Külön ünnepelt október 23-a?

Nem vesz részt a Fidesz-frakció a Parlament 56-os emlékülésén. A képviselőcsoport azzal indokolta döntését, hogy a házbizottság nem engedte felszólalni az ülésen az ellenzék által jelölt 56-os veteránt. A kormánypártok sajnálkozásukat fejezték ki, míg az MDF közölte, hogy részt vesz az emlékülésem, bár nem ért egyet a házbizottság döntésével. Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője szerint 'a történelem ítéletet mondott már arról, hogy a barikád melyik oldalán volt az igazság és melyik oldalán volt a hazugság'.
Ennek fényében gondolta a Fidesz, hogy minden véleménynek, de elsősorban az 56-osokénak el kell hangozniuk október 23-án. Az MDF elnöke az 56-osok memorandumát olvasná fel az Országgyűlés ünnepi ülésén. Ez esetben az 56-os szervezetek is megjelennének a Parlamentben. Állami protokollünnepség nem lesz a 301-es parcellánál, a kormány tagjai magánemberként látogatnak majd el Nagy Imre miniszterelnök sírjához. Boross Péter volt kormányfő az Antall-kabinet tagjait ugyanoda hívta megemlékezésre. A Fidesz a polgári körök rendezvényén ünnepel, ennek keretében a Hősök terén Orbán Viktor mond majd beszédet.

Aczél Endre szerint (A kór, Népszabadság, 2002. október 10.) "megejtő történelmi eszmefuttatással indokolta a Fidesz, miért nem vesz részt a parlament október 23-i emlékülésén. A tapintat visszatart attól, hogy e nyilatkozat egészével és részleteivel vitatkozzak. Nem lehet vitaalap tudniillik az, hogy a mai MSZP vezetőinek akár csak egy kicsinyke része is lett volna a forradalom leverésében, az orosz csapatok behívásában stb. Az MSZP-vezetők - egy kivételtől eltekintve - akkor vagy gyerekek voltak, vagy csecsemők, vagy nem is éltek. Kiegészítő apróság: az MSZP a Kádár-rendszert megtestesítő MSZMP és a Kádárt legitimáló 'ellenforradalmi' mítosz tagadásaként jött a világra, és demokratikus teljesítményét ma az egész világ elismeri, még Schüssel is, Stoiber is. A Fidesz vezetőinek nem kéne történelmi leckét adniuk az országnak 56-ból. Még apáik, nagyapáik és mai elvbarátaik történeteiből sem szűrhetnek le olyan tapasztalatot, ahol a forradalom elindítói között nem szerepelnek a 'szocialisták', szerepel viszont a 'magyar nép'.

Aczél szerint "a Fidesz üzenete másról szól: akkor is két Magyarország volt, amiképpen most. S ők a sajátjukból szemezgetnének. Ők döntenék el, hogy ki az, aki 'hitelesen' tudja a 'nemzet egésze' számára megjeleníteni az 56-os eszméket, melyeknek a tudományos kutatásától pontosan ők vonták el az állami pénzeket. Ők szerepeltetnének - ahogyan már eddig is megtették - mindenféle októberi és nem októberi nemzeti ünnepen olyan, valóban 56-os érdemekkel rendelkező embereket, akik attól boldogok (szinte már csak attól), ha lepufajkásozhatják a pufajkát a Fidesz-vezetőkhöz hasonlóan csak hírből ismerő szocialista vezetőket, elátkozhatják az MSZP-t, az SZDSZ-t is persze, az áprilisi választásokat stb. A mögöttes eszme az, hogy ha valakinek 56-ban fegyver volt a kezében, az a tény önmagában legitimálja és hitelesíti az illető mai politikai nyilatkozatait. 'Akinek a helyén volt a szíve akkor, a helyén van ma is. Feltéve, hogy az a szív mellettünk dobog.' Átlátszó és eléggé riasztó. A Fidesz csak pillanatnyi politikai érdekben tud gondolkodni. Valami titokzatos erő vonzására és friss ötlet-input híján percenként tudja kiélesíteni a kommunistázás kardját, nota bene intenzívebben, mint valaha tette".

Mészáros Tamás szerint (Hol a határ, Népszava, 2002. október 12.) "ma már bizonyosra vehető, október 23-án, a parlamenti emlékülésen az ellenzéket egyedül az MDF képviseli majd; Dávid Ibolya pártelnök beszédet is szándékozik mondani - viszont nem vesz részt távolmaradó szövetségese, a Fidesz utcai rendezvényén. Aki tudni szeretné az eltérő magatartásformák okát, azt Herényi Károly tömören eligazította. Nem érti 1848 és 1956 üzenetét az, aki a parlamenti demokráciát nem tiszteli - így a szóvivő, és még emlékeztetett rá, hogy az országházi ünnepségre márpedig a törvényhozás döntése értelmében kerül sor. (...) a jobboldal vezető pártja igenis a demokrácia tiszteletét tagadja meg, amikor 56 állami ünnepén is az ország megosztottságát óhajtja demonstrálni a parlament bojkottjával. Herényi nyilatkozata tehát túlment a szokásos kásakerülgetésen, és éppen az önkormányzati választások finisében. Nyilván nem is véletlenül; eltekintve október 23. apropójától, az MDF elérkezettnek látja az időt, hogy kijelöljön bizonyos kereteket, amelyeket a konzervatív politizálás nem léphet át. A pártnak égető szüksége van saját arca megmutatására - már ha komolyan hiszi, hogy van társadalmi igény a mérsékelt jobboldaliságra -, mert feltételezett bázisát valamiképp mégiscsak el kell igazítania. Tudtára kell adnia az érdeklődőknek, hogy hol találhatnak a politikai vérmérsékletüknek és ízlésüknek megfelelő táborra. Az 56-os tematika kétségkívül kapóra jön ehhez, hiszen a jobbközép józanság azt diktálja, hogy a szabadságharc évfordulóját ne lehessen többé aktuálpolitikai hecckampányok ürügyeként használni - vagy legalább hagyjuk meg ezt a képtelen lehetőséget a szélsőjobbnak".

Galló Béla szerint (Előjáték, Magyar Hírlap, 2002. október 14.) "a rendszerváltó elit a köztársaság kikiáltásának pillanatától kezdve képtelen zöld ágra vergődni 1956-tal. Miután az átalakulás hatalmi játszmájában sikeresen felhasználta, majd saját szerves előzményének demonstrálta a szabadságharcot, a következő mozdulattal a közös értelmezés minden minimumától megfosztotta. 1956. október 23. lényegében csak röpke időre volt a nemzeti egyetértés, a köztársaság jelképe. 'Tulajdonjogáért' rögvest politikai birkózás kezdődött, hol mérsékelten, hol lázasabban. Az új hatalmi harcok szereplői immár nem szövetségesként, hanem ellenfelekként, sőt ellenségekként néztek egymásra, s ebben a mámorban hamar megfeledkeztek arról a kegyelmi állapotban tett kötelezvényükről, hogy 1989. október 23-a óta 1956 mindenkié. Tíz nappal az évforduló előtt úgy fest, ezúttal ismét a lázasabb változat következik. Legalábbis a Fidesz, az előjelek szerint, mintha ezt szeretné. Orbánék persze korábban is jeleskedtek '56 kisajátításában, mondván, hogy Nagy Imréék annak idején polgári forradalmat csináltak, ami jól hangzik ugyan, de nem igaz. Pedig Orbánék - már csak koruknál fogva is - megtehették volna, hogy kevésbé agitpropos szemmel néznek a történelemre, s nekiveselkednek megemészteni azt a kétségkívül rágós ideológiai falatot, hogy a magyar újkapitalizmusnak egy baloldali nemzeti szabadságharc a hivatalos hivatkozási alapja. Ugyanakkor e tény a mai jobboldal egésze számára is kemény feladvány, miközben az se vitás, hogy '56 feldolgozásában a baloldal sem igen jeleskedik. Nekik ráadásul Nagy Imre és Kádár János népét kellene egyszerre megérteni. Ez sem könnyű feladat. Ideológus legyen a talpán, aki ezeket a talányokat kibogozza, legyen akár jobb-, akár baloldali. Csoda-e, ha ezekkel a kínos problémákkal a politikusok se nagyon bíbelődnek, inkább az aktuálpolitika egyszerű nyelvére fordítják le a bonyolult magyar históriát? Illetve, és ez a jobbik eset, hallgatásba burkolóznak. Érdekes például, hogy az idén a legmagasabb közjogi méltóságok közül egyedül az Országgyűlés elnökasszonya vállal a megemlékezéseken aktív szerepet. Kiváltképp Mádl Ferenc némasága lesz majd feltűnő, aki a köztársaság elnökeként magát a nemzeti egységet testesíti meg, s ha ő hallgat, az némi túlzással azt jelenti, a köztársaság hallgat. Mi több, még az is lehet, nemzetközi kötelezettségei miatt az államfő nem is lesz jelen az 1956-os szabadságharc 46. és a III. Magyar Köztársaság 13. évfordulója alkalmából tartandó parlamenti ülésen - mert nem biztos, hogy Strasbourgból idejében hazaér-e. Csak egy biztos. Az, hogy mindenesetre ez udvariasabban megindokolt (bár pontosan érthető) esetleges távollét, mint a Fideszé, amely párt kerek-perec kijelentette, hogy nem kíván részt venni a parlamenti ünnepségen. Orbánék tehát már a látszatra sem adnak, bár az is igaz, őket jó ideje már senki se vádolhatja azzal, hogy bármi módon szívükön viselnék a nemzeti egységet. A legkézenfekvőbb ellenzéki megoldást még az MDF választotta. A fórum képviselői ott lesznek a parlamentben, budapesti tagjai pedig a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában lévő emlékhelynél koszorúznak. (Amit egyébként minden komolyabb párt nyilván ugyancsak megtesz.) Más szóval a kibontakozó előjáték elég egyértelműen arra utal, hogy a közös értelmezés minimuma változatlanul hiányozni fog, és ebben - jóllehet különböző okokból és eltérő mértékben - a rendszerváltó elit egésze ludas. Nemzeti ünnepeink aggasztó módon elpártosodtak, a tavaszi kokárdaprivatizáció után most a lyukas '56-os lobogó őszi kisajátítása következik. Mit se törődve azzal, hogy ez a szimbólum, miként a kokárda is, a legkevésbé éppen a pártoké".

Szerető Szabolcs szerint (Arccal a múlt felé, Magyar Nemzet, 2002. október 14.) "nehéz nem észrevenni, hogy valóságos offenzívát indított a baloldal a történelmi múlt hatalmi-politikai célokat szolgáló átrajzolása, átértelmezése érdekében. Meglepőnek tűnik ez az igyekezet azok után, hogy a Kossuth-emlékünnep kisajátítási kísérlete a saját táborban sem váltott ki rezonanciát, s a méltatlan rendezvény egyetlen 'eredvénye' az volt, hogy sikerült némi közpénzt az SZDSZ közeli klientúra zsebébe terelni. Az MSZP egyik szélsőséges, provokatív kijelentéseiről ismert politikusa, Szanyi Tibor nem kevesebbet állított a napokban, mint hogy október 23-a igazi szocialista forradalom volt. (...) Az idézett mondatok nem is annyira a tartalmuk, mint inkább a kijelentést tevő személye, a mögöttük állók erők tevékenysége, de leginkább aktuálpolitikai szándékuk miatt vérlázítóak. 1956 hívei közül valóban nem lehet kiretusálni a baloldali indíttatású, szocialista eszméket valló résztvevőket. Most nem is a kommunista Nagy Imrére és társaira gondolok, hanem például Angyal Istvánra, Krassó Györgyre és a társadalmi tulajdon pártján álló munkástanácsokra. Csakhogy ehhez a baloldali hagyományhoz sem az államszocializmust védelmező elődpártnak, sem a vadkapitalizmus élcsapatának tekinthető, a privatizációt túlhajtó mutánsnak nincsen semmi köze. Ráadásul '56 ezen vonulatának képviselőivel bánt el a legkegyetlenebbül a kádári megtorló gépezet, ők még a nyugati értelmiség szolidaritására sem számíthattak. De Szanyi kijelentése azért is sánta, mert egyszerűen 'kihazudja' a történelemből mondjuk Mindszenty Józsefet és a forradalom napjaiban újjászerveződő polgári pártokat. (...) Tulajdonképpen örülhetnénk annak, hogy a baloldal már túljutott a Ne foglalkozzunk a múlttal! jelszóban megtestesülő nihilista korszakán. Kár, hogy a sok elemében feldolgozatlan magyar múltról a legarcátlanabb történelemhamisifáson és a nemzeti ünnepek kisajátításán túl még mindig nincs érdemi mondandója".

Pilhál György szerint (Magánemberek, Magyar Nemzet, 2002. október 15.) "az MSZP (de lehet, hogy már Szociáldemokrata Párttá vedlettek (...)) nem kívánja beengedni a magyar parlament ötvenhatos emlékülésére az ötvenhatosokat. Nem tudom, kik lesznek adott napon az országházában, félek, nem azok, akik forradalmat csináltak annak idején és még itt vannak közöttönk - nem a pesti srácok. Az igaziak. Szívem szerint való a Fidesz elképzelése, miszerint nem vesz részt az ilyen 'emlékülésen' (pufajkás Horn Gyula valószínűleg ott lesz), vegyen részt azon megboldogult Sztálin elvtárs (Budapest díszpolgára, negyvenmillió ember gyilkosa - ha rosszul számoltam, utólag javítok) meg Rákosi elvtárs(...). A hivatalosan szocialista álláspont szerint - azt Gál J. Zoltán kormdnyszóvivő szokta ismertetni, ő a hivatalos szocialista (néha a szabad madarak helyett is viszi a szót), már a járásáról megismerszik - ötvenhatos a reformkommunisták robbantották ki, Pongrácz Gergőék csak véletlenül keveredtek bele az egészbe - valószínűleg a Corvin moziban voltak az adott napszakban, Csapajev-filmet néztek fekete fehérben -, itt érte őket a hír, hogy forradalom van. Lőni kéne valakinek... Na most a hivatalos korrnányképviselő azt mondja, ha mi most az ünnepnapon szocialista embereket látunk az emlékhelyek valamelyikén, akkor azt tekintsük úgy, hogy az az adott szocialista ember magáncélú ldtogatása, éppen arra járt, kutyáját sétáltatta, alkoholgőzét eregette kifele... Hivatalosan nem ünnepel a Magyar Szocialista Párt (ma még annak hívják) meg az SZDSZ október huszonharmadikán, mindösszesen magánemberként teszi le a háromszázegyes parcellában a hála és az emlékezetkiesés virágait. Trükk. Használjuk az agysejtjeinket, emberek!"

A Magyar Hírlap álláspont szerint (Engesztelő párbeszéd, Magyar Hírlap, 2002. október 16.) "szép és ígéretes gesztus volt mind a miniszterelnöktől, mind az 56-os szervezetek képviselőitől, hogy az idei évforduló előtt szót váltottak a Parlamentben. A találkozó jelentőségét még az sem csökkenti, hogy Pongrátz Gergely, aki tagadhatatlanul 1956 egyik főszereplője volt, még az érdemi párbeszéd előtt távozott, mert összekülönbözött Medgyessy Péterrel. Őt jellemzi és nem a többi 56-ost, hogy szerinte, aki nem hagyta ott az eszmecserét, 'csak a pénzért' maradt ott, azaz 'eladták magukat'. Éppen a Pongrátz-incidens igazolta, milyen fontos volt ez a találkozó. Nem lenne jó, ha a mesterségesen szított indulatok változatlanul konfliktusokra adnának alkalmat, arra, hogy politikai pártok önös érdekekből kihasználhassák az érzelmeket. A miniszterelnök a találkozón arról beszélt, ami az ötvenhatosokat elsősorban érdekli. A kormány - mint mondta - tiszteletét és elismerését fejezi ki október 23-a eszmei örököseinek, történelmi megegyezésre törekszik velük. Meg természetesen arra, hogy méltóképpen rendeződjenek a politikai foglyok nyugdíj ügyei. A találkozót Dobossy Antal, az 56-os konföderáció képviselője is közeledésként értékelte, és reménye szerint eredménye is lesz. Azt sem hallgatta el, hogy mert sértett és idős emberekről van szó, pillanatnyilag nem mindenki ért egyet a párbeszéddel. Az óvatos fönntartás nem csupán Pongrátz Gergely és a hozzá hasonlóan vélekedők miatt indokolt. Noha politikai pártok szerencsére nem voltak jelen, a keddi találkozó sem csillapíthatta teljesen azt a nézeteltérést, amit a parlamenti emlékülés megrendezése váltott ki. Maguk az ötvenhatosok a törvényhozás termében meghívottként, de nem szónokként lesznek jelen. Történelmi értékelésre egyébként is az ilyen párbeszéd eleve alkalmatlan. A magyar históriának szinte minden jelentős dátumát eltérőn, szubjektíven ítéli meg a társadalom. Az elemzés a történészek dolga, és ki-ki azt olvassa műveik közül, amelyik szívének a legkedvesebb. Ezen túl csak a higgadt dialógusnak van értelme. Medgyessy Péter és a találkozó résztvevői erre tettek kísérletet. S ez értékelendő lépés".

Seres László szerint (Magyar október, Népszabadság, 2002. október 17.) "a mai Magyar Szocialista Párt, amelynek soraiban az egy szem Horn Gyulán kívül nem ül volt karhatalmista vagy egyéb ötvenhatos 'érintett', a demokratikus szocializmus örökségére hivatkozik, Nagy Imre-érdemrendet adományoz, '56-os emlékművet ígér, 'nemzeti egységet' és megbékélést hirdet, jelentős irritációkat kiváltva a jobboldalon és sok volt szabadságharcos között. A szocialista-liberális kormány pártonkívüli miniszterelnöke a minap '56-os szervezetek képviselőivel tárgyalt a Parlamentben, 'hogy a kormány tiszteletét és elismerését fejezze ki 1956 emléke és annak eszmeiségét képviselők iránt'. A megbeszélés jelentőségét mutatja, hogy azon Boross Péter - hírek szerint háttérszervezőként - is jelen volt, ráadásul úgy tűnik, sikerült elérni, hogy az '56-os szervezetek részt vegyenek a 23-i parlamenti emlékülésen, ha Dávid Ibolya MDF-elnök felolvassa közös memorandumukat. Az áldozatok előtt fejet hajtó Medgyessy Péter azt is hangsúlyozta a később távozó Pongrátz Gergelynek, hogy ne várjon tőle bocsánatkérést, hiszen nem azonosul a bűnök elkövetőivel. Ennek fényében különösen érthetetlen, miért döntött a kormány úgy, hogy az idén nem tart hivatalos megemlékezést a 301-es parcellánál, koszorúzás csupán 'személyes megemlékezés keretében' lesz. A tavalyi kifütyüléses botrány emléke nem kísérthet komolyan egyik legjelentősebb nemzeti ünnepünkön. A parlamentáris demokrácia egykor liberális elkötelezettje, a néhai Fiatal Demokraták Szövetsége néhány éve 'polgári forradalomra', tehát a saját képére gyúrta 1956-ot - holott politikai generációnk, amelyik pontosan tudta, miről is volt szó anno, soha nem nevezte 'polgárinak' a forradalmat. Megvonták az 1956-os Intézet támogatását, tavaly szó nélkül tűrték, hogy a temetőben kifütyüljék és lehazaárulózzák Mécs Imrét. Amióta pedig nem tudnak választást veszteni, 'az utca pártjává' váltak, és nem hajlandók parlamentáris keretek között ünnepelni 1956-ot, arra hivatkozva, hogy a szocialista házelnök nem biztosította annak lehetőségét, hogy autentikus 1956-os forradalmárok is beszélhessenek az Országgyűlésben. Hogy ki az autentikus '56-os, annak Magyarországon a polgári párt a megmondhatója (tegyük hozzá, nincs könnyű helyzetben). A Fidesz a történelem átértékelésével a napi politikai küzdelmek eszköztárába emelte 1956-ot. Az addigi unalmas, de hazafias-kegyeleti megemlékezések helyett az Orbán-kormány 1956-ot is elkezdte a nemzet további politikai megosztására használni, és az egykori tettes-áldozat viszonyt - amelyben természetesen valóban nem lehet helye hamis 'megbékélésnek' - egész egyszerűen rávetítette az MSZP-Fidesz relációra. Innentől kész volt az ellenségkép, hiszen hogyan is lehetne 'megbékélés', ha a volt ávósok még itt ülnek közöttünk? A velünk vagy ellenünk logikájának keresztülvitele, a kétpólusú jövő megteremtése annyira fontos volt a Fidesz vezetőinek, hogy ennek érdekében még a múlt sem számított különösebben".

Seres szerint "egyes radikálisan jobbos 56-os szervezetek nyomán a Fidesz is leginkább azt sérelmezi, hogy az MSZP részéről elmaradt a bocsánatkérés, hiszen 'ők és jogelődeik leigázták a magyar nép szabadságharcát' - erre az egybemosásra viszont az MSZP rendre utódpárti skizofréniával reagál, hiszen hol azt hangsúlyozza, hogy a bocsánatkérés már háromszor megtörtént, hol azt (mint az honlapjukon is olvasható), hogy 'pártunknak nem kell szégyenkeznie s főleg bocsánatot kérnie az 56-os megtorlásokért', hiszen nem a szocialista párt verte le a forradalmat. Úgy tűnik, egyik üzenet sem elég meggyőző ahhoz, hogy a nemzeti egység egyetlen pillanatára a törvényhozás épületében tartsa az ünneplő pártokat. Holott a parlamenti ünnepség éppen azt volna hivatott demonstrálni, hogy a választók akaratából törvényhozói hatalomhoz jutott képviselők egy közös ünnep alkalmából túl tudnak lépni kampányon, presztízsen, imázson, állandó sértéseken és permanens sértődöttségen, indulatokon. Ehhez képest október 23-án előreláthatóan a három rendszerváltó pártból csak kettő (az SZDSZ és az MDF) frakciója lesz ott az ülésteremben, miközben a Fidesz képviselői pesti srácokat alakítanak az utcán. Jelen lesz az ünnepi ülésen a nemzeti egység jelképének számító, pártok felett álló köztársasági elnök is - Mádl Ferenc azonban, ugyancsak teljesen érthetetlen módon, strasbourgi útjára hivatkozva, nem fog beszédet mondani. Nem jó ez így. A vicc az, hogy még csak nem is hiányzik sok az egy pillanatig tartó, ünnepi parlamenti egység létrehozásához: a Fidesznek el kell fogadnia, hogy az élet nem komancsok és dakoták törzsi háborúja, a mai MSZP nem az ávós gyilkosok pártja, joga van Nagy Imre felé orientálódnia, s nem teljesen megalapozatlan, ha 1956 reformkommunistáira hivatkozik. A szocialistáknak pedig le kell nyelniük, hogy időnként a fejükre olvassák: nem lehet egyszerre Nagy Imre és Kádár János Magyarországát megtestesíteni, el kell viselniük, hogy a parlamenti ünnepnapon meghurcolt és poklot járt 56-os szabadságharcosok kényelmetlen, mi több, igazságtalan megjegyzéseket tesznek a tovább élő múltról".

Litván György szerint (Emlékezés vagy botránykeltés?, HVG, 2002. október 17.) "Október 23-a előtt úgy tűnik, az idei hivatalos megemlékezés minden eddiginél több és nagyobb botrányelemmel fog szolgálni. Ehhez a szomorú rekordhoz már minden fél hozzátette a magáét, ha nem is egyformán. A kormány és az MSZP, érthető módon nem kívánva újra odanyújtani arcát a nyilvános rendezvényekre menetrendszerűen kivonuló hivatásos köpködőknek, jó előre elhatározta, hogy a védettséget nyújtó Parlament falai között rendezi meg az ünnepi emlékülést. Elmulasztotta azonban, hogy az ülés méltó programját időben átgondolja és előkészítse, hiteles és támadhatatlan szónokokat kérjen fel, lehetőleg az ellenzéki pártokkal is egyeztetve. Miután a Fidesz az ülésen való részvételét ahhoz kötötte, hogy ott egy általa jelölt 56-os veterán is felszólalhasson - aminek célja és célzata több mint nyilvánvaló volt -, a kormányoldal a köztársasági elnök felléptetésével próbálta megmenteni a helyzetet. Mádl Ferenc azonban a jelek szerint nem teszi meg ezt a szívességet, a szívére hallgat, és nem beszél, legfeljebb megjelenik. Az utca pedig a radikális és szélsőjobboldalé lesz, amely várhatóan egész napos tombolással fogja ismét kisajátítani demokratikus forradalmunk és nemzeti szabadságharcunk örökségét. Pontosan ez Orbánék célja: önmagukat a nemzeti ügy egyedüli képviselőiként feltüntetni, a baloldalt pedig látványosan kirekeszteni ebből a közös örökségből. Ez a produkció, amelyet legalább hat esztendeje évről évre, lehetőleg évente többször is előadnak, történetileg azon a hazugságon alapul, hogy 1956 egyértelműen 'polgári', azaz nemcsak antikommunista, hanem antiszocialista forradalom volt. Orbán, Pokorni és társaik ezt hajtogatták már kormányra jutásuk előtt, és azóta is minden évfordulón. A valóságban ez a megmozdulás csak a szabadság és a demokrácia kiküzdésére irányuló akaratban lehetett egységes, egyébként igen sokszínű volt, amire az események minden tanúja emlékszik (ha akar), s amiben minden komoly egykorú és mai elemző egyetért. A sok szín között bizonyosan a 'polgári' volt a leghalványabb, s egy harmadikutas szocializmusé a legerősebb. Ebben a tudatos 'revizionistákon' kívül jelen voltak munkástanácsok, területi, vállalati forradalmi bizottságok MDP-s és pártonkívüli tagjai, hiszen az ÁVH és a hivatásos pártfunkcionárius-réteg kivételével gyakorlatilag az egész társadalom a forradalom mellé állt. Valótlan tehát az is, hogy a 'barikád másik oldalán' általában 'a kommunisták' álltak: azon az oldalon a szovet páncélosok, a KGB és - az első napokban, majd november 4-e után ismét - az ÁVH fegyveresei voltak".

Litván szerint "az illegális Beszélő, Hírmondó és más szamizdat kiadványok szerkesztői viszont, csakúgy mint a Bibó-kollégisták, megértették 56 jelentőségét a demokratikus jövő szempontjából. Érdekes fejlemény, hogy az egykori kollégisták nagyra nőtt és átlényegült pártja most már nem csupán politikai, hanem útszéli módszerekkel gátolja a méltóságteljes októberi megemlékezést. Gátolja azt is - miközben lármásan követeli -, hogy a mai MSZP tisztázza viszonyát a múlthoz és 1956-hoz. Ebben csakugyan lenne még tennivaló, de nehéz hozzákezdeni, amikor maguk a Fidesz-politikusok és az általuk mozgatott 56-os veteránok gátlás nélkül, folyamatosan hazaárulózzák őket, akkor is, amikor - jelképesnek szánt gesztussal - éppen Nagy Imre szobrától indulnak az új Országgyűlés alakuló ülésére. Azt hiszem, akkor indultak el a helyes úton, amikor ezt a nyitást és Nagy Imre nevét választották, defenzíva helyett. Nem igaz, amit az ellenzék egyik hangadója mondott a minap, hogy ezen a napon az MSZP-nek hallgatnia 'illik'. Ellenkezőleg, beszélnie kellene, emlékeztetve például Nagy Attila színészre, egykori váci rabtársunkra - aki az első szabad parlamenti ciklusban, haláláig, az MSZP-frakció egyik erőssége volt -, ugyanakkor az eddiginél nyíltabban és egyértelműbben elhatárolódva a kádári múlttól és annak kísérteteitől".