A Foreign Affairs bíráló cikke

Belpolitikai vihart kavart a New York-i Foreign Affairs című külpolitikai folyóirat egyik írása. A cikk írója szerint Magyarországot, ha lenne rá mód, már régen kizárták volna a szervezetből, mert Magyarország nem teljesítette legalapvetőbb vállalásait sem, az Orbán-kabinet pedig kormányzati szintre emelte az antiszemitizmust, valamint követelésekkel lépett fel a szomszédos országokkal szemben.
Juhász Ferenc szerint katonai teljesítményünk romlott belépésünk óta és jelenleg Magyarország távolabb van a NATO-tól, mint valaha. Simicskó István, a Fidesz szakértője úgy véli, a cikk valótlanságokat állít, hiszen az antiszemitizmus ellen fellépett az előző kormány és a koszovói válság idején is kiállított Magyarország egy 350 fős kontingenst.

Várkonyi Tibor szerint (Orbánék és a NATO, Magyar Hírlap, 2002. november 2.) "lesújtóbb vélemény aligha jelent meg az Orbán-kormány négy esztendejéről, mint most az amerikai Foreign Affairs legújabb számában közzétett tanulmány. Celeste Wallander, az esszé szerzője megkockáztatja azt a minősítést is, hogy ha az atlanti szervezet szabályai ezt lehetővé tennék (mint ahogyan nem teszik), a közelmúltban a Fidesz vezette koalíció politikája elegendő okot szolgáltatott volna Magyarország kizárására. Minden erőszakolt összehasonlítás elkerülésére eleve szögezzük le, a Wallander-tanulmány megjelenésének időzítése nem kapcsolható ahhoz, hogy Bush elnök a jövő héten a Fehér Házban fogadja Medgyessy Pétert. Arra viszont magyarázatot ad, hogy az idén tavasszal, röviddel a magyar választások előtt, miért zárkózott el az amerikai elnök az Orbán Viktorral való parolázástól. Az audiencia akkori diplomatikusan finom elutasítása már jelezte, hogy a Fehér Ház nem rajong a Fidesz-kabinetért. A Foreign Affairs cikke azért megerősítése ennek, mert a folyóiratnak hivatalosan persze semmi köze a washingtoni külügyminisztériumhoz, a valóságban mégis annak a véleményét tükrözi. A most megjelent tanulmány egyebek között azt a súlyos vádat fogalmazza meg, hogy Orbánék eltűrték az antiszemitizmust, a szomszéd országokkal szemben - nem területi jellegű - követeléseket támasztottak, és a balkáni stabilitás megteremtésében elmulasztották kötelességeik teljesítését. (...) A fölsorolt vádpontok nem közvetlenül a tanulmány szerzőjétől, Wallander asszonytól származnak, ő csak idézi őket 'egy névtelenül nyilatkozó vezető európai biztonságpolitikai személyiségtől'. Aki föltehetően azért nem akarja fölfedni a kilétét, mert szervezetét - amely lehet egyébként a NATO is - nem akarja összekötni a kritikával. De ettől még lesújtó az álláspontja az Orbán-kormány Magyarországára nézve. És sokatmondó különösen most, hogy heteken belül Prágában összeül az atlanti csúcsértekezlet, amelyen éppen az Orbán-kormány tevékenysége nyomán szóba kerülhet, milyen közös eszközökkel ösztönözhetnének egyes tagállamokat a nélkülözhetetlen reformokra".

Várkonyi szerint "az azonban, hogy a Foreign Affairs vádjai csupán 'idézetek', még nem jelenti azt, hogy az amerikai külpolitika nem ért egyet az elmarasztalással. Sőt még nyomatékosabbá igyekszik tenni azt a véleményt, hogy a nacionalista külpolitika és antiszemita irányzatok eltűrése összeegyeztethetetlen a NATO-tagsággal. Itt persze megjegyezni kívánatos, hogy az Orbán-politikát átélők tapasztalatai szerint ez a kormány egyáltalán nem volt antiszemita. Nem ösztönözte, sőt egyes nyilatkozatokban elhatárolta magát minden gyűlölettől. Viszont hallgatólagosan eltűrte, hogy egyes sajtótermékekben - burkoltan még a hozzá közel állókban is - föltámadjon a háborút megelőző szellem. Nácik és magyar nyilasok könyveit ásták ki a feledésből, politikusok és közírók fölélesztették a leggonoszabb indulatokat, a ponyvákat nem csupán idegborzoló történetek árasztották el, hanem a Nürnbergben történelmileg elítélt eszmék is. Amelyek fizikai terjesztésükkel talán nem mindig lépik át a demokrácia tűréshatárát, de minden magára adó kormányzat undorral taszítja el őket. Szélsőjobboldali szavazatokra ácsingózva ezt mulasztották el Orbánék, és ha Mrs. Wallander idézetei nem minden részletükben pontosak is, a vádak nem is alaptalanok. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy ha a Fidesz-kabinet gondosan igyekezett elkerülni is a nyílt területi követeléseket Magyarország szomszédaival szemben, külpolitikája Kelet-Közép-Európában destabilizáló tényező volt".

Várkonyi szerint "a probléma abban van, hogy a Fidesz vezető politikusai ma sem értik, vagy nem akarják megérteni, miről van szó. Simicskó István, aki az ifjú demokraták kormányának nemzetbiztonsági szakértője volt, olyannyira tájékozatlanul reagál a Foreign Affairs tanulmányára, hogy a tudós szerzőt, a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának programigazgatóját egyszerűen 'valótlanságokat állító újságírónak' titulálja. A lekicsinylő minősítés már önmagában is bizonyos mértékben vall kormányzat és sajtó viszonyáról, a nyugati fölfogással ellentétes megítélésről, de tekinthetjük ezt akár mellékesnek is. Simicskó István mint volt biztonsági szakértő egyszerűen nem tudja, hol a helye az amerikai külpolitikában a specialisták körében világszerte nagy tekintélyű folyóiratnak, hová tegye az általa 'újságírónak' becsmérelt kutatót. De eltéveszti a NATO szerepét is, amikor a balkáni stabilitásra utalva példaértékűnek tartja Orbánék katonai szerepvállalását, mert az atlanti szervezet hivatását militáris szempontokra szűkíti, holott a tanulmány éppen arra óhajt utalni, hogy demokráciák politikai értékszövetségéről van szó, és ennek nem felelt meg a Fidesz-irányzat. Kétségtelen, hogy a legfájóbb éppen az a kritika, amelyet a föltételezhetően közel állók fogalmaznak meg. A Bush-kormányzatnál konzervatívabb csapatot keveset ismer a világ. A 2000-es elnökválasztási győzelem kezdetben reménykedéssel töltötte el a magát ugyancsak konzervatívnak valló magyar kormánycsapatot és közírói uszályát, megértő támogatókra számítva. Később aztán, amikor kiderült, hogy konzervativizmus többféle van, és a Lendvay utcában vallott és követett nem éppen a washingtoni krédó megfelelője, úgy kapott mind több kritikát, rosszalló kommentárt a fehér házi csapat. Most viszont a tengerentúlról erősítették meg újfent, hogy az ő liberális konzervativizmusuk merő ellentéte az egyáltalán nem liberális, megbukott magyar változatnak, amelyből nem kérnek".

Simicskó István az előző kormány nemzetbiztonsági politikai államtitkára szerint (A Fidesz cáfolja a Foreign Affairs vádjait, Magyar Hírlap, 2002. november 2.) "'térben és időben eltévedt' a Foreign Affairs szerzője. A fideszes politikus, úgy vélekedett, az újságíró valótlanságokat állít. Megdöbbentőnek nevezte, hogy a szerző Magyarország NATO-vállalásainak témájától egy merész ívet követve az Orbán-kormány kapcsán eljutott az antiszemitizmus vádjáig. Hangsúlyozta, a magyar belépés idején zajlott a délszláv válság, így legalább akkora érdeke fűződött a szövetségnek az ország integrációjához, mint Magyarországnak a NATO-hoz".

Herman János magyar NATO-nagykövet elmondta: (In: Darázsfészekbe nyúlt a Foreign Affairs, Népszabadság, 2002. november 2.) "a Foreign Affairs szerzője valójában a NATO-bővítéssel szemben fogalmaz meg aggályokat, s álláspontja alátámasztására Magyarországot hozza fel példaként. A nagykövet a bővítéssel szemben felhozott érveket egyoldalúnak tartja. Országunk alkalmasságát a NATO-tagságra a hivatalos fórumokon senki sem vonta kétségbe. A tagországok külpolitikája egyébként a szövetségben nem lehet téma, így nemcsak Magyarország, de egyetlen NATO-tagállam sem kerülhet a szerző által leírt helyzetbe. A NATO-ban együtt döntünk, és egymásról nem állítunk ki bizonyítványt. Robertson NATO-főtitkár nem alkalmasságunkat - s tagságunkat - kérdőjelezte meg, hanem érzékeltetni kívánta, hogy a belépés utáni katonai teljesítményünk elmaradt a NATO-nak tett vállalásoktól, és ma már nem lenne biztosan elegendő a felvételünkhöz. Herman elismerte: a szövetség szakértőinek körében megfogalmazott katonai tartalmú bírálatok tényeken alapulnak. Ő maga is egyetért Juhász Ferenc miniszterrel abban, hogy katonai teljesítményünk a belépés után gyengült. A NATO-beli tényfeltárás segítőkészséget tükröz, és azt célozza, hogy újra lendületet kapjon a magyar haderő átalakítása. Erre a nagykövet az elmúlt hónapok lépései nyomán jó lehetőséget lát".

Simicskó István, az előző kormány nemzetbiztonsági államtitkára szerint (u.o.) "a Foreign Affairs cikkírója valótlanságokat állít. (...) minden alapot nélkülöz, hogy az Orbán-kabinetnek bármi köze lett volna az antiszemitizmushoz. (...) az előző ciklusban komoly törekvések történtek azért, hogy az antiszemitizmus háttérbe szoruljon. Simicskó hangsúlyozta, hogy Magyarország NATO-csatlakozása idején zajlott a délszláv válság, így a katonai szervezetnek legalább akkora érdeke fűződött az ország integrációjához, mint hazánknak a felvételhez. A kritikákra reagálva emlékeztetett: Magyarország a koszovói válság időszakában igen gyorsan össze tudott állítani egy 350 fős katonai kontingenst, Afganisztánba pedig 40 fős egészségügyi alakulatot ajánlott, amelyre viszont a NATO nem tartott igényt".

Szász István szerint (Egy kemény hang, Népszava, 2002. november 2.) "tudnunk kell Büsszel hűvös távolságtartása ellenére -, hogy a Foreign Affairs írása sem csak a lap véleménye. Egyébként hogy a kép teljes és félreérthetetlen legyen, az írás azzal zárul: 'Magyarország Orbán Viktor nacionalista kormányának veresége nyomán visszatérni látszik a helyes útra.' Nos, erről van szó! Arról, hogy az elmúlt négy évben az Orbán-kormány hibájából Magyarországon mi minden elromlott. Hogy a honvédségnél maradjunk, óriási felelőtlenség volt a NATO-felzárkozás idején a honvédelmi tárcát egy párját ritkítóan korlátolt kisgazdára és egy vele szakismerethiányban vetélkődő kisgazda államtitkárra bízni. Megbocsáthatatlan vétek volt a szakmai kérdésekben orbitális mértékben tájékozatlan miniszterének ellentmondani merészelő kiváló vezérkari főnököt, Végh Ferenc tábornokot páros lábbal kirúgni a minisztériumból. (...) Amikor pedig megszületett a lényegében az egész nyugati világ, valamint az érintett szomszédok által súlyosan kritizált státustörvény, amikor felrobbant a visegrádi Négyek együttműködése, akkor már tudható volt, hogy az Európai Unió és a NATO a magyar kormányt a térség destabilizáló tényezőjének tekinti. Pedig mind kül-, mind katonapolitikánk elött korábban nagy lehetőségek álltak. Ha Magyarország kiegyensúlyottan bölcs diplomáciával részt vesz a balkáni rendezésben, élen jár a konfliktusoldásban, a békefenntartásban, hosszan kamatozó érdemeket szerezhettünk volna Ehelyett az exminiszterelnök kedvtelve hangoztatta, hogy az unión kívül is van élet".

Tóth Szabolcs Töhötöm szerint (Sokba kerülhet a diplomáciai ámokfutás, Magyar Nemzet, 2002. november 4.) "a Foreign Affairs cikkének szerzője, Celeste A. Wallender az amerikai kutatóintézeték között szintén nem névtelennek számító Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (CSIS) egyik programigazgatója. Wallender elismert Oroszország-szakértőként tevékenykedik az intézet számtalan programja egyikének vezetőjeként, ám Közép-Európát illetően, cikke alapján azt kell megállapítanunk, jó néhány dologban legalábbis félretájékoztatták. Wallender írásának alapvetése az, hogy a NATO nem csupán katonai szövetség, hanem közös értékek alapján álló országok politikai közösnépe is. Épp ezért ezeknek az értékeknek az eróziója éppúgy kockára teszi a szövetség működőképességét, mint a konkrét katonai együttműködés hiányosságai. Emiatt pedig szükség lenne arra, hogy a felvételük után nemkívánatos irányba haladó országokat a szervezetbál ki lehessen zárni. A magyarországi politikai nyilatkozatok és médiareakciók ellenére nem a katonai fejlesztések elmaradása, hanem e politikai megfontolás az, amely miatt Magyarországnak a Foreign Affairs cikkírója szerint már távozni kellett volna a szövetségből. Wallender írásának legsúlyosabb állítása sem katonai vonatkozású, hanem politikai jellegű bírálat, annak viszont kétségtelenül a legkeményebb formája: egy 'vezető európai biztonságpolitikai személyiséget' idézve a cikk ugyanis Magyarország a NATO-val való összeférhetetlenségét bizonyítandó, megállapítja: az Orbán-kormány antiszemita volt. Hogy miként kerülhetett bele a rangos lap írásába ez a megállapítás, nem nehéz kitalálnunk: az elmúlt négy esztendőben, jól körülhatárolható magyarországi forrásokra támaszkodva, a nyugati sajtóban garmadával jelentek meg olyan írások, amelyek ilyen vagy olyan formában azt állították vagy sugallták, hogy Orbán Viktor kormánya antiszemita. A jobboldallal szemben ugyanis az ellenzék nem volt szégyenlős abban, hogy a magyar kormány hitelének aláásása érdekében akár a magyar diplomáciai érdekeket sértve lobbizzon külföldön, még akkor sem, ha például a státustörvény vonatkozásában ezzel a román és szlovák politikai érdekeket erősítették Brüsszelben és Washingtonban".

Tóth szerint "ennek eredménye az, hogy amikor Wallender asszony felteszi a kérdést cikkében, 'Miként lennének képesek (a NATO) katonai parancsnokságai hadműveleteket tervezni akkor, ha azokban olyan országok tisztjei vesznek részt, akik izzó irredenta követeléseket fogalmaznak meg szomszédaikkal szemben?', meghökkentő módon Magyarország lesz a riasztó példa. Nem a régóta NATO-tag Törökország és Görögország, mely államoknak hosszú évtizedekre visszanyúló konfliktusa nemegyszer már a nyílt háború szélére sodorta a papíron szövetséges országokat, nem is Spanyolország, amely néhány héttel ezelőtt - nagyon is gyarmati múltjának reflexei miatt - majdnem fegyveres összetűzésbe keveredett szomszédjával, Marokkóval, de még csak nem is Csehország, ahol a ma is érvényben lévő Benes-dekrétumok tarthatatlanságára Brüsszel is felfigyelt. A negatív példa Magyarország, amelynek a cikk megfogalmazása szerint 'extraterritoriális' követelései lennének szomszédaival szemben, jelentsen bármit is ez a szó. 'Mi lett volna, ha Magyarország saját választásai másként alakultak volna?' - teszi fel néhány bekezdéssel később a kérdést Ceteste A. Wallender, amire a választ is rögtön megadja a szerző: 'A jelenlegi NATO-szabályozás értelmében Európa olyan rezsimmel lett volna kénytelen együttműködni, amely, más veszélyek mellett, jogot formál arra, hogy a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek nevében beszéljen, ami egyenesen sérti azokat a kötelezettségeket, amelyeket Magyarország tett 1999-ben azért, hogy a NATO-hoz csatlakozhasson".

Tóth szerint "a Foreign Affairs cikke azonban akkor a legigazságtalanabb, amikor elhallgat. A szervezet integritását féltve és a NATO-csatlakozásra váró Romániáról szólva ugyanis arról ír, hogy Romániát NATO-tisztviselők figyelmeztették: nagyszámú olyan volt Securitate-ügynököt kell átvilágítaniuk, akik még mindig az ország titkosszolgálatainál dolgoznak, azért, hogy biztosítsák, ezek az emberek ne kezelhessenek NATO-titkokat. Ugyanakkor Magyarországgal kapcsolatban a cikkben fel sem merül, hogy az országnak jelenleg olyan miniszterelnöke van, aki korábban a kommunista hírszerzésnek dolgozott. Celeste A. Wallendernek forrásai láthatóan elfelejtettek beszámolni a D-209-es botrányról. Persze mondhatjuk azt, hogy Medgyessy Péter ügye minden bizonnyal nem érdekli a Nyugatot, csakhogy ez bármennyire is szeretné a jelenlegi kormánykoalíció - nem igaz. Bizonyíték erre a BBC Hard Talk című műsora, ahol a cikk megjelenésének napján, tehát pénteken, Tim Sebastian, a közszolgálati televízió sztárriportere meglehetősen kellemetlen kérdéseket tett föl Kovács László külügyminiszternek a magyar kémbotránnyal kapcsolatban. Amikor Wallender asszony arról ír, hogy a Magyarországgal szembeni bizalmatlanság másik fő oka - ismét csak a névtelen forrást idézve - az, hogy Magyarország nem játszott konstruktív szerepet a balkáni rendezésben, talán emlékezetébe idézhetnénk a szocialista Kovács László 1999 tavaszán tett nyilatkozatait, amelyek azt követelték, hogy az Orbán-kabinet haladéktalanul vizsgálja felül a Jugoszlávia elleni NATO-akciót segítő döntéseit. Akik emlékeznek arra, hogy micsoda veszélyekkel nézett szembe az ország akkor, amikor Kis-Jugoszlávia közvetlen szomszédjaként gyakorlatilag szabad kezet adott szövetségeseinknek abban, hogy reptereinket a bombázások alatt igénybe vegyék, azok számára a Foreign Affairs idevágó megállapításai nemcsak igazságtalanok, hanem egyenesen sértők is".

Miklós Gábor szerint (Rovó, Népszabadság, 2002. november 4.) "éppen ideje volt annak, hogy az amerikai Foreign Affairs cikke 'kiborítsa a bilit'. Meg kellett valakinek, valahol mondania, mi is a helyzet a magyar védelmi képességekkel, hogyan teljesítette az ország a NATO-nál vállalt kötelezettségeket. Jellemző, hogyan reagált az előző négy évben regnáló politikai elit minderre. Az amerikai elemzés tételeit laza könyökmozdulattal utasította vissza a Fidesz egyik középszintű funkcionáriusa. Nem igaz, amit a cikkíró mond - állította. Furcsa módon meg sem próbálkozott tételes cáfolattal. És persze mély csendben maradtak az egykori gyakorlati felelősök. Az persze nem csoda, hogy nem szólal meg a kisgazda hadügyér, akinek szellemességéről, szakmai kifinomultságáról eddig is legendákat meséltek az atlanti tájakon. Nem szólal meg a védelmi bizottság egykori elnöke, akinek mentalitását - és az elmúlt évek védelmi filozófiáját is - jellemezte az az elhíresült tétele, miszerint egyetlen szuronyos magyar honvéd különb ötezer, atomrakétákkal felfegyverzett amerikai katonánál. Mindez jellemzi, hogy milyen gondos kezekre bízta a védelmet Orbán Viktor. (...) Sokan tudták, hogy Orbánék számára a honvédelem, a hadsereg ügyei lényegtelenek. Szavazatokat ezzel nem lehet szerezni, miközben a honvédség tartósan sok pénzt visz el. Ráadásul a katonai vásárlásoknál nehézkes alkalmazni a közbeszerzési eljárást megkerülő trükkös utakat. A Fidesz-éra honvédelmi filozófiája az volt, hogy nem kell ezzel törődni, hiszen azért léptünk be a NATO-ba, hogy megvédjenek minket. A nem törődés következménye a nemzetközi kommunikációra alkalmatlan csapatok, ócska felszerelés, alkalmatlan fegyverzet, rosszul fizetett katonák. Most ez csapott vissza".

Miklós szerint "természetesen nem négy év alatt romlott le végzetesen a honvédség. De épp e négy év volt atlanti tagságunk bevezető időszaka, amikor el kellett volna kezdődniük a változásoknak. Ezek szinte mind elmaradtak. A honvédséggel kapcsolatos botrányokat hosszan lehetne sorolni. Jó példa erre az utóbbi időben kiderült ingatlanügyek. De az is jól tudott, hogy az Orbán-Torgyán-éra alatt milyen luxuskiadásokra költöttek a katonai büdzséből, miközben a régi szovjet technikát kannibalizálva tartották mozgásban az eszközöket. Az állapotokon nagyon nehéz lesz változtatni. A hadsereg reformja nem megy egyik napról a másikra. És különben is: ezt a magyar fegyveres erőt az elmúlt 12 évben amúgy is állandóan a haderőreformmal fenyegették. Elképzelhető, miként hat ez a hivatásos állományra, amely egzisztenciálisan is fenyegetve érezheti magát. Nehéz elképzelni, miként fogja magát kihúzni ebből a helyzetből a honvédelmi vezetés. De a feladat sürget. Az átszervezések, a fegyverzet, a felszerelés korszerűsítése nem halogatható már. A társadalom számára is elfogadható szervezetté kellene tenni a hadsereget, amely megfelelő életpályát ígér. A demokrácia és a professzionalizmus nem ellentétes fogalmak. Az elmaradás nem azért rossz, mert a NATO vagy a Pentagon rosszallja. Az elmúlt években kialakított állapotok Magyarország hitelességét, a nyugati szövetségi rendszerben való partnerségét teszik kétségessé. Azt pedig jól látjuk, hogy ez a hely a gazdasági stabilitásnak, a fejlődésnek is egyik fő feltétele. Nemcsak a NATO-ban, de az önálló erővé váló Európai Unióban is".

Matyuc Péter, a Honvédelmi Minisztérium kommunikációs főigazgatója elmondta: (In: Magyar katonák külföldi bevetésen?, Magyar Hírlap, 2002. november 5.) "az alapprobléma az, hogy nincsenek előre felállított kritériumok, amelyeknek meg kellene felelnünk. Éppen ezért nem is rúgtunk fel általános érvényű szabályrendszereket. A helyzet úgy néz ki, hogy a Magyar Köztársaság ígéretet tesz, hogy mennyi katonát tud küldeni NATO-feladatra. Az ígéret előtt magunknak kell mérlegelni az ország gazdasági teljesítőképességét. 1999-ben az egyik legfelkészültebb tagjelöltként léptünk be: együttműködés, nyelvtudás szempontjából is nagyon jó helyen álltunk. Ki kellett töltenünk egy úgynevezett védelmi tervezési kérdőívet, amelyben mi magunk határoztuk meg, hogy milyen katonai képességekkel kívánunk hozzájárulni a NATO összhaderejéhez. 'Az előző kormány a belépésünkkor igen bátor és nagy ívű ajánlatokat tett' - mondja a kommunikációs főigazgató. A Washington Post november 3-ai számában Juhász Ferenc honvédelmi miniszter például azt állítja, hogy az előző kormány hatalmas pénzeket költött arra, hogy tanulmányozza, hogyan lehet a tengeri szállítási kapacitást kiépíteni. Matyuc Péter szerint több ilyen jellegű felajánlást is tettek, amelyeket nem tudunk teljesíteni. Magyarország például felajánlott egy katonai alegységet, amellyel 420 katonát adunk a NATO-nak. Ez azonban a 'NATO-gondolkodás' szerint elégtelen teljesítés, ugyanis ehhez kell még jármű, mely a 420 katonát elszállítja, ruha, cipő, golyóálló mellény, rohamsisak. Mindemellett annyi élelmiszer, gyógyszer és higiénés felszerelés is elengedhetetlen, amely a katonákat rövid és hosszú távra egyaránt el tudja látni. Nem elég tehát katonákat ajánlani, a logisztikai hátteret is biztosítani kell".

Keleti Györgyöt (MSZP), a Horn-kormány honvédelmi miniszterét meglepte az amerikai bírálat, (u.o) "de azzal egyetért: ha a NATO-ban létezne a kizárás intézménye, bennünket valószínűleg kizártak volna. Szerinte a jó kezdet után nagy törést okozott, hogy az Orbán-kormány a kisgazdáknak adta a honvédelmi tárcát. 'Szabó János súlytalan minisztere volt a Fidesz-kabinetnek, Homoki Jánossal az oldalán nem volt felkészült a tárca irányítására. Csak ígérgettek, de valójában nem történt semmi.' A volt honvédelmi miniszter a kritikában 'benne érzi' az amerikai F16-osok elutasítását is".

Simicskó István (Fidesz) képviselő úgy látja: (u.o.) "döntően igaztalan bírálatok fogalmazódtak meg Magyarországgal szemben, melyeket vissza kellene utasítania a jelenlegi honvédelmi miniszternek, ahelyett, hogy 'inkorrekt módon az Orbán-kormány elleni lejárató nyilatkozatokra használja fel'. Emlékeztet rá, hogy 2000-ben országgyűlési határozat született a haderőreformról, amely tíz évre meghatározta a fejlesztés ütemét. 'Az ütemterv számon kérhető, lemaradás nem történt'(...). A határozat előkészítésében részt vett az MSZP, és meg is szavazta. (...) a jelenlegi kormány nem ezt a haderőreformot hajtja végre, hanem rögtönöz. 'Föld körüli pályára állítható Gripenekre akarnak költeni, közben 39 éves teherautókat hoznak be' - állítja. A magyar hadsereg állapotáról Simicskó István azt mondja: a NATO a felvételkor is tisztában volt a honvédség képességeivel, nem is ennek magas színvonala miatt vettek fel bennünket. Simicskó István szerint nem véletlen az amerikai bírálat időzítése: a prágai NATO-csúcs, egy iraki katonai akció és Medgyessy Péter amerikai látogatása előtt azt akarják előkészíteni, hogy az MSZP-SZDSZ-kormány harcoló katonákat küldjön az iraki térségbe, és 'azt mondhassák: azért kellett engedményeket tenni, mert az Orbán-kormány nem teljesítette a vállalt kötelezettségeit'".

Deák Péter biztonságpolitikai szakértő elmondta: (u.o.) "már két-három hónappal ezelőtt az amerikai Rand Corporation egyik kiadványában az utolsó helyre tették az ország felkészültségét a NATO-n belül. A Washington Postban megjelent cikk pedig a Foreign Affairsben megjelent írás aktualizálása Medgyessy washingtoni útja miatt".

Gorka Sebestyén szerint (Az elmarasztalt nemzet, Magyar Nemzet, 2002. november 5.) "a puszta igazság az, hogy a szövetséget évtizedeken át a 'Vörös Medve', a 2. szovjet hadsereg fenyegetése iránti közös érzet tapasztotta egységbe, s távolról sem a demokrácia, az ideális katonai vezetésformák látomása. Ezért okozott a Szovjetunió felbomlása és a Közép-Európában állomásozó csapatainak kivonása óta válságot a NATO számára önazonosságának, szerepének új meghatározása. Elmarasztaló megfigyeléseit két névtelen forrásra, valamint egy képzeletbeli NATO-illetékes hölgyre hivatkozva teszi közzé Celeste Wallander. A legcsekélyebb bizonyíték nélkül, sommásan a nacionalizmus és antiszemitizmus vádjával illeti az előző, demokratikusan megválasztott magyar kormányt, amely szerinte területi követeléseket támasztott szomszédaival szemben. Nem áll szándékomban itt és most pontról pontra visszautasítani az elcsépelt vádak sorát. Elégséges csupán annyit megjegyezni, hogy amennyiben Magyarországot idegengyűlölet okán ki kellett volna már zárni a szövetségből, előbb lehetett volna ezt tenni régebbi, patinásabb tagállamokkal, mint Franciaország vagy az Egyesült Államok. Visszanyert szabadságunk 12 éve folyamán mi magyarok soha nem gyújtottunk fel zsinagógát, idegenből menekült emberek otthonát. Senki nem vonszolt itt teherautó után ártatlan embert, míg meg nem halt, egyszerűen azért, mert az elkövetőnek nem tetszett a bőrszíne, s nem hagytunk kerítéskaróhoz kötözött, összevett fiatalembert kínok közt meghalni, mert homoszexuális volt. Ilyen és hasonló események azonban megtörténtek és ismétlődnek Franciaországban és az USA-ban".

Gorka szerint "Magyarország, majd a Cseh Köztársaság ellen intézett vádjai után helyesen említi fel a szerző annak kérdését, mennyiben lesznek a majdani új tagállamok megbízhatók a szövetségi biztonsági információk kezelésének terén. Érdekes módon azonban a fókuszba a jövendő tag, Románia lappangó, 'meg nem tért' Securitate tisztjeit állítja, s nem tér ki a jelenlegi magyar kormányt érintő, sokkal égetőbb problémára. Kifejezést adni a NATO-ban jövőben működő esetleges román kémekkel kapcsolatos félelemnek, szemet hunyni a tény felett, hogy Orbán Viktor utóda a kommunista titkosszolgálat főtisztje volt, éppen abban a részlegben, melynek feladata a NATO-nemzetek tagjai elleni kémkedés volt (!), érdekes mulasztás, de úgy tűnik, nem bántja a szerzőt. A szomorú igazság eközben az, hogy míg a Foreign Affairs az utóbbi években ugyancsak engedett egykori színvonalából, továbbra is a legolvasottabb folyóirat marad saját szakterületén. E tény teszi meglepővé, hogy a szerkesztők helyt adtak ilyen tévedésekkel megtűzdeltnek látszó cikknek".

Gorka szerint "a szövetség valóban krízist él át, de nem azért, mert - amint azt a cikk kijelenti - új tagjai.'üres edénnyé' változtatták, hanem mert intézményileg képtelen szembenézni az új geostratégiai valósággal, s mert az USA 2001. szeptember 11-ét követő külpolitikája de facto űrré tette helyzetét. Lehetséges, hogy Magyarország túlvállalta magát a NATO-tagsággal járó védelmi reformok elkötelezettségeinek terén. A kívánalmak azonban hidegháború ízű csökevényeknek tűnnek a jelenlegi biztonsági környezetben, amelyben az ellenség rugalmas, mozgékony és jobbára láthatatlan, így legkevésbé se hasonlít a néhai Szovjetunióra. Ha elismerjük, hogy az új ellenség a terrorizmus, akkor a NATO készemétét hiányoljuk. (...) A szövetség belső krízisében, önazonossága meghatározásának válságában semmiképpen se nyújtana megoldást egy új, a szerepkörüket kellő fokon el nem látó tagállamok elmarasztalásával foglalkozó bizottság, amelynek felállítását a Foreign Affairs cikke javasolja. Egyedül Brüsszelben 300 bizottságot működtet a szervezet. Ehelyett a NATO Atlanti Tanácsa kellene, hogy rávegye a tagországokat: szorgalmazzák a szövetség alapokról induló reformját, az új ellenségkép meghatározását, ennek megfelelő feladatok és képességek kijelölését, a szükséges anyagi alapok biztosítását".