű. A pénzügyminiszter azt ígéri, hogy az adóterhek csökkenése miatt jövőre a bruttó béreknél nagyobb mértékben emelkednek majd a nettó keresetek, így a jövedelmek úgy nőhetnek, hogy az nem lesz megterhelő a vállalkozásoknak. A pénzügyminiszter szerint a hatósági árak eddigi művi leszorításával nem járt jól a lakosság sem, mert az érintett cégek kényszerű támogatását az adózók befizetéseiből állta az állam. Ugyanakkor a kormány ezeken a területeken nem készül drasztikus áremelésekre".

Kuncze Gábor szerint (In: Besenyei Zsolt: Sikertörténet vagy szemfényvesztés, Népszava, 2002. szeptember 5.) "az ellenzék el akarja venni az emberek örömét. (...) a Fidesz először azzal érvelt, hogy a száznapos programnak nincs meg a fedezete; majd miután megszavazták az intézkedéseket, most azt mondják, hogy ők teremtették meg a feltételeit".

Kuncze Gábor úgy gondolja, "a közalkalmazottak és az egészségügyi dolgozók bérének emelésével több évtizedes adósságot törleszt a kormány, a diplomás minimálbér a tudás megbecsülését jelenti, valamint a pályakezdőket is segíti. A száznapos programra szükség volt, még akkor is, ha megterheli a közeli jövőt".

Kovács László szerint (u.o.) "a programnak köszönhetően közel ötmillió ember életét könnyítették meg az intézkedések. Az MSZP elnöke hozzátette: nem arról van szó, hogy a mostani kormány beült a készbe, hanem az történt, hogy visszaadták az előző kabinet által az embereken megspórolt pénzt".

Balsai István és Font Sándor úgy véli (u.o.) "az általuk felszínes szemfényvesztésnek nevezett 100 napos program súlyos gazdasági válságba taszította az országot, aminek eredményeképpen komoly megszorító intézkedésekre lesz szükség a következő két esztendőben. Az MDF-es politikusok szerint súlyos következményei lesznek annak, hogy a Medgyessy-kormány 250 milliárd forintot ölt az improduktív szférába. Balsai frakcióvezető kijelentette: már most meglátszik annak eredménye, hogy nem a gazdaságilag produktív, vállalkozói réteget támogatta a kabinet, mivel hivatalba lépésük óta 12 ezerrel nőtt a munkanélküliek száma, növekszik az infláció is, valamint csökken a GDP növekedése is".

Szombathy Pál szerint (Két tábor, két zászló, Magyar Hírlap, 2002. szeptember 6.) "ami igaz, az igaz: sok ígéret teljesült. De nem minden úgy és annyira, ahogy a kampány idején párás szemekkel mondották. Medgyessy és az MSZP az évkezdésre ingyen tankönyveket ígért: ebből semmi sem lett. Ilyesmi persze előfordulhat, ám érdemes magyarázatot adni a visszavonulásra. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ez a kormány a rendszerváltás óta húzódó sérelmeket orvosolt a béremelésekkel. Orbánék ebben érzéketlenek voltak, kihívójuk részben ennek felismerésével nyert. Az új stílus - Medgyessyék másik alapígérete - azonban nem mindenütt látszik még meghonosodni. Görgey kulturális miniszter Fidesz-érát idéző módon vágott bele első rendezésébe a Nemzeti Színháznál, amikor félresöpörte a direktori pályáztatást".

Szombathy szerint "a Fidesz magatartása a négy év előtti MSZP-ellenzékiségre hasonlít. Mindkét gárda korán kezdett el mindenért kiabálni. Röhejes, amikor fideszes képviselő nyolcvan nappal a kormányváltás után követeli, miért nem épített az új kormány autópályát. Vagy tűzijátékügyben kér számon bármit egy milliárdokat elpufogtató társaság. Azt is mosolyogtató látni, ahogyan a Fidesz az 1998-ban is már visszatetsző, ellenzéki szocialista retorikát ismétli: hogy ugye, könnyű az új kormánynak osztogatni, mert mi megalapoztuk a jólétet".

Csizmadia Ervin szerint (Száz nap után, Népszabadság, 2002. szeptember 7.) "az MSZP-SZDSZ-kormány első száz napját értékelve előre kell bocsátani, hogy az legalább három szempontból rendhagyó körülmények között végzi a munkáját. 1. Rendkívül kiélezett választási kampány, majd választás után került hatalomra, és azóta is 'permanens kampány' körülményei között működik. Egyet említve csak ezek közül: az elmúlt hónapok a magyar politikában önálló tényezővé tették a mozgalmi politikát. A baloldali-liberális kormánynyal nem pusztán egy jobboldali konzervatív ellenzék áll szemben, hanem egy pontosan meghatározhatatlan mozgalmi szektor is. Ez új elem az 1990 utáni magyar demokrácia történetében. 2. A prolongálódott heveny konfliktusok légkörében még a korábbiaknál is jóval kérdőjelesebbek a legitimitási tényezők. A legitimitás természetesen nem pusztán választási felhatalmazottságot jelent - ha csak ezt jelentené, valamennyi eddigi kormány maximálisan megfelelne a biztos legitimációnak. A legitimitás azonban tiszteletreméltóság, sőt tekintély is, és itt már több ciklus óta vannak problémák. (...) 3. Végül megemlítem, hogy - ha még nem lenne elég - mindehhez hozzájött az úgynevezett Medgyessy-ügy, azaz a miniszterelnök titkosszolgálati múltjának kipattanása. (...) Ezen rendhagyó tényezők miatt tehát azt kell mondanom, hogy a kormány egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Nézzük nagyon röviden, hogyan tudott megfelelni a fenti céloknak: hogyan teljesítette konkrét céljait? Közelebb jutott-e a saját maga által megfogalmazott értékbeli céljainak eléréséhez, és hogyan áll azon elgondolásokkal, amelyek nem csak rajta múlnak? A kormány 13+1 célt tűzött maga elé, amelyek közül 13 szakpolitikainak, 1 pedig - jobb szó híján - demokráciavédő célnak tekinthető. A hét eleji lapok már beszámoltak róla, hogy a kormány a célokat teljesítette. A 17 ígéretet tartalmazó, költségkihatásában 164 milliárdra rúgó csomag tehát kipipálva. A második kormányunk van, amely komolyan veszi saját vállalásait, és ezáltal megítélésének valamiféle zsinórmértékét szabja meg. Gondoljunk csak arra, hogy az Antall- és a Horn-kormány még egyáltalán nem így működött. Csak az utóbbi két kormány vezette be, hogy világos, pontokra lebontott száznapos programmal áll elő, amely megkönnyíti megítélését".

Csizmadia úgy véli "a Medgyessy-kormány gesztust tett a nyugdíjasoknak (egyszeri 19 ezer forintos juttatás), a közalkalmazottaknak (átlagosan 50 százalékos béremelés), adómentessé teszi (október 1-jétől) a minimálbért, kéthavi családi pótlékot fizetett a tanévkezdés előtt. És sorolhatnánk még. Ezeket az intézkedéseket (a többi, itt nem említettel együtt) megígérte és meg is tartotta. A 13 szakpolitikai ígéret teljesült, nyilván sok esetben jelentős alkuk és kompromisszumok árán, de ezeket itt most ne firtassuk. (...) Némiképp más a helyzet azonban a +1-gyel, illetve a kormány általánosabb, a demokrácia egész állapotát érintő célokkal. A +1 program a demokratikus közélet helyreállítását tűzte ki célul. A parlament heti ülésezési rendje kétségkívül visszaállt, mint ahogyan megindult a szociális párbeszéd is a civil szférával és a szakszervezetekkel. Az úgynevezett üvegzsebprogram azonban - ami a kormányprogram egyik fő vállalása volt - épphogy csak elindult, és egyáltalán nem tudni, mi lesz belőle. Még ennél is problematikusabb azonban a tájékoztatás pártatlanságának helyreállításában megtett lépések hozadéka. A magam részéről e területen körültekintőbb eljárásokat tartottam volna és tartok szükségesnek. Az, hogy a Fidesz-kormányzás négy éve alatt a közszolgálati televízió sajátos szerepfelfogást alakított ki, és lényegében a korábbi kormánypártok mellett agitált, még nem alap arra, hogy az egész eddigi szisztéma fennmaradjon - csak fordított kiadásban".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (A tettek mezeje, Magyar Hírlap, 2002. szeptember 9.) "a kormány jó hangulatban ünnepelte az első száz nap sikereit tegnap a Városligetben. A lakossággal való párbeszédnek ez a közvetlen módja pedig - minden formalizmusával együtt - ígéretes jelenség. Mégis kicsit úgy hatott, mintha a maratoni futó lefutván az első száz métert, megállna egy kisebb ünnepségre, rögtönzött sajtótájékoztatót tartana, elmondaná, milyen jól ment eddig a futás, maradéktalanul betartotta, amit a verseny előtt ígért, sőt gyorsabban haladt, mint ilyen hosszú távon elvárható volna. Aztán pezsgőt bont, elégedetten kínálgatja lelkes híveit, s hasonló tempót ígér a következő száz méterre is. Szóval egy kicsit sok nekünk a kormány önünneplése. (Talán azért, mert már előző kormánynál megcsömörlöttünk tőle.) És némiképp korai. Van még hátra több mint 1300 nap. Az igazi kormányzati tettek - reméljük - ezután jönnek: adóreform, államháztartási reform, egészségügy, oktatásügy följavítása, a mezőgazdaság helyzetbe hozása, fontos törvények előkészítése, egy hatékony, jó közigazgatás megszervezése, a lakosság valódi fölkészítése az EU-csatlakozásra stb. stb. Fontos és jó dolog a fizetésemelés, a nyugdíj-kiegészítés s a többi kampányígéret teljesítése, de úgy véljük, nem ezek az igazi kormányzati tettek; nagy részük csupán a lakosság által befizetett adóknak az eddiginél igazságosabb és méltányosabb visszaosztása. Mely esetben végképp el kellene kerülni azt a látszatot, hogy lám, ez a kormány milyen sokat 'ad nektek'. Ez éppoly hamis beállítás lenne, mint amit a Fidesz-vezetők hangoztatnak: ez a kormány 'beült a készbe', könnyen osztogat. Mi van itt kész? Jóformán semmi. Az egész ország persze sosem lesz és nem is lehet 'kész', de lássuk be, túl sok minden van - és túl régóta - csak úgy felében-harmadában készen".