Orbán Viktor az uniós csatlakozásról (2. rész)

Orbán Viktor volt miniszterelnök Bicskén, az Összefogás a Városért 2002 egyesület találkozóján kijelentette, hogy az ellenzék csak bizonyos feltételek mellett szavazza meg a Magyarország uniós csatlakozásához szükséges alkotmánymódosítást. A feltételek között említette a földtörvény módosítását, a 3 százaléknál nagyobb béremelést a versenyszférában, valamint azt, hogy ne fojtsák meg a Széchenyi-tervet.

Áder János a Fidesz frakcióvezetője szerint az MSZP politikusai félremagyarázzák a volt kormányfő szavait. (In: Dzindzisz Magdalena, Rockenbauer Nóra : Alkotmánymódosítás: négypárti egyetértés, Magyar Hírlap, 2002. szeptember 18.) Áder kijelentette: "a párt azt akarja, csatlakozzunk az EU-hoz, de nem mindegy, milyen áron. Áder szerint Orbán azt mondta, javítani kell az uniós versenytársakkal szemben a gazdák, a kis- és középvállalkozók helyzetét. Visszautasította azt a feltételezést, hogy a Fidesz veszélyeztetné az ország csatlakozását".

Orbán Viktor szerint (In: Jobboldali egység Budapesten, Magyar Nemzet, 2002. szeptember 18.) "az Európai Unióhoz nem a diplomácia csatlakozik, hanem a magyar polgárok (...) A magyar érdek, a jól csatlakozás pedig nemzeti ügy. (...) Orbán Viktor szerint hazánk akkor csatlakozik jól az Európai Közösséghez, ha utána Magyarország tovább gyarapodik, ha pluszt kap a csatlakozástól. Orbán kijelentette, hogy a felemelkedés-nem a külföldi diplomáciai szalonokban, hanem az itthoni gazdaságban történik. Éppen ezért nem lett volna szabad megfojtani a Széchenyi-tetvet, és leállítani a gazdahiteleket. A volt kormányfő úgy vélte: a csatlakozási felkészülés kisiklott. Hazánk jelenleg egy zsákutcában halad, és úgy látom, a szocialisták ezt kívánják sugárúttá szélesíteni (...) ha ez nem változik meg, akkor a csatlakozás után kisvállalkozások tízezrei mennek tönkre, mert nem bírják majd a versenyt nyugat-európai vetélytársaikkal szemben. Felhívta a figyelmet: a magyar kis- és középvállalkozások 2,5 millió embernek adnak munkát, tehát 2,5 millió családnak biztosítják a kenyérkeresetet

Orbán szerint "nem szabad megharagudni akkor, ha az embemk kerdéseket tesznek fel saját jövőjükkel kapcsolatban. Fel kell tennünk azokat a kérdéseket, amelyek a jelenlegi kormány nemzeti elkötelezettségét firtatják - közölte. (...) a Medgyessy-kabinet a külföldi vállalkozóknak ad lehetőséget a hazai beruházásoknál, a privatizáció újbóli elindításával külföldi kézre juttat állami vállalatokat, és engedélyezné a külföldiek termőföldvásárlását is".

Ludwig Emil szerint (Szavak háborúja, Magyar Nemzet, 2002. szeptember 18.) "az MSZP-s külügyminiszter a Fideszt verhetetlennek mondta a hazudozásban, cinizmusban és az ország érdekeinek veszélyeztetésében, azzal vádolván őket, hogy az ország jövőjét alá akarják rendelni pártérdeküknek, holott Szent István óta nem volt ilyen esélye Magyarországnak, mint az EU-csatlakozás. Ezt azért szép Kovács Lászlótól hallani, mert külügyes életének előző évtizedei alatt ki sem mert pislogni a béketáborból a Lajtán túlra, számára hivatalból egy és ugyanaz volt az itteni és a szovjet pártérdek, azért kapta a fizetését, s Szent Istvánt még első Istvánnak ismerte. Az SZDSZ-es Kuncze kalandorpolitikának nevezte az Orbán által szóvá tett fenntartásokat, s ő is azzal vádaskodott, hogy a volt kormányfő belpolitikai érdekek alá rendeli az ország jövőjét. (...) Orbán Viktor idézett kritikusai tehát nem azokra a józan felvetésekre reagálnak, amelyek például a magyar gazdák, a kis- és középvállakozók létérdekeit vennék figyelembe az unió szigorú piacára lépve, hanem ócska hisztériát keltenek híveik közt, aminek célja az ellenzék kétségkívül legerősebb egyéniségének minden áron való kompromittálása, politikai ellehetetlenítése. E nyilatkozatháborúban megint főszerepet kap a baloldali politikusok kezéből evő média. A katyvasz kifőzésének receptje a következő: végy egy olyan szövegrészletet Orbán szájából, amely bármi módon kapcsolatba hozható az uniós csatlakozással, hámozd le róla és tüntesd el az összes logikus, világosan értelmezhető összefüggést, vesd bele az összehordott rágalomtól és gyalázkodástól fortyogó katlanba; addig kavargasd, amíg felismerhetetlen lesz a ráragadt hazugságmocsoktól, azután szervírozd a kilenctized részben saját nyilvánosságod körében. Miután a sajtó/konyhamunkásaid ellátták a hozzá való körítéssel, mutasd meg a förtelmes kaját a népnek, a Való Világ és Heti Hetes közti szünetben, hadd rémüldözzön a kedves néző Orbán és a Fidesz EU-ellenességétől. Végül ne felejtsd el megpályázni a Pulitzer-emlékdíjat! Erről van szó valójában, és nem a Fidesz, s különsen nem Orbán Viktor 'EU-ellenességéről'. Ismerős a jelenség a változó időben: amikor 1989 júniusában a Hősök terén a fideszes szónok a szovjet csapatok kivonulását sürgette, vagy egy évtized múltán kormányfőként az Európa-idegen Benes-dekrétumokról mondott véleményt, ugyanezzel a fegyverrel háborúztak ellene: hazug szavakkal. Könyörtelen ellenségeit még az sem zavarja - vagy éppen ez zavarja -; hogy Orbán Viktor alighanem a legeurópaibbnak mondható politikus az egész hazai mezőnyben".

Füzes Oszkár úgy véli (Négypárti négy parti, Népszabadság, 2002, szeptember 18.) "a tizenötök (a mostani uniós tagállamok) tízekkel (a tagjelöltek) folyó alkujának végjátékában lázas számolás, ki mennyit veszt és nyer a bővítésen, ha kizárólag a bankjegykupacot méricskéljük. Ha ezt a tétet 'beszorozzuk' a stratégiaival, az EU keleti kibővítése négyzetre emelheti a vén kontinens belső rendezettségét, s külső hatósugarát a globálpolitikai játszmákban - voltaképpen ezért vesz maga mellé tizenöt gazdagabb ország tíz, majd tizenkét sokkal szegényebbet. Ám a gyarló ember inkább a konyhaasztalra figyel. Ki jár jól, ki jár rosszul, mi lesz drágább vagy olcsóbb. E kérdések zömére még nincs válasz. (...) A földműves, a kisvállalkozó, a közalkalmazott hiába oszt és szoroz, neki még nem jöhet ki a magánvégeredmény, amíg az országos, uniós számok kiháborúzása is hátravan. Megtévesztő ilyenkor előhozakodni belpolitikai 'sarokszámokkal', hogy ne mondjuk, becsapja a polgárokat az, aki most ezt teszi, hátha így ellenzékből is kormányozhat.Veszélyes is, mert most végképp nem igaz, hogy a közember véleménye nem oszt, nem szoroz. Az uniós csatlakozást Kovács családnak, az elvált Nagy Marinak, a kapálgató Szabó néninek, és a diploma előtt munkahelyre kandikáló Kis Jóskának kell vállalnia. A felmérések szerint vállalják, jobban, mint a legtöbb más tagjelölt országban. Sejtik, amit az EU tud és mond is, hogy a magyarok a legfelkészültebbek a bekerüléssel járó versenyre, pontosabban: a többiekhez képest legkevésbé vannak el- és lemaradva a felkészülés követelményeitől. De még így is jócskán. Bár az uniós csatlakozási folyamatban a magyar politikai elit és gazdaság alapjában véve jól teljesített, most szembe kell néznie az agrárium unióképtelenségével, a kisvállalkozások versenyhátrányával, az infrastruktúra kátyúival, az egészségügy betegségeivel, Kisbér szemétgondjaival, valamennyiünk kis bérével, azzal is, hogy nincs elég uniót, nyelveket értő szakember, aki megpályázhatja a brüsszeli pénzeket".

Várkonyi Iván szerint (Unió feltéttel, Népszabadság, 2002. szeptember 18.) "csak hitvitát lehet folytatni arról, megzsarolta-e a kormányt a Fidesz, hogy feltételekhez kötötte az uniós csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás megszavazását. A tény az, hogy Orbán Viktor fideszes országgyűlési képviselő a múlt héten azt mondta: a polgári képviselőktől elvárható, hogy az alkotmánymódosítás megszavazása előtt 'követeljék ki' a Széchenyi-terv újraindulását, a bérek emelését és a gazdák támogatását. Az pedig ízlés kérdése, hogy ez zsarolás, vagy - ahogyan Orbán maga mondta tegnap reggel egy tévéműsorban - csupán vitaindító felvetés. Egy biztos: a képviselő ismét fontos témával gazdagította a politikai közbeszédet. Az ugyanis valódi kérdés, milyen állapotú mezőgazdasággal, kis- és középvállalkozói szektorral, és mekkora bérlemaradással várja az ország a belépést. Az persze már más lapra tartozik, hogy a kijelentések kapcsán éppen ezekkel az ügyekkel nem foglalkozik senki. Legalábbis a Fidesz nem. Amíg ugyanis csak arról van szó, hogy mi nem történik úgy, ahogyan azt a polgárok szeretnék, könnyen lehet a kormányon fogást találni. Az ügy akkor válik kínosabbá, amikor vizsgálni kezdjük, mit is jelent az, amit a Fidesz kér".

Várkonyi szerint "a Széchenyi-Terv újraindításával három probléma van. A legkisebb, hogy nem EU-konform a támogatási rendszere. A második, hogy leginkább nem a kis- és közepes vállalkozások megerősítését szolgálta. A pénzek nagy része ugyanis az önkormányzatoknak jutott, egy másik jelentősebb összeg a multinacionális nagyvállalatoknak, míg a maradék a kisvállalkozóknak. Végül: a korrupció, illetve a pártfüggő segítség gyanúját kelti, hogy egyedi döntésekkel határozták meg a támogatásokat. Az újraindítandó gazdahitel valóban kedvező konstrukciót jelentett, hiszen könnyen felvehető, igencsak kedvezményes kamatra - tehát óriási állami támogatással - kínált kölcsön volt. Miközben azonban a családi gazdaságoknak a földvásárláshoz szinte ingyen biztosította az állam a pénzt, nem volt koncepciója arra, mit is kellene kezdeni a hazai agráriummal. Az nem terv ugyanis, hogy a családi gazdálkodókat is támogatja az unió, ezért jó, ha létrehozzuk ezt a kategóriát. Azért sem, mert ami az EU-ban családi gazdálkodás, az nálunk már nagyipari üzem. Az pedig végiggondolásra lenne méltó, hogy érdemes-e a nem éppen hatékony minifarmok létrehozását támogatni ahelyett, hogy az uniós méreteknek is megfelelő, vélhetően versenyképes gazdaságok kialakítását segítenék".

Várkonyi szerint "a nagyobb béremelés követelése azonban biztos pontnak látszik. A kormány azon ajánlata ugyanis, hogy jövőre 3 százalékkal emeljék a bruttó kereseteket a versenyszférában, valóban felháborítónak hangzik. Ezzel a Fidesz a saját béremelési gyakorlatát állítja szembe, amely négy év alatt majdnem megkétszerezte a bruttó fizetéseket. Az igazság viszont az, hogy a 3 százalékos bruttó béremelkedés sokkal kedvezőbb ajánlat annál, amit a Fidesz valaha tett a munkavállalóknak. Alapvetően azért, mert az új kormány legalább leült tárgyalni a szakszervezetekkel, amit a Fidesz valójában nem tett meg. De azért is, mert a kormány ajánlatához adócsökkentés is tartozik, és alacsony infláció - a Fidesznél viszont adóemelés és magas infláció volt a kísérő. Így aztán ez az alacsony bruttóbér-emelés már reálbér-növekedést jelent. És erre csak rárakódik az idei közalkalmazottibér-emelések hatása. Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy az említett ügyekben minden rendben lenne. Sőt. Szükség lenne átgondolt vállalkozássegítő rendszerre - amely helyrehozza a Széchenyi-Terv hibáit. Jó agrárpolitikára, amely megpróbálja elfelejtetni az elmúlt négy év bűneit. Az érdekképviseletek által is elfogadható bérpolitikára, amely figyelembe veszi az unióban kialakult kereseti rendszereket. Ilyenek tényleg nincsenek. De a vita sem ezekről folyik".

Napirend előtti felszólalásában Áder János, a Fidesz frakcióvezetője azzal vádolta az MSZP politikusait, hogy kiforgatták Orbán Viktor szavait. (In: A volt miniszterelnök kijelentéseiről vitázott a Ház, Népszava, 2002. szeptember 18.) Áder János szerint "Orbán Viktor azt mondta, hogy a magyar gazdáknak, a kis- és középvállalkozóknak javítani kell az uniós versenytársakkal szembeni helyzetét, és háromszázalékos béremeléssel nem lehet az uniós bérekhez felzárkózni. Mint mondta, a Fidesz azt akarja, hogy az ország csatlakozzon az EU-hoz, de számára nem mindegy, hogyan. Visszautasította, hogy a Fidesz veszélyeztetné Magyarország EU-csatlakozását. Áder úgy vélte, a vita igazi oka az, hogy az MSZP az eddiginél is durvább negatív kampányt készül folytatni az önkormányzati választás előtt, az SZDSZ pedig Sancho Panzaként lohol a nagy testvér után".

Kovács László külügyminiszter szerint (u.o.) "nem attól erős egy ország, hogy olyan földtörvénye van, amely a Fidesz klientúrájának könnyebb földhöz juttatását szolgálja. Utalt arra, hogy a Széchenyi-tervet az előző kormány elégtelen forrásokkal hagyta a mostani vezetésre. Cinikusnak nevezte azt is, hogy három százalék feletti reálbér-növekedést követel Orbán Viktor, miközben az ő kormánya például 2000-ben öt százalékot meghaladó gazdasági növekedés mellett mindössze 1,5 százalékos reálbérkereset-emelkedést biztosított. Nem erős, hanem versenyképes országként kell csatlakozni Európához, és az a száznapos program, amelyet a kormány megvalósított, egy versenyképes ország csatlakozását biztosítja megfelelő szociális feltételekkel".

Szent-Iványi István, az integrációs bizottság elnöke szerint (In: Kepecs Ferenc: Kivágni a termőre fordult fákat?, Népszava, 2002. szeptember 18.) "ahhoz, hogy Magyarországon sikeres népszavazást tarthassunk, és beléphessünk az unióba, szükség van az alkotmány bizonyos mértékű módosítására. Aki az Európai Uniót akarja, annak ezt is akarnia kell. Az nem támaszthat különleges feltételeket, különösen nem belpolitikai természetűeket, olyanokat, amelyek semmi módon nem függenek össze a csatlakozással. Márpedig a Széchenyi-hitelek fennmaradása, a gazdahitelezés vagy a versenyszférában dolgozók béremelése nem függ össze ezzel, és különösen nem függ össze az ehhez szükséges alkotmánymódosítással. Én ezt felelőtlen, kalandor politizálásnak tekintem, különösen az ország volt miniszterelnökének részéről. Orbán Viktor a választási vereség után azt ígérte - és én nagyon örültem ennek az ígéretnek -, hogy nem fogjuk kivágni a termőre forduló gyümölcsfákat. Mostanra, úgy látszik, megfeledkezett erről az ígéretéről. A gyümölcsfa most fordulna termőre, Magyarország most válna az unió részévé, és ő most éppen e gyümölcsfa kivágására készül".

Lakner Zoltán szerint (Végre, Magyar Hírlap, 2002. szeptember 19.) "végre szerepel az a kérdés az újságok címlapján és a híradók főcímeiben, amely ma a legfontosabb nemzeti érdek. Az uniós csatlakozás a rendszerváltás óta stratégiai célja Magyarországnak. A szélesebb közvélemény mégis alig tud valamit az unióról, annak intézményeiről, a tagság előnyeiről és hátrányairól. Több a várakozás, mint az információ. Ez az 1990 óta regnáló kormányoknak is felróható. A parlamenti pártok között nincs különbség abban, hogy Magyarország legfőbb céljának tartják az Európai Unióhoz való csatlakozást. Ezért szükséges, hogy Magyarország uniókompatibilissé tegye jogrendszerét, megfeleljen bizonyos gazdasági kritériumoknak - tekintettel az euróövezethez való társulás távolabbi céljára is. Azonban a folyamat nem egyoldalú. Nem beolvadás a nagy európai olvasztótégelybe. A korábbi és későbbi csatlakozókhoz hasonlóan Magyarország is szabhat feltételeket, lehetnek olyan érdekei, amelyeket érvényesíteni kíván. Ezeket a hazánkat képviselő tárgyaló delegáció megfogalmazza, s képviseli is. A kritériumokat a mindenkori kormány határozza meg, de a mindenkori ellenzéknek is joga saját helyzetértékelése alapján véleményt nyilvánítani. A volt kormányfő, aki a legnagyobb ellenzéki párt első embere, rendelkezik azzal a legitimitással, hogy megfogalmazzon a csatlakozással kapcsolatos prioritásokat. Amelyek között helye lehet a magyar kis- és középvállalkozók versenyhelyzete javításának és védelmének, vagy éppen a magyar gazdálkodók patronálásának az erősen szubvencionált európai vetélytársakkal szemben".

Lakner szerint "a probléma ott kezdődik, hogy Orbán Viktor az előző kormány politikájának folytatását tartja az érdekvédelem egyetlen lehetséges útjának. Fenntartva azt a retorikát, amely a Széchenyi tervet szimbolikus magasságba emeli, mintha ez volna az egyedül lehetséges útja a vállalkozók sorsa jobbra fordulásának. Ugyanígy beszél egykori kabinetje agrárpolitikájáról is. Az előző kormány miniszterelnökétől ez érthető lehetne, ha nem szenvedett volna vereséget az áprilisi választásokon. Ami nyilvánvaló jele volt annak, hogy politikájával nem sikerült megnyernie a polgárok többségének tetszését. Ez egyáltalán nem vonja maga után, hogy Orbán kormánya egyetlen folytatható döntést sem hozott volna. De a volt kormányfőnek el kell fogadnia, hogy 1998 és 2002 közötti cselekedetei vitathatók, bírálhatók, nem találkoznak az egész társadalom egyetértésével. Ebből következően pedig nem szabhatja feltételül saját egykori kormányprogramjának vagy idei választási téziseinek pontjait az uniós csatlakozás támogatásául. Legfeljebb tárgyalási alapnak ajánlhatja a megegyezési szándék hangoztatása mellett. A 164 fős Fidesz-frakció önmagában is kellő súlyt ad Orbán Viktor érveinek. Felesleges ezt a szükséges alkotmánymódosítások támogatásának lebegtetésével növelni".

Lakner szerint "a Fidesz vezetője most világossá tette álláspontját. Ez üdvözlendő is lehetne, ha nem festett volna ismét mindent fehérre és feketére. Ha nem láttatta volna kizárólagosnak saját véleményét, s ha nem zsarolta volna az alkotmánymódosító többséghez nélkülözhetetlen támogatás megvonásával a regnáló kormányt. Talán helyes az a feltételezés, hogy ezzel saját választói előtt kívánta megjeleníteni, hogy továbbra is határozott és tettrekész politikus. Ez valószínűleg nagyszerűen sikerült azok körében, akik ezt a hangot igénylik. Kérdés lehet persze, meddig tekinti feladatának, hogy éppen ezt a szavazói csoportot szolgálja ki, s mikor méri fel a voksszerzés egyéb, kevésbé konfrontatív és esetleg meglepően kifizetődőbb lehetőségeit. Mostani 'feltételeivel' azt érte el, hogy hiába váltak elsőrendű hírekké az uniós csatlakozás körülményei, a vita valójában mégsem ezekről szól. Hanem arról, ki akarja jobban, ki akarja igaziból. Ez az évek óta szokásos mutatvány. Ha Orbán Viktor valóban a saját szavazói kedvében járva beszélt erről a kérdésről ezen a 'feltételszabós' módon, akkor ezen a ponton érhető tetten az aktuálpolitika vészes térnyerése a nemzeti érdekekkel szemben".

Juszt László szerint (Ki fojt meg? Mit fojt meg?, Magyar Hírlap, 2002. szeptember 20.) "az elmúlt hetekben mást sem hallani, csak azt, hogy a Széchenyi terv megfojtásával az uniós csatlakozást akadályozzák meg a kormánypártok. Szerintem elállnának ennek a butaságnak az ismételgetésétől azok, akik ezt állítják, ha tisztában lennének azzal, hogy mi minden folyt a Széchenyi terv égisze alatt. A Széchenyi terv a magyar mikro-, kis- és középvállalkozók támogatására született. De akkor miért juttattak külföldieknek ebből a pénzből? Már hallom is a választ: hazugság. Döntsék el önök. A Precízióstechnikai Művek Hungária Gyártó és Kereskedelmi Betéti társaságot 2001. április 19-én hozták létre Pápán, a Jókai út 57. szám alatt. Ugyanitt s ugyanezen a napon létrejött egy másik cég is: a PWH Hungária Ipari Részesedési Korlátolt Felelősségű Társaság. Ekkoriban indult az egész Széchenyi projekt. Az első cég, a bt. kért és kapott 140 millió forintot. Tehette, hiszen a tízmilliós törzstőkével alakult társaságban ugyan egy osztrák cég (Hirtenberger Beteiligungs GmbH) a tulajdonos 99 százalékban, de egy százaléka van az előbb említett magyar kft.-nek is. Hogy teljesen világos legyen: egy osztrák és egy magyar cég létrehoznak egy magyar vegyes vállalatot, amelyik kap 140 milliót. Ha valaki vette volna a fáradságot, hogy megnézze a cégbírósági bejegyzést, akkor számára is kiderült volna: a magyarnak hitt cégnek is ugyanaz az osztrák cég a tulajdonosa. Van a Széchenyi tervnek egy kitétele: ugyanarra a projektre két támogatás nem igényelhető. Most tekintsünk el attól az 'apróságtól', hogy a minisztériumi nyilvántartás kriminális. Pusztán ezért el lehetne marasztalni a Széchenyi terv pénzeinek kezelőit. Hiszen a nyilvántartásból, ha valaki egy 'megfelelő programmal kérdezi' a számítógépet, kiderül, hogy ugyanaz a kérvény többször is szerepel. Vajon többször is utalták ki? Vagy esetleg másfelé folyt el a másodszori utalás? Netalán egyszerűen figyelmetlenül kezelték az adatokat?
Érthetetlen például az, hogy a Kincstári Vagyoni Igazgatóság - amely se mikro-, se kis-, se középvállalkozás - kilenc megítélt pályázatából kettő ugyanaznap érkezett be. Az összeg is egyezik 172 millió 800 ezer forint. Az egyiket, ha igaz, 2001 decemberében, a másikat 2002 januárjában vitték bizottság elé. Január 31-én mindkettőt meg is ítélték. De a papírokból lehetetlen megállapítani, hogy ez most valóban két pályázat vagy csak adminisztrációs hiba. Pedig jó lenne tudni, hogy tényleg mennyi pénz indult útra..."

Kis Tibor szerint (Lebegtetett feltételek, Népszabadság, 2002. szeptember 20.) "megvan tehát az áhított négypárti kompromisszum a magyar EU-csatlakozással kapcsolatos országgyűlési nyilatkozat ügyében, a jelek szerint azonban ebben még sincs sok köszönet. A csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás ezek után is kétségesnek látszik. Pedig a közvélemény az aláírás után egy pillanatra már éppen kezdte magát beleélni abba a hitbe, hogy lám csak, a parlamenti pártok mégis képesek felülemelkedni vitáikon, civódásaikon és kellő komolyságot, emelkedettséget tanúsítanak, amikor olyan korszakos nemzeti üggyel kerülnek szembe, mint az ország teljes betagolódása a fejlett európai régióba. Aztán megszólalt Orbán Viktor és nyomban kiderült, a helyzet messze nem ennyire rózsás. A volt kormányfő ugyanis a közös dokumentum létrejöttét követően nem hagyott kétséget afelől, a maga részéről valójában nem tulajdonít különösebb jelentőséget az aláírásnak, s továbbra is érvényesnek ítéli azokat a csatlakozási feltételeket, amelyekkel az elmúlt napokban szórakoztatta közönségét a kampányrendezvényein".

Kis szerint "az említett nyilatkozat tető alá hozását sokan éppen azért várták reménykedéssel, hogy ez végre segít tiszta vizet önteni a pohárba. És a közös állásfoglalás világossá teszi majd, hogy Orbán 'csupán' kampánymegfontolásokból szólal meg karcos euroszkeptikus hangon polgári körös hallgatósága előtt, s ugyanilyen szempontok vezetik akkor is, amikor a magyar érdekek legkövetkezetesebb védelmezőjének pózába vágja magát nemzetiszínű zászlókat lengető nézőserege előtt. Tegnap délutáni sajtótájékoztatója óta viszont már senki sem hiheti komolyan, hogy a volt miniszterelnök a fideszes kampány-roadshaw részeként szab rendre feltételeket a magyar uniós belépéshez - köztük következetlen, sőt teljesíthetetlen követeléseket is. Érthetetlen például, hogy Orbán miért támadta még az aláírást megelőző napon is a nyilatkozat népszavazással kapcsolatos passzusát, holott gyakorlatilag szó szerint az a megfogalmazás szerepelt a tervezetben, amit korábban Németh Zsolt javasolt".

Kis úgy véli "Orbán mostani kirohanásaival újra csak azt bizonyítja: egyáltalán nem tréfált, amikor annak idején azt állította, hogy van élet az unión kívül is Magyarország számára. Legújabb feltételeivel az exkormányfő nemcsak ezt a meggyőződését melegíti fel; ezek ismételgetésével egyben tesztelni próbálja a kormányt, a jobboldalt, de a közvéleményt is. S eközben, úgy tetszik, nem veszi észre, hogy ebből a tesztsorozatból ő maga aligha jöhet ki jól. Hiszen a jobboldalon a fideszes vezető mind kendőzetlenebb euroszkepticizmusa máris okozott bizonyos zavarokat; egy kényes, választás előtti pillanatban az orbáni feltételek valójában nem hatnak kohéziós erővel a 'polgári oldalra', inkább összekuszálni látszanak a szövetségi szálakat. Ennél persze sokkal rosszabbul járhat az exkormányfő a közvélemény előtt. Tudniillik Orbán minden jel szerint figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy az összes nemzetközi felmérés szerint nálunk a legnagyobb az uniós csatlakozás támogatottsága a felvételre váró országok közül. Minden arra utal, hogy a magyar közvéleményben olyan elementáris vágy él az uniós tagság elnyerése iránt, hogy ezt Orbán nyilvánvalóan képtelen érdemben temperálni. Kísérleteivel legfeljebb kerékkötőnek tűnik fel és ellenszenvet vált ki. Orbán legújabb követeléseivel azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy a Medgyessy-kormány nem tesz meg mindent azért, hogy az ország kedvező feltételekkel váljék uniós taggá. Ez nemcsak lovagiatlan inszinuáció a részéről, hanem veszélyes vállalkozás is. Mert mit gondoljon az ember Orbán mostani pattogása láttán annak ismeretében, hogy a belépési fejezetek túlnyomó többségét nem Medgyessy, hanem még ő egyeztette Brüsszellel? Nyilván csak azt, hogy az illető valamiért kekeckedni akar, és egyre nehezebb komolyan venni politikai bakugrásait".