Önkormányzati választás

A kormánypártok kapták a legtöbb szavazatot a helyhatóság választásokon. A részvétel az eddigi legmagasabb, 50,21 százalékos volt. Demszky Gábor Budapesten a szavazatok 47 százalékát szerezte meg, így ő maradt a főpolgármester. A polgári oldal által támogatott független jelölt, Schmitt Pál 36 százalékot, míg a szocialista Gy. Németh Erzsébet 13 százalékot kapott.
A fővárosi közgyűlés 66 mandátumából az MSZP 24-et, a Fidesz-MDF-MKDSZ 21-et, az SZDSZ 16-ot, míg a MIÉP 5 képviselői helyet szerzett, így az MSZP és az SZDSZ 40 fős többséggel rendelkezik. A budapesti kerületek polgármesterei közül 17 kormánypárti, 4 ellenzéki színekben aratott győzelmet, a III. kerületben Tarlós István és a XXIII. Kerületben Geiger Ferenc függetlenként győzött. A 23 polgármester közül 15-öt választottak újra. A 19 megyei közgyűlésből a következő négy évben 16-ban baloldali többség lesz. A megyei jogú városok és megyeszékhelyek közül 16 helyen kormánypárti, 5 városban ellenzéki, míg Tatabányán Bencsik János személyében független polgármester lesz.

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Baloldali térnyerés, Magyar Hírlap, 2002. október 21.) "a magyar választópolgárok tavaszi közéleti aktivitása októberre is megmaradt. Ez a legelső és legfontosabb megállapításunk. Az új, demokratikos Magyarország negyedik önkormányzati választásán minden korábbit meghaladó aranyban szavaztak az emberek. Ezt az aktivitást nem lehet eleget és elégszer értékelni: a magyar szavazók ismételten megérdemelnek minden dicséretet. Hozná kívántak járulni ahhoz, hogy helyben mi történjék velük, utcájukkal, közösségükkel, falujukkal vagy városukkal. Nem húzódtak passzivitásba, nem legyintetlek a politika úri huncutságára, hanem felelősséget vállaltak egy voks erejéig. Ezzel együtt is bebizonyosodott: nem az élethalálharccá egyszerűsített tavaszi modell működik. Nem, mert az emberek nyugodtabb légkörben és kiegyensúlyozott hangulatban is érezhetik úgy: érdemes, szükséges és ildomos voksolni helyi ügyeinkben is. És megtették, méghozzá karakteresen egy irányba. Döntésükkel az ország sok pontján győzelemre segítették a kormánypártokat az önkormányzatokban is. Az MSZP és az SZDSZ elsöprő fölénye megmutatkozik a megyei közgyűlésekben, a jobboldal érzékeny veszteségeket szenvedett a nagyvárosokban, megyeszékhelyeken, fővárosi kerületekben, és Demszky Gábor megtartotta Budapestet. Ami a választások éjszakáján megállapíthaló: nem vált be Orbán Viktor taktikája, nem érett értékelhető eredménnyé a jobboldal új típusú összefogása. Az áprilisban kis különbséggel ellenzékbe szorult erők az akkor nagyjából fele-fele országos arányt nem tudták a maguk javára fordítani. Sőt: reprodukálni, megismételni is képtelenek voltak, így a polgári oldal komolyveszteségeket szenvedett. Kellemes meglepetés viszont fővárosi jelöltjük, Schmitt Pál szereplése, aki kimondottan jól szerepelt, veresége ellenére is. Korai amiértekre válaszolni még".

Szerető Szabolcs szerint (Határvonal, Magyar Nemzet, 2002. október 21.) "Október 20-a több szempontból is határvonalat jelent a magyar belpolitikában. Először is: lezárult a kampánykormányzás időszaka. A választásokra tekintettel végrehajtott osztogatás forrásai kimerültek, az államkassza ma valóban üres, a katasztrofálisan alakuló gazdasági folyamatok kellemetlen és népszerűtlen intézkedésekre (megszorítások, a maradék állami vagyon kiárusítása) szorítják az erre amúgy is hajlamos kormányzatot. Nem véletlen, hogy a pénteki kormányülésen már csak a korábban ismertetett döntéseket szajkózta a szóvivő, miközben a jövő évi költségvetés tervezetét a voksolás napjáig gondosan elzárták a nyilvánosság elől. Bár a pozíciószerzés terén eddig sem volt visszafogott a koalíció, a tisztogatások újabb hullámaira számíthatunk a következő hetekben. Így például várhatóan befejeződik a közszolgálati televízió kormányszócsővé alakítása. Arra pedig ne is gondoljunk, hogy a Medgyessy-kormány és az önkormányzatok kapcsolata harmonikus lesz. Kovács László ugyanis a kampány finisében tett, az indokoltnál kisebb figyelmet keltő egyik nyilatkozatában kijelentette: azért kell még egyszer megverni a jobboldalt, hogy csak itt-ott maradjanak a gyűlölködés kis szigeteként fideszes irányítású önkormányzatok. Aki így beszél, az nem tekinti partnernek az önkormányzatokat, az büntetni fogja a neki nem tetsző döntést hozó településeket. De nem elsősorban a kormányerők számára, hanem a parlamenti képviselettel rendelkező ellenzéknek jelöl határvonalat a tegnapi nap. A polgári oldal számára az előjelek sem voltak biztatóak. Az ígérttől lényegesen elmaradó, mégis jelentős osztogatás; a tavaszi kampányhoz képest is ellenségesebbé váló médiakörnyezet; a jól időzített 'leleplezések' és folyamatos provokációk (lásd rendelet a pártlogókról); végül pedig a jobboldalon ismét felerősödő, a sikeres szerepléshez nélkülözhetetlen integráció ellen ható folyamatok csökkentették az esélyeket. Bármennyire is fájdalmasak azonban a mostani eredmények, nincs elvesztegethető idő a sebek nyalogatására. Az írországi népszavazás sikere nyomán még biztosabbá váló közeli uniós csatlakozás körülményeiről és a jövő évi költségvetésről folytatott viták, a magyar gazdák és vállalkozók érdekeinek képviselete vagy a sajtószabadság védelme erős és összehangolt ellenzéki fellépést követel a parlamentben. Emellett mielőbb pontot kell tenni a jobbközép egység körüli viták végére. Ha másként nem megy, egy teljesen új szervezeti forma kialakításával".

Galló Béla szerint (Orbánnak felelnie kellene, Magyar Hírlap, 2002. október 22.) "az önkormányzati választások igazi meglepetése, hogy a kormányerők nagy áttörése (mindenekelőtt az MSZP-é) vidéken következett be. A megyei közgyűlések összetételéből kitetsző túlnyomó fölény, a régiek mellé látványosan megszerzett új, nagyvárosi polgármesteri posztok (Miskolc, Sopron, Szeged, Szolnok, Szombathely) mind arra utalnak, hogy a vidéki Magyarország, finoman fogalmazva, korántsem annyira a jobboldalé, ahogyan abban, a tavaszi parlamenti voksolás eredményeiből kiindulva jó páran reménykedtek. Sokkal inkább arról van szó, hogy Orbánék már annak idején is túl nagyot álmodtak - de most, tetszik, nem tetszik, bizonyára végképp felébredtek. Vasárnap óta tarthatatlan ama jól hangzó, ám eleve hamis országképlet, miszerint a narancsszínű vidék tengerében magányosan árválkodik a 'vörös' Budapest. Már csak azért is, mert a fővárosban a vártnál egy kicsit kisebbre sikeredett az itt jóval nagyobbra jósolt jobboldali vereség. Hiszen a 'független' Schmitt Pálra leadott szavazatok természetesen a jobboldal voksai, és ha megszorítani ezzel nem is tudták a liberális főpolgármestert, stabilizálták azt a hozzávetőlegesen egyharmados masszív jelenlétet, amelyre, úgy fest, Budapesten még a legsanyarúbb körülmények közt is számíthatnak. A közhiedelemmel ellentétben Schmitt jelölésének nem az volt a funkciója, hogy a fővárosban ne a Fidesz égjen le. Kétségtelen, bármely Fidesz-politikus nagy személyes rizikót vállalt volna az indulással, míg a képlékeny jovialitása miatt könnyebben eladható egykori olimpiai bajnok szereplése jobb esélyekkel kecsegtetett. Schmittnek az volt a feladata, hogy tartsa egyben a budapesti tábort, sőt, bőven szórja csábító mosolyait balra is - és ezt ő teljesítette".

Galló úgy véli, hogy "a tavaszi és őszi 'bajnokságot' nem a jobboldal egésze, még csak nem is a Fidesz, hanem két ember, Orbán Viktor és Kövér László puskázta el. Az ő személyiségükből fejthető meg a jobboldali lejtő titka, amelyen az elmúlt hónapokban az ő vezérletükkel mozgott egész táboruk - megállíthatatlanul lefelé. Az áprilisi, kis különbségű vereségből nekik sikerült, hibák szívós sorozatával, tetemes kormányelőnyt csiholniuk, hogy aztán a gyümölcs az önkormányzati választásokon érjen be. Személyiségük kulcsa mindkettejüknél a konfrontáció. Kövér persze eleve a rideg konfrontáció embere, Orbán azonban rugalmasabb alkat, aki másfajta szerepeket is képes jól-rosszul alakítani. Őt alighanem a két áprilisi forduló között elért relatív eredményjavulás tévesztette meg, amit a harcias vezéri maszk felmutatása révén ért el. Szélső-jobbra-át fordulatának utcai fogadtatása talán elandalította, nem vette észre, hogy a majdnem a választásokon lényegében semmit jelent: hiába sulykolja híveinek és önmagának, hogy majdnem nyert, ez magyarán annyit tesz, hogy vesztett. Ettől az önbecsapástól egyenes út vezetett a győztesek csalással vádolásáig, ami nem tette népszerűbbé sem őt, sem pártját a politikai hajcihőktől már így is meglehetősen elcsigázott magyar társadalomban. Amikor pedig finnyás primadonnaként faképnél hagyta a Fideszt, hogy az úgynevezett polgári körökkel a parlamenten kívüli politizálás lápvidékére tévedjen, saját józanabb híveit hagyta cserben, pusztán mert olvasta, hogy ez a talmi trükk Silvio Berlusconinak egyszer már bejött. Csakhogy Magyarország nem Itália, Orbán Viktor pedig legfeljebb csak Vittorio Orlusconi".

Szombathy Pál szerint (A kormányfő és az utcai vitéz, Magyar Hírlap, 2002. október 22.) "nehéz pontosan meghatározni, vajon Medgyessy Péter jó teljesítménye, avagy inkább Orbán Viktor rossz taktikája döntötte el a 2002-es önkormányzati választásokat. Mindkettő fontos tényező volt abban, hogy balra húztak az emberek ezen a vasárnapon. Nézzük elébb a 'jó teljesítményt'. Medgyessy Péter tavaszi kampánya óta monomániásan ismétli a megbékélés, az árokbetemetés, a szelídség és a társadalmi összefogás kifejezéseit. Ha egy-egy kormánydöntés felzúdulást keltett, hajlandó volt változtatni, meghátrálni. Attitűdje - ami nem tudom, mennyire szerepjáték - a konfliktushárító, egyeztető, mindenkivel szóba álló politikusé. Magyarország négy harcias éve után vevők erre a választók. (...) Medgyessy ma 'bejön' - ez a helyzet. Rajta keresztül pedig tarol az MSZP. Mert hiába pártonkívüli, mégis ő testesíti meg elsődlegesen a szocialistákat. Előny az adogatónál. S hogy miért? Ehhez van némi köze Orbán Viktornak is. A volt miniszterelnök a kis különbségű választási vereséget afféle bakiként, rajta kívül álló apró hibaként vetítette rajongói elé. Önkritika? Tépelődés? - efféle gyengeségeket nem érzékelni tőle ezúttal sem. Sőt. Összecsomagolta pártjait, elrakta táskájába, és új játékot kért magának. Ezt nevezte el polgári köröknek.
Amíg Medgyessy Péter békegalambként járta az országot, addig elődje ellenzéki vércsét alakított. Nem Magyarország egészének ügyéről beszélt. Sohasem az ország vívmányait féltette a visszatérő posztkommunistáktól, mindig a saját táborának jussát követelte. Nála nem volt egész és teljes, csak fele és mienk. Medgyessy Péter az SZDSZ-szel szövetségben kormánya teljesítményét, szavahihetőségét kínálta a választóknak, túl az első száz napon. Helyzete könnyebb volt ellenzékénél. Ebben igaza van a vereséget értékelő Áder János egyelőre ideiglenes Fidesz-főnöknek: 1994 óta az egyfordulós helyhatósági választási rendszerben kiszámíthatóan a tavaszi parlamenti győztesek felé billen a mérleg".

Szombathy szerint "az MDF önállóan nekiindult, a Fidesz toporgott, s az utcán vitézkedő Orbán kezét meg száját figyelte: mit akar vajon? Íme az eredmény: a pártlistás szavazatoknál eltűnő sokszázaléknyi kisgazda, kereszténydemokrata stb. voks. Nem vándoroltak automatikusan a körökhöz. Nem csak a polgári oldal szétforgácsolódása, többes jelölése buktatta meg számos polgármesterüket. Együtt is kevesek lettek volna. Ellenben sok helyütt jobboldali szimpatizánsok szitkozódhatnak a központból jött gyengébb jelöltek leégése miatt. Mert velük sokan szintén búcsút mondhatnak a helyi politikának. A magyar baloldalnak nincs sztárvezetője. Lassan lépdelő kormányfője van. Szervezeti háttere, szövetségi rendszere szintén. A jobboldal szétforgácsolt és tanácstalan. Maga úgy látja: adott viszont karizmatikus vezére. Ha egy vállalatnál gondok vannak, kettőt lehet tenni: átfesteni a cégért, átszervezni a céget vagy vezetőséget váltani".

Tamás Ervin szerint (Tempó, Népszabadság, 2002. október 22.) "a politikai elemzők szerint az önkormányzati választás általában azért nem ver akkora politikai hullámot, mert valamelyik mutatóban mindenki föllelheti a saját sikerét. Az eredmények tükrében most a Fidesz, illetve az Orbán Viktor által vezetett polgári összefogás egyetlen ilyen mezővel sem rendelkezik. Több megyében és nagyvárosban adta föl pozícióit, ráadásul olyanokban is, amelyeket nem kormánypártként szerzett. A szocialisták mindenütt előretörtek. Az SZDSZ sem rontott helyzetén, hiszen néhány vidéki nagyvárosban sikerrel szerepeltek jelöltjei, Demszky pedig negyedszer nyert Budapesten. A Magyar Demokrata Fórum kísérletének lakmuszpapírja elszíneződött: a nyolc megyéből hétben igazolni tudta, hogy érdemes volt önállóan indulnia. Ez erősítheti a Fidesszel és a polgári körök politizálásával szembeni aggályokat egyre markánsabban megfogalmazó Dávid-Boross-szárnyat. A MIÉP jelen lesz a fővárosi, valamint több megyei közgyűlésben, és képviselteti magát néhány vidéki város képviselő-testületében is. Csurka István aligha hagyja hát, hogy szimpatizánsait végleg elhódítsa Orbán, s pártja mintegy föloldódjon a polgári körökben. Sőt minden erejével azon lesz, hogy megkülönböztesse magát tőlük. Nehéz megmondani, hogy az MSZP budapesti szervezete helyesen döntött-e vagy hibázott, amikor önbizalom növelő pirulaként nem engedte visszalépni a 'biztos harmadik' Gy. Németh Erzsébetet. Bár a főváros több, eddig konzervatívnak tartott kerületében lesz szocialista polgármester, nem biztos, hogy ez Gy. Németh kitartásának köszönhető. És nemcsak azért, mert Zuglóban megtörtént az, amitől sokan a főpolgármesteri poszt esetében is tartottak - azaz a biztos nyerőnek tekintett, 1990 óta polgármester SZDSZ-jelölt második lett. A szocialisták Budapesten nem szerezték meg az abszolút többséget, erős maradt a szabad demokrata frakció, azzal pedig, hogy Demszky Gábor nem 'tartozik' semmivel az MSZP-nek, örömét lelheti majd abban, hogy borsot tör a szocialisták orra alá, manőverezése súlyosabb esetben akár a kormányzat munkáján is nyomot hagyhat".

Bencsik András szerint (Vörös, mint a cékla, Magyar Demokrata, 2002. október 24.) "a magyar választók nagyobb része (...) megint balra szavazott. Olyan szép vörösre festették Magyarország térképét, mint egy cékla, a fehér és a zöld szín sajnos kiszorult belőle. Most ez a realitás, melyre a polgári oldal híveinek sovány vigasz, bogy azért akad több olyan település is - Kaposvár, Kaposmérő, Zalaegerszeg, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Gödöllő, Nógrádverőce, Harkány, Siklós, Villány és még számos kisebb és nagyobb város és falu, ahol a polgári értékek elegendő megbecsülést kaptak. Ami a legfájdalmasabb, az Budapest. A főváros népe, ha nem is elsöprő többséggel, de úgy vélte, Demszky Gábor a legjobb. Budapest népének majdnem a fele tökéletesen elégedett a főpolgármesterrel. Bizonyára azt akarták, hogy úgy folytatódjék minden, ahogy eddig volt. Legyen négyes metró, legyenek kampányszerű felújítások a főutakon, s az emberek - amint a választás éjszakáján a feledhetetlen Medgyessy Péter mondta, amikor Demszkynek gratulált - az emberek tehát 'nyugodtan szórakozhassanak a munkabelyükön'. Hát, jó szórakozást, Budapestiek! Azért a kátyúkra az úttesten és a kutyagumikra a járdán - egy vidám munkahelyi bulira menet - vigyázzatok! Ami pedig az egy tábor, egy zászló elvet illeti, arról talán csak annyit, hogy Budapesten három kerületben azért veszített a polgári oldal jelöltje, mert a MIÉP önállóan indult. Gödön is biztos lett volna a győzelem, ha nem megyünk egymás ellen. Tudjuk, tragikusan elromlott a viszony a jobboldalon a polgári koalíció és a MIÉP között. Most már azt is láthatjuk, hogy ez mekkora kárt okozott. Igaz ugyanakkor, hogy a MIÉP számára létkérdés volt, hogy a parlamentből kiesve a budapesti és Pest megyei közgyűlésben jelen legyen. Az eredményeket nehéz összegezni, mert a kisebb településeken döntő többségben független jelöltek indultak, ám a papír szerinti függetlenség valójában az esetek többségében határozott politikai elkötelezettséget takart. Valamivel többet árul el az az arány, amely a megyei és fővárosi közgyűlésbe került delegátusok arányát mutatja. Eszerint az MSZP meg tudta őrizni vezető helyét, s körülbelül a parlamenti pártok népszerűségének arányában osztozkodtak a mandátumokon a második belyezett Fidesz-koalícióval. A baloldal száznapos kampánya, a 19 ezer forintos nyugdíjakció, a közalkalmazottak béremelése, a zseniális ígérgető-osztogató program bevált, a lendület kitartott az önkormányzati választásokig. Most az eredmények elemzése következik egy rövid ideig, aztán véget érnek az ünnepnapok. Jön a rosszkedvű november, jönnek a téli hónapok. A polgári Magyarország hívei egy hosszú és kemény küzdelemre tehetnek fogadalmat".

A Magyar Narancs szerkesztősége szerint (Vérvörös színt fest az égre a hajnal, Magyar Narancs, 2002. október 24.) "a szocialisták nem azért győztek, mert Medgyessy Péter 'megvette' a közalkalmazottakat meg az agrárnépességet, nem az osztogatásért csókoltak most kezet a méltóságos miniszterelnök úrnak. (És - mivel a pénzosztás ténye kétségbevonhatatlan - milyen könnyű lesz megint erre fogni mindent! Milyen könnyű lesz a prolizás folytatása ebben a szubtilisebb, mégis kiterjesztőbb formában!) Hanem azt tették egyértelművé, hogy Orbán Viktor az elmúlt öt hónapban a megítélésük szerint végképp átlépte a nem demokratikus és a demokratikus politizálás közötti határvonalat. A rossz irányba. Sokan vannak a jobboldalon is olyanok, akik mindevvel többé-kevésbé tisztában vannak (például Boross Péter exminiszterelnök és vele talán az MDF nagyobbik fele). Orbán és Kövér azonban e két választási kudarcon kívül még egy szívességet tett a szocialista pártnak. A párton belüli felelősségre vonásuktól való félelmükben szétverték a szervezett politikai jobboldalt. Először a 'polgári körök' életre hívásával keltettek káoszt és bizonytalanságot a Fideszen belül; de az igazi csapást a vasárnapi vereség hozta el a párt derékhadára".

A Magyar Narancs szerkesztősége szerint "a kormánykoalíció, a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége a mostani választással szinte teljes körű felhatalmazást kapott az ország irányítására. A két párt hívei ismét - akárcsak a második fordulóban - fegyelmezetten és tudatosan választottak: az egyik koalíciós partner jelöltjeit a másik partner törzsszavazói is támogatták (és vice versa). Olyannyira, hogy két, mindeddig vérjobboldalinak tartott budai kerület is liberális támogatottságú baloldali polgármestert választott (köztük a XI. is, ahol pedig a MIÉP-es jelölt visszalépett a fideszes Juhos Katalin javára). Sőt: Demszky fényes budapesti győzelme éppenséggel arról árulkodik, hogy a budapesti MSZP-szavazók érettebben és okosabban viselkedtek, mint maga a budapesti MSZP. Bár mind az SZDSZ vezetése, mind Medgyessy Péter tapintatosan hallgattak róla, ha Gy. Németh Schmitt Pált hozta volna be a fővárosban győztesnek, az könnyen kormányválsághoz vezethetett volna. Demszkyvel együtt azonban ismét nyert a koalíció is: kiderült, hogy az MSZP és az SZDSZ együtt a legerősebbek (azaz nem érdemes a szocialistáknak a liberálisok legyalulására játszaniuk: azért nem, mert evvel nem erősítenék, hanem gyengítenék a saját pozícióikat, és mert ezt a saját választóik sem akarják). (...) Ha arra, hogy az MSZP Budapesten legalábbis megismétli az áprilisi eredményeit, jó okkal számíthattunk, vidéki sikereit akár meglepőnek is ítélhetjük. A szocialisták ugyanis a megyei közgyűlések zömében is megszerezték a többséget. Ez az egyik leglátványosabb fordulat a tavaszi választások után, mivel e testületek a nem megyei jogú városok és kistelepülések pártlistás szavazatai alapján állnak föl. Márpedig e helyeken - főleg a kisebb lélekszámú helységekben - áprilisban még a Fidesz-MDF tarolt. Erre a tényre alapozva a 'vidéki Magyarország' (amely kifejezés a magyarpolgár nyelvben nem földrajzi, hanem politikai és értékkategória lett, amivel a vízfejű, lumpenproli és sittes szavazókkal teli Budapest áll szemben) választására hivatkozva konstruálták Orbánék a vereséget eredményező győzelem elméletét, amivel hónapokig kábították szavazóikat, de leginkább önmagukat. Pedig már akkor sem ártott volna alaposan áttanulmányozni az egyes szavazókörök eredményeit, mert igen érdekes dolgokra bukkanhattak volna. Például arra, hogy az orbánkövéri értelmezés szerinti 'vidéki Magyarországba' számos kis-, közepes és nagyváros már akkor sem fért bele. Mindennél jobban mutatják ezt azok a választókörzetek, ahol tavasszal a második fordulóban győztes jobboldali jelölt hátrányból fordított. Feltűnő, hogy a legtöbb ilyen esetben az akkori ellenzéki a körzet központjában megverte fideszes ellenfelét, még olyan jobboldali 'fellegvárnak' nevezett megyékben is, mint például Bács-Kiskun (mondjuk Kalocsán vagy Bácsalmáson). A volt kormánypártiakat mindenekelőtt a falvak szavazatai hozták be. (...) Ám nemcsak a Fidesz, hanem a jelek szerint az MSZP sem számolt azzal, hogy a klasszikus értelemben vett polgárok (vagyis a városlakók) többsége már tavasszal is a szocialistákra és a szabaddemokratákra voksolt. Az MSZP kormányra kerülve elsősorban a mezőgazdaságból élő falusi lakosságnak tett gesztusokat. Utólag úgy tűnik: nem hiába. A falvak szavazói - akik most vasárnap is aktívak voltak - balra mozdultak. Csakhogy ez az a társadalmi réteg, amelynek a bizalmát (az eddigi választások tapasztalatai legalábbis ezt mutatják) hosszú távon gyakorlatilag lehetetlen megtartani - hiszen a mezőgazdaságról (csakúgy, mint az egészségügyről) tizenkét év óta nem képes egyetlen aktuális kormány sem őszintén beszélni az érdekelteknek. És mivel a végtelenségig képtelenség szubvencionálni egy ebben a formában életképtelen struktúrát, logikus, ha ezek az emberek rendre csalódnak, és megpróbálnak a 'másiknak' hinni".

Mészáros Tamás szerint (Új fejezet, 168 Óra, 2002. október 24.) "a Fidesz irányította, magát egységes jobboldalként meghatározó, ám meglehetősen bizonytalan identitású pártok szövetsége az önkormányzati választásokon, ha nem is totális, de a saját további lehetőségeit illetően úgyszólván katasztrofális vereséget szenvedett. Az ország jól felfogott érdekeit tekintve ez a hír nem üdvözölhető eléggé. Hangsúlyozandó: nem az itt a lényeg, hogy a szocialista-liberális koalíció győzött, sőt, jelentősen megerősödött - ez mondhatni logikus következménye csupán a 'nemzeti' pártok talajvesztésének. Igazán fontos fejleménynek azt kell tekintenünk, hogy a négy éven át, majd a parlamenti választások után mindmáig csak még gátlástalanabbul folytatott kalandorpolitika végképp csődöt mondott. Jelenthetjük: a 'két Magyarország' hagymázas víziója, csakúgy, mint az 'egy a tábor, egy a zászló' orbáni jelszava most egyszerre került a politikai lomtárba. A helyhatósági voksok félreérthetetlenül megmutatták: az állampolgárok józan dominanciája igenis elutasítja a folyamatos uszítást és az erőszakos politikai karámépítést. Mert hiába szoktuk volt mondani, márpedig az önkormányzati küzdelmek nem a pártok között dőlnek el - néhány valóban független aspiránson kívül minden helyi jelölt tapasztalja, hogy az országos politika erőviszonyai alapvetően befolyásolják az ő esélyeiket is. A megyei jogú városok és a megyei közgyűlések többsége ugyanazért került most balliberális irányítás alá, amiért még a kampányában is hektikusan viselkedő Demszky Gábor újra megszerezhette a budapesti főpolgármesterséget. Vagyis egyszerűen azért, mert az emberek nem akartak többé Fidesz-vircsaftot. Annyira nem, hogy az egyébként ügyesen kitalált és tálalt Schmitt Pál kvázifüggetlenségétől sem hagyták magukat elegen félrevezetni; s még a korteskedése során egyre rutinosabban szereplő Gy. Németh Erzsébet amúgy biztosnak remélt szocialista szavazói is - pártelkötelezettségük ellenére - jobbára Demszkyt támogatták, nehogy Schmitt képében a jobboldal véletlenül bevihesse a maga trójai falovát a városházára".

A Figyelő szerkesztősége: (Változó horizontokon, Figyelő, 2002. október 25.) "nem hiszünk abban, hogy a Medgyessy-kormány kétszer 100 napos programjának osztogató elemei önmagukban elégségesek lettek volna a választók kegyeinek megnyeréséhez. A békülékeny hangvétel, a kiegyezésre törekvő mentalitás legalább annyit segített, mint a béremelés. Az önkormányzati választásokból most lelkileg és befolyását tekintve egyaránt megerősödve kikerülő kormánykoalíciónak azonban végre szembe kell néznie a gazdasági elemzők által hónapok óta jelzett aggályokkal: a boruló fizetési mérleggel, a duzzadó állam háztartási hiánnyal, a csökkenő megtakarítási beruházási kedvvel. Nem elegendő az erős forint miatt a jegybankra mutogatni; eljött az ideje annak, hogy a Medgyessy-kormány végre önmaga mutassa fel valódi gazdaságpolitikáját. Az ellenzéket pedig - mindenekelőtt a Fidesz-MPP-t - önvizsgálatra kell, hogy kényszerítse a nem túl sikeres választási szereplés. EI kell döntenie, hogy hangvétele, konhontálódó politikája kívánatos-e. Szerencsés persze, ha az ellenzék valódi alternatívát kínál a hatalmat gyakorlókkal szemben Nagy szüksége is lesz erre az országnak, mert a mindenkori hatalom könnyen elbízza magát sorozatos győzelmeit látván. Ugyanakkor az uniós tagság kézzelfogható perspektívájában az ellen zék vezetői most akkor cselekszenek bölcsen, ha - legalább a következő két esztendőre - becsempészik szótárukba azt a kifejezést, amelytől eddig úgy irtóztak, mint ördög a tömjénfüsttől ha megtanulják tagoltan, jól érhetően kiejteni a 'béke és a kiegyezés' kifejezéseket".

Tihanyi Örs szerint (Az új jobboldal megszervezése, Magyar Nemzet, 2002. október 26.) "nincs értelme a mellébeszélésnek: a Fidesz és az általa vezetett jobboldal súlyos vereséget szenvedett a helyhatósági választásokon. A konzervatív oldal az 1994-es parlamenti választások óta nem kapott ekkora pofont a szavazóktól. Fokozza a problémákat, hogy a mostani helyzet sok szempontból még az akkorinál is rosszabb. 1994 tavaszán a Fidesz-MDF-KDNP-FKGP négyes fogat összesített eredményei meghaladták az MSZP-re leadott szavazatok számát, és nem kellett politológusnak lenni ahhoz, hogy bárki rájöjjön: amennyiben a jobboldal négy, akkor még egymással is rivalizáló pártja összefog, akkor a szocialista-szabad demokrata koalíciót 1998-ban meg lehet verni. Az 1994 decemberében tartott önkormányzati választásokat formálisan ugyan a baloldal nyerte meg, de a polgári szövetség látványos előretörése igazolta azokat a várakozásokat, miszerint a pártstruktúra átalakításával megfordíthatók az erőviszonyok. Az 1998-as -országgyűlési és kisebb mértékben az önkormányzati választások azt támasztották alá, hogy helyes döntés volt a Fidesz-MDF-MKDSZ (és részben kisgazda) egységfront felállítása".

Tihanyi szerint "egyszer s mindenkorra bebizonyosodott: kizárólag a kisvárosokra és a falvakra nem lehet egy választói bázist alapozni, mert ezek mindig is a függetlenek terepei voltak. Mivel a pártokhoz való kötődés itt relatíve lazább, mint a nagyobb településeken, ezért ügyes propagandával, és okosan adagolt kormányzati intézkedésekkel könnyen megfordíthatók az itteni erőviszonyok. Márpedig az MSZP ezt tette az elmúlt hónapokban: az Orbán-kortitány gazdaságpolitikai eredményeire épülő száznapos programnak jelentős szerepe volt abban, hogy az a közalkalmazotti réteg, amelyik sok helyen szinte egyedül képviseli az értelmiséget a kistelépüléseken és amelyik éppen emiatt nagyon sok választópolgár hangulatát tudja befolyásolni, látványosan a baloldal mellett tette le a voksát október 20-án. De azt se feledjük el, hogy az elmúlt négy év lagymatag térségfejlesztési politikája és a rosszul megtervezett, igazából átgondolt stratégia nélküli agrárpolitika is hozzájárult ahhoz, hogy meglazult az a konzervatív pártok iránti érzelmi kötődés Kert-Magyarország népében, ami idén április 21-én még egyszer utoljára fel tudott lángolni. A Fidesz most fizette meg annak a trehány és időnként botrányos 'vidékfejlesztésnek' az árát, amit a Tállya utcai Dózsa György művelt éveken át (sajnos egy ideig a többi polgári párt asszisztálásával). Valószínűleg ezek magyarázzák azt a szokatlanul nagy átrendeződést, ami a megyei választásokon megtörtént, és szemmel látható az is a választási térképeket böngészve, hogy minél keletebbre megyünk az országban, annál nagyobb fölényre tett szert az MSZP".

Tihanyi szerint "sajnos, felül kell vizsgálni azt a nézetet: minden kudarcnak az az oka, hogy nem egységes a konzervatív oldal. Tény, hogy a MIÉP önálló polgármesterjelöltjei Budapest több pontján - pl. a II, az V. és a XXII, kerületben - döntő mértékben befolyásolták a végeredményt, és itt a győzelmet a szocialisták szerezték meg. Ezért viszont nem kell a MIÉP-et bírálni, végül is önálló, a Fidesztől független erőként miért ne indíthatná el a saját aspiránsait. Azt azonban Csurka Istvánnak is be kell látnia, hogy egy bizonyos határon túl ez már a szocialista-szabad demokrata párosnak kedvez, és az a MIÉP-nek sem lehet érdeke, hogy odáig jusson: minden kerületben van erős frakciója és öt százalék fölötti eredményt elérő polgármesterjelöltje, miközben az egész főváros vörös színűvé válik a politológusok térképein".

Tihanyi szerint "hiába van hatalmas méretű és szinte rendíthetetlen szavazóbázisa a Fidesznek, ami szinte egyedülálló a posztkommunista Kötép-Európában, a nagy munka közben sikerült a választók több mint hatvan százalékát elidegenítenie magától. Ez persze csak részben az önsorsrontó pártvezetők hibája; az MSZP rókaravaszságú kampánya és az ezt fölerősítő médiakórus is vaskosan hozzájárult ehhez az egészségtelen helyzethez. Ennek a hosszú távon tarthatatlan állapotnak nem az a gyógymódja, hogy megpróbál a párt radikalizálódni és forradalmi hangulatot gerjeszteni. Az indulatok helyébe a számító értelemnek kell lépnie, előtérbe kell kerülnie az iróniával vegyített szigorú és könyörtelen kritikának. A radikális hangvételt meg kell tartani a kelléktárban, de a pártvezetés fővonalából ki kell az uszító nyilatkozatoknak kerülnie, mert ezzel képtelenség kibővíteni az aggasztó mértékben szűkülő és rnég aggasztóbb martékben elkedvetlenedő szavazóbázist. (...) ez a fő baj: miközben a jobboldalon az elmúlt évek alatt óriási szavazóbázist sikerült felépíteni és többé-kevésbé megtartani, a Fidesz még mindig kis párt maradt. Néhány ezer taggal, egy szűk, belterjes pártvezetéssel, levakarhatatlan és egyre több kárt okozó konjunktúralovagokkal. Új névvel és új jelképekkel kell ellátni a jobboldal vezető erejét, és egy teljesen új elv - a Fideszben eddig nem kellő komolysággal vett - párton belüli demokrácia alapján kell eldöntenie a majdani tagságnak, hogy Orbán Viktornak mi is legyen a szerepe a leendő uniópártban. Most egyszer mindenkinek magába kell néznie, gondolkodnia egy kicsit, mondjuk pár hetet".

Demszky Gábor: (In: Szarvas Zsolt: 'Ha Budapest sikeres, az ország és a kormány is sikeres', Magyar Hírlap, 2002. október 26.) "a MIÉP bekerülésének természetesen nem tudok örülni, ugyanakkor ez a választási eredmény kifejezi Budapest politikai tagoltságát: a főváros nemcsak a szabadelvűségnek, hanem a szélsőjobboldalnak is a legerősebb hídfője az országban. A közgyűlésben megjelenő MIÉP feltehetőleg ugyanolyan hangot fog megütni, mint eddig. A Fidesz válaszút előtt áll. Az elmúlt négy évben az orbáni politikának megfelelően nem volt markáns különbség a két jobboldali párt fővárosi megszólalásai, voksolásai között. Az igazi kérdés az, hogy a Fidesz a lényeges, városfejlesztési kérdésekben obstrukciós, az ideológiaiakban pedig hallgatólagosan a Csurka-párttal együttműködő erő marad-e továbbra is, avagy elhatárolódik a MIÉP szélsőjobboldaliságától, antiszemitizmusától és konstruktív együttműködést tanúsít-e a közgyűlésben. Ha Budapesten erősödni akarnak, középre kellene jönniük. Ez azonban két okból is nehéz a számukra. A saját polgári köreik jobbra tolják őket, ráadásul a közép Budapesten már foglalt: ez a város elkötelezett a szabadelvű-liberális eszméknek. A liberalizmus pedig a baloldallal együtt meghatározó erő, és a korábbinál nagyobb egységet alkot, levonva a tanulságot abból, ami az elmúlt négy évben történt".

Tőkéczki László szerint (Az inga vörösbe lendült, Magyar Nemzet, 2002. október 28.) "az önkormányzati választásokon - sajnos - újra bebizonyosodott, hogy a magyar társadalom még gyenge. Még mindig nem tudta kiheverni saját, kényszeresen kommunista múltját. Még mindig tömegesen hisz olyan embereknek, akik, ha egykor alkalmilag jót is tettek vele, azt régen is a saját érdek követésének nem szándékolt következményeként tették. Vagyis az egész szocializmusnak nevezett vircsaftot nem a nép érdekei mozgatták. A magyar társadalom mintegy 15-20 százalékos közvetlen haszonélvezőjén kívül (amely egyébként igen nagy arányban koncentrálódik Budapesten) tehát van egy, a mai helyzetét szívósan nem értő réteg, amely mindenkit elutasít, s azokon csüng, akik zsákutcás sorsát okozták. (...) 2002-ben, amikor két választásnál is nem csupán az elvek és érvek, hanem az óriási tőkét koncentráló neoliberális globalizmus is beszállt a magyar politikába, kiderült, hogy a lassan magára találó magyar társadalomnak még időre lett volna szüksége ahhoz, hogy rádöbbenjen: határozott ön(érdek)védelem nélkül teljesen kiszolgáltatottá válik. A volt kommunista helytartók és haszonélvezők minden rendű és rangú csicskásai még elég erősek voltak ahhoz, hogy a rendkívül nehéz sorsú, zsákutcás és csodaváró magyar szegénységet hatékonyan félrevezessék. Minimális arányú áprilisi győzelmük viszont elegendő volt ahhoz, hogy beindítsa a félelmi reflexeket, illetve elbizonytalanítson éppen 'felébredő' embereket.

Tőkéczki szerint "a mai szocialista szavazó kisemberek zöme ha nem kisstílű haszonélvező - egyszerű félrevezetett, képtelen a saját érdekének a felismerésére is. Pedig látnia kellene- most éppen Székesfehérváron - azt, hogy százmilliomosokká vedlett politikai idoljaik gazdasági rendszerében a neoliberális globalizmusban neki, mint szimpla költségtényezőnek, nem osztanak (biztonságot, tisztességes, nyugati színvonalú bért). S ők mégis nagyon szeretik a bankárrá, gyárossá, holdingtulajdonossá, befektetővé és tőzsdei spekulánsokká vedlett kommunista vezéreket. Az előbb említetteknek a régen a párt vezérelte hatalmi központokhoz kapcsolódóan foglalkoztatott csicskáshadán nejt kell csodálkozni, de a valódi ipart munkásság értelmi lezüllése tragikus. Ugyánúgy, ahogyan katasztrofális a falusi, gazdatársadalom által meghatározott paraszti világ kiszolgáltatott, elesett állapota, amely az EU-val - sajnos - végletessé fokozódhat. (S itt - ismét csak sajnálatosan - csaknem egyetemes a magyar politikai elit felelőssége.) 2002 két magyar választásán tehát sikeresnek bizonyult a múltból még ki nem gyógyult magyar társadalom ellen indított, koncentrált tőkéjű politikai és médiatámadás. A még mindig sok csodaváró szegény embert magába foglaló magyar társadalom a 'harmadik fordulóban' (önkormányzati választás) már megroppant, az újra hatalomra került kommunistákkal szemben immár ismét sokan választották az egyéni túlélés kiváró, nem feltűnő létformáját. Sokakat tehát már rövid idő alatt sikeresen pacifikáltak. Pedig a teljesen üres 'jóléti rendszerváltás' szlogen az elsöprő többségnek biztosan nem hoz semmit. Pár hónap múlva ezt a sokaság már majd a bőrén érzi. Elég, ha a nemrég feleslegessé nyilvánított falusi százezrekre gondolunk. De a városi 'proletároknak' sem jut semmi az elmúlt négy év szabadon gyűlölhetőségén kívül. Reméljük, a neokommunizmus rövid újraszámlálást kapott, ahogyan azt is, hogy a neoliberalizmus végső, egyetemes kipukkadása is már csak rövid idő kérdése. A teljesen üres 'jóléti rendszerváltás' szlogen az elsöprő többségnek biztosan nem hoz semmit. Pár hónap múlva ezt a sokaság már a bőrén érzi. Elég, ha a nemrég feleslegessé nyilvánított falusi százezrekre gondolunk. De a városi proletároknak sem jut semmi az elmúlt nép év szabadon gyűlölhetőségén kívül. Reméljük, a neokommunizmus rövid újraszámlálást kapott, s a neoliberalizmus végső, egyetemes kipukkadása is már csak rövid idő kérdése".