Magyarország az EU-csatlakozás előtt (1. rész)

Az integrációs bizottság tizenegy igen szavazattal, tíz tartózkodás mellett általános vitára bocsátotta az EU-csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosítási törvényjavaslatot. Hörcsik Richárdnak, a bizottság fideszes alelnökének nyilatkozata szerint, az ellenzék politikai és szakmai aggályait fejezte ki a tartózkodással. A politikus szerint az alkotmánymódosítás a ciklus legfontosabb törvényhozási feladata, ezért furcsállja, hogy az egyeztető tárgyalásokra ilyen rövid idő állt rendelkezésére.
Áder János, a Fidesz alelnöke ezzel egyetértésben mindenképpen indokoltnak tartja a négy frakcióvezető és az általuk fontosnak tartott szakértők bevonásával tartandó egyeztető tárgyalások további folytatását. Ezáltal konszenzusos javaslat kerülhet az Országgyűlés elé. Szent-Iványi István az integrációs bizottság SZDSZ-es elnöke ugyanakkor üdvözölte az ellenzék magatartását és egyetértett a másik oldallal abban, hogy a parlament és a kormány uniós ügyeket érintő viszonyában további egyeztetésekre van szükség.

Szájer József szerint ('Közös érdekünk a sikeres csatlakozás', Népszabadság, 2002. szeptember 24.) "az a heves támadás, amely a szocialista politikusok részéről az európai uniós csatlakozással kapcsolatban elhangzott az elmúlt napokban a magyar sajtóban, a szocialista párt rossz lelkiismeretét tükrözi. (...) Nem véletlen, hogy a szocialista politikusoknak rossz a lelkiismerete, hiszen a szocialista kormány hivatalba lépése óta eltelt négy hónap alatt lényegében nem történt előrelépés a felkészülésben. (...) A csatlakozás egyik kulcskérdése az agrárpolitika, a családi gazdaságok támogatása. A magyar gazdák a csatlakozás után csak akkor tudják sikeresen állni a versenyt, ha addig megerősödnek. Ezért Magyarországnak és a magyar kormánynak alapvető érdeke annak a programnak a folytatása, amit még a polgári kormány kezdett el a magyar gazdák megerősítése érdekében. Ezért elhibázott és Európa-ellenes politika, ha leállítják az agrárhiteleket, amint az a nyáron történt. Rossz jeleket tapasztalunk a kis- és középvállalkozásokkal kapcsolatban is. A polgári kormány éppen azért alkotta meg a Széchenyi-tervet, hogy a magyar kis- és középvállalkozók 2004-től, amikor a teljes piac megnyílik, kiemelten azokon a területeken, amelyek Magyarország számára különösen fontosak, mint például a lakásépítés, turizmus, agrárium, ne váljanak a nagyon kemény uniós verseny áldozataivá. A Széchenyi-terv leállítása, illetőleg elhalasztására tett kísérletek annak az esélyét csökkentik, hogy egy dinamikus és erős Magyarország csatlakozzon az Európai Unióhoz, s azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy a tagság első évei megrázkódtatással járhatnak".

Szájer szerint "vannak ugyanis példák a rossz és a sikeres csatlakozásra is. Gondoljunk Görögországra, ahol ma már, évtizedekkel a csatlakozás után, jelentős előnyöket jelent a tagság, de hosszú évekig stagnálást, bizonyos területeken visszaesést, a nemzeti ipar számára pedig gyakran kivédhetetlen versenyt jelentett, mert nem teremtették meg előre a versenyképesség feltételeit. Ellenben Írország, Spanyolország, Portugália, Finnország számára a csatlakozás nem megrázkódtatást, hanem gyors előrelépést és lendületes fejlődést jelentett".

Csath Magdolna szerint (EU-s csatlakozásunk veszélyei, ellentmondásai, Magyar Fórum, 2002. szeptember 26.) "az EU-ba való belépés veszélyeire a nemzet jövőjéért aggódó szakemberek már elég régen próbálják ráirányítani a figyelmet. Azonban ezeket a gondolatokat a Fidesz, amíg kormányon volt, többnyire elhárította magától. Amióta azonban ellenzékbe szorult, mintha felfedezte volna őket. Még pontosabban, nem is annyira a Fidesz, mint inkább a volt miniszterelnök, Orbán Viktor, aki előadásaiban egyre határozottabban mutat rá azokra a csatlakozásunkkal kapcsolatos várható veszélyekre, amelyeket korábban például a MIÉP is számtalanszor felvetett. Ez természetesen nem baj, sőt örvendetes. (...) Fennáll azonban annak veszélye, hogy a csatlakozás után éppen a többség - a magyar kis- és közepes vállalkozások, a földből élők, a nyugdíjasok, a szolgáltatások területén dolgozók és a munkavállalók nagy hányada - fog rosszul járni. Ezt a veszélyt a jelenlegi kormány megpróbálja kisebbíteni. Célja ugyanis a mielőbbi és bármilyen áron való csatlakozás.(...) A helyzet tehát elég zavaros: ezért a csatlakozás, amelyet egyes politikusok 'Szent István óta a legnagyobb lehetőségünknek' látnak, egyben a legnagyobb történelmi felelőtlenség is lehet, ha az a többség számára a kiszolgáltatottság növekedését, a cselédsorba süllyedést hozza. (...) Foglaljuk ezért össze még egyszer, figyelemfelhívóként, de egyben cselekvésre is ösztönzőként a legnagyobb veszélyeket és ellentmondásokat. Kezdjük rögtön azzal, amiről a legkevesebbet lehet hallani, ez a közöttünk és az EU között várható pénzügyi kapcsolatok egyenlegének kérdése. A lakosság többsége nem igazán érti, hogy mit is jelent az, hogy 'nettó befizetők'-ké válhatunk. Ez röviden azt jelenti, hogy többet fizetünk be a közös kasszába a magyar költségvetésből, mint amennyit onnan kapunk. Ez eleve értékkiszívást jelentene a magyar gazdaságból. Mitől is függ a befizetés nagysága? A bruttó hazai termék, a GDP nagyságától. Igen ám, de nálunk a GDP jelentős részét a külföldi cégek teljesítménye adja. Eleme például az általuk megtermelt profit, amelyet korlátozás nélkül kivihetnek az országból. Vagyis: EU-s tagsági díjunkat egy olyan mutató alapján fogják megállapítani, amelynek egyik fő összetevőjéhez a magyar lakosságnak semmi köze, és amelyből semmi haszna nincs. Erre persze azt lehetne mondani, hogy ez igaz minden országra, amelyben külföldi cégek működnek. Csakhogy nincs még egy ország Európában, amelynek gazdasága, úgy, mint a magyar gazdaság, 70-80 százalékban külföldi kézben lenne! Ha pedig nagyon nagy a külföldi tulajdon aránya egy gazdaságban, akkor ott a GDP-mutató nem méri objektíven az adott gazdaság eredményeit, és nem mutatja meg az adott ország és annak lakosai valódi helyzetét. Pedig az EU-s tagsági díjat igazságosan csak ennek alapján lehetne meghatározni. Viszont ha a tagsági díjat a GDP-nk alapján fogják kiszámolni, akkor a külföldiek által élvezett haszonért is fizethetjük majd a tagsági díjat. Ez óriási igazságtalanság, még akkor is, ha nem leszünk 'nettó befizetők', vagyis ha több pénzt kapunk a különböző európai uniós alapokból, mint amennyit tagdíjként befizetünk".

Csath szerint "a várható támogatásokkal is problémák vannak. Tételezzük fel, hogy a tagdíjnál több lesz az az összeg, amelyet támogatásként kapunk. Ellensúlyozza-e ez a tagdíjmegállapítás igazságtalanságát? Egyszerűsítve a kérdést, tételezzük fel, hogy 100 forint tagsági díjat fizetünk és 200 forint támogatást kapunk. Jó üzletnek látszik! Csakhogy a 200 forint 'címkézett', feltételekhez kötött támogatás. Először is csak olyan fejlesztésekre használható fel, amelyeket az EU is elfogad, és fontosnak tart. Például valószínűleg szívesen támogat az EU egy olyan gyorsforgalmiút-építési elképzelést, amely megkönnyíti az EU-s cégek számára az ukrán és az orosz piac elérését. Viszont nem biztos, hogy a magyar gazdaság fejlesztése szempontjából ez a legfontosabb beruházás. Például nagyon is valószínű, hogy mondjuk egy magyar kutatóközösség találmányának sikeres, versenyképes és az országnak bevételt hozó termékké vagy szolgáltatássá való fejlesztése sokkal több hasznot hozna az országnak. Viszont ez versenytársat teremtene a már piacon lévő EU-s cégek számára. Nem valószínű ezért, hogy egy ilyen beruházáshoz EU-s támogatásra számíthatnánk. További hátrányai is vannak az EU-s támogatásoknak. Legtöbb esetben ugyanis a támogatás elnyerésének feltétele, hogy a magyar fél járuljon hozzá a költségekhez, továbbá, hogy a munkákba partnerként, esetenként szakértőként EU-s cégeket vagy egyéneket is vonjon be. A 'társfinanszírozás' azért rossz, mert az ország, a magyar cégek, az önkormányzatok és az egyének egyaránt tőkeszegények, és gyakran a legjobb ügyre sem tudnak saját pénzt szánni. Akkor pedig támogatás sincs. Az EU-s partnerekkel való együttműködés pedig azt jelenti, hogy a kapott pénz egy része eleve visszafolyik oda, ahonnan jött. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy az EU-s pénzzel támogatott munkákra általában közbeszerzési eljárás keretében választják ki a kivitelezőket. Ennek az eljárásnak pedig nagyon sok ok miatt, amelyek közül egyik a hazánkra sajnos erősen jellemző korrupció, valószínűleg külföldi - EU-s cég - lesz a nyertese. A cég pedig megtermelt profitját kiviszi az országból. Viszont ez a profit tovább növeli azt a magyar GDP-t, amelynek alapján a fizetendő tagsági díjunkat számítják. Bizonyítható tehát, hogy a támogatásoknak csak egy kis hányada szolgál egyértelműen magyar érdekeket. A példában szereplő, kapott 200 forint tehát lehet, hogy kevesebbet ér, mint a kifizetendő 100 forint tagsági díj. Ha pedig ez igaz, akkor nem a nettó befizetői státus elkerülése az egyedüli feladat. Sokkal fontosabb lenne azt elérni, hogy az indulásnál ne kelljen egyáltalán tagsági díjat fizetnünk. Vagy ha ez nem megoldható, akkor legalább azt el kellene érni, hogy a tagsági díj megállapításánál az unió csak a gazdaság magyar tulajdonban lévő részének teljesítményét vegye figyelembe".

Csath: "végül még egy, a kapható támogatást csökkentő lehetőségre kell rámutatnunk. Az úgynevezett kohéziós alapból egy ország lemaradt, kevésbé fejlett régiói számíthatnak támogatásra. A lemaradottságot az egy lakosra jutó GDP nagyságával mérik. A GDP-mutató már említett alkalmatlansága mellett további támogatást csökkentő tényező lehet a régióhatárok megállapításának módja. Jó példa erre Budapest és Pest megye esete, amelyek jelenleg egy régiót alkotnak. Budapest az egy lakosra jutó GDP alapján már túllépte azt az értéket, amely alatt EU-s támogatást lehet kérni. Pest megye viszont még nem. Mivel azonban egy régióba sorolták őket, ezért Budapest látszólagos gazdagsága - hiszen ne feledjük, hogy a magyar lakosság valós helyzetét nem tükrözi sem a GDP, sem pedig az egy főre jutó GDP nagysága - elfedi Pest megye valódi szegénységét. A végeredmény az, hogy bár Pest megye saját mutatói alapján számíthatna támogatásra, Budapesttel egy régióba tartozva semmit sem fog kapni.
Ez a példa is azt támasztja alá, hogy a támogatások nagyon is bizonytalanul és kiszámíthatatlanul járulnak majd hozzá az ország valódi felzárkózásához, és a gazdaság versenyképességének javulásához. Ezt igazolja az a frissen nyilvánosságra hozott elemzés is, amely bebizonyította, hogy az EU-hoz később csatlakozó, korábban gyenge gazdaságú Görögország, Portugália és Spanyolország, tagságuk ellenére a mai napig nem zárkóztak fel, és ezen országok gazdasági versenyképessége sem javult kellő mértékben. Pedig eddig éppen ezek voltak azok az országok, amelyek a legtöbb támogatást kapták. A tanulmány ismeretében ezért egy általánosabb következtetést is levonhatunk: azt, hogy az EU-hoz való csatlakozás automatikusan nem biztosítja sem gazdasági versenyképességünk javulását, sem pedig életszínvonalunk felzárkóztatását. Még akkor sem, ha a kormány ezt szeretné elhitetni velünk. A csatlakozással kapcsolatos további veszélyek és ellentmondások elemzését folytatjuk".

A MIÉP Elnökségének állásfoglalása szerint (Európai uniós csatlakozás: így nem!, Magyar Fórum, 2002. szeptember 26.) "ismét sok a felesleges beszéd a csatlakozás kérdésében. Feltételek és ellenfeltételek hangzanak el, kijelentések és visszavonások, szakítások és összezárkózások, a lényegről azonban nem esik szó. Nem mondják ki, és nem mondják meg a népnek, hogy a földünk elvesztése árán csatlakozunk, akár öt, akár tíz, akár tizenöt év múlva veszítjük el a földünket, halálos csapás nemzetünkre. Mert már másunk sincs, csak ez: a magyar föld. Az a nemzet, amelynek nincs saját földje: kiszolgálgatott, halott, gyarmati nép. Lásd palesztinok. Nem mondják meg, hogy mennyibe kerül a csatlakozás. Pedig a tárgyalók tudják: összegszerűen is tudják. Mennyit kell befizetnünk, s milyen tételekben, és mennyit kapunk meg mindenképp, és milyen tételekben. A jelenlegi állás szerint ebből az jön ki, hogy kevesebbet kapunk, mint amenynyit befizetünk. Miért nem mondják meg? Az áfa 40 százalékát minden évben be kell fizetnünk a közösbe. (...) Törvényhozásunk egy része merő formalitás lesz, a brüsszeli törvényekhez kell igazodnunk, és ez nemzeti arculatunk végső, teljes elvesztéséhez fog elvezetni. (...) Ha Romániát nem veszik fel velünk egyidejűleg, márpedig erre még szándék sincs, akkor Magyarország és Erdély közé, magyar és magyar közé schengeni határsorompó csapódik. Miért nem mondják meg? Azért, mert ha mindezt tudná a magyar nép, nem szavazná meg a csatlakozást, és ez az ő bukásukat jelentené. Hatalmukat annak köszönhetik, hogy készségesen kiszolgálják a brüsszeli, feltétel nélkül való csatlakoztatók igényeit. Ezért tartják, ezért fizettetik meg velünk a tárgyalókat. Mennyibe kerülnek nekünk maguk a tárgyalások? Miért nem mondják meg? A magyarságnak saját útra kell térnie. A saját út, a harmadik út, szerény, de fenntartható növekedéssel jár. Csak annyit fogyasztunk el, amennyit magunk megtermelünk, s nem veszünk fel hitelt, mert a pénznek ára van, mégpedig magas. Megköveteljük mindenkitől az adófizetést, a külföldi nagyvállalattól is. Az állam beleszól a gazdaságba, és a magyart támogatja. Bevándorlási politikánkba pedig nem szólhat bele senki. Magyarokat fogadunk be. Megmaradunk, mert meg akarunk maradni".

Facsinay Kinga szerint (Bánható elbánás, Heti Válasz, 2002. szeptember 27.) "manapság egyszerűen nem illik az uniós csatlakozás előnyeinek és hátrányainak mérlegeléséről beszélni, noha egyes 'rázós' kérdésekben még mindig nem ismerjük a Brüsszelnél elérhető pozíciókat - egyebek mellett ez is leszűrhető a múlt hetekben kirobbant indulatos politikai vitákból. A tartalmas, racionális érvek hiánya azonban visszaüthet 2004 után, amikor a magyar lakosság a saját bőrén tapasztalja meg, hogy az Európai Unió nem mindenki számára lesz tejjel-mézzel folyó Kánaán. (...) A különféle felmérések tanúsága szerint a magyar lakosság, de még a vállalatok jó része is mostanáig meglehetősen pozitív gazdasági várakozásokkal tekintett a csatlakozás elé. Érdemes azonban megnézni, mekkora ismeretanyag áll e lelkesedés mögött. Egy uniós tanulmány szerint a magyarok 97 százaléka tud ugyan a csatlakozási folyamatról, de csak egyharmaduk érzi úgy, hogy jól tájékozott az integráció kérdéseiben. Még siralmasabb a helyzet a vállalati szféra körében. Az Európai Kereskedelmi és Gazdasági Kamarák Szövetsége (Eurochambres) úgy találta, hogy a magyar cégek - amelyek egyébként az EU-tagság itthoni leglelkesebb támogatói - felkészültség szempontjából sereghajtónak számítanak a tagjelöltek körében. Aggasztó, hogy információ tekintetében és a rendelkezésre álló uniós források kihasználásában pont azok a cégek állnak a legrosszabbul, amelyek elsősorban a hazai piacra termelnek. A 'boldog' tudatlanság állapota ez esetben rendkívül veszélyes lehet, ezért - a teljesség igénye nélkül - nem árt sorra venni a belépés következményeit. (...) Azzal sem árt tisztában lenni, hogy a mostani bővítési hullám nem pusztán a tagjelöltek nagy létszáma miatt tekinthető példátlannak, hanem azért is, mert a csatlakozási tárgyalások során teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az újonnan jövők semmilyen tekintetben sem számíthatnak esélyegyenlőségre".

Csath Magdolna szerint (u.o.) "a kibővülő unió majdani hatalommegosztási struktúrájára vonatkozó viták még nem dőltek el, de az már látható, hogy az EU egyre inkább a centralizáció irányába halad, ahol a 'nagyok' döntenek a fontos kérdésekben (...). Ezt a jelleget csak erősíti a mostani dán elnökség javaslata, amely szerint az új belépők a felvételüktől számított három esztendeig nem vehetnek részt a rotációs elnökségi körforgásban, mivel - így szól a hivatalos indoklás - kezdetben aligha lesznek jártasak a félkontinensnyi unió irányításában. (...) Ha a rotáció a későbbiekben meg is marad, feltehetően úgy alakul majd a rendszer, hogy a hozzánk hasonló kis ország egyedül nem láthatná el az elnöki tisztet. Még valószínűbb azonban, hogy megszűnik a körforgás, s helyette egyetlen, konkrét hatalommal bíró elnököt választanak öt évre az unió élére. Ha e változások bekövetkeznek, Magyarország soha nem töltheti be az EU-elnökség tisztségét. Hazánk tehát még jó ideig nem tartozhat a jövőformáló-döntéshozó belső körhöz. (...) Ha a különféle jogszabályi kibúvók lehetőségével a külföldiek olcsón hozzájutnak a magyar földhöz, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha a kellőképpen még meg nem erősödött családi gazdálkodók tönkremennek, s a nagyüzemi termelés színtere lesz Magyarország".

Benedek Tamás, az Ipargazdasági Kutató és Tanácsadó Kft. tudományos tanácsadója szerint "keseregni fölösleges, ideje tudomásul vennünk, hogy a magyar vállalkozások zöme szinte semmilyen szempontból sem versenyképes az uniós cégekkel szemben (...). Az EU-ban szinte biztos bukás vár azokra a vállalkozásokra, amelyek olyan terméket vagy szolgáltatást próbálnak eladni, amire a közös piacon semmilyen igény sincs. A csatlakozás igazi veszélyét abban látja a szakember, ha az embereket nem készítik fel arra, hogy bizonyos termékek előállításával már nem érdemes foglalkozniuk, ezért váltaniuk, változtatniuk kell. Beláthatatlan következményekkel jár az is, hogy a lakosság képzettségi szintje (nyelvtudása és számítástechnikai ismerete), gondolkodása és a honi munkaerő-piaci kínálat elmaradottsága továbbra is fényévekre van az uniós követelményektől".

Facsinay szerint (u.o.) "az már sokszor elhangzott, hogy EU-tagság esetén sok pénz üti a markunkat (évi egymilliárd eurót meghaladó összegre számíthatunk, amely az évek alatt fokozatosan emelkedik), az viszont kevesebbszer, hogy nekünk is kell tagdíjat fizetnünk. Azt is tudni kell, hogy az unió tagállamai a pénzek eddigi gyenge felhasználására hivatkozva - s ebben igazuk van - az első években kevesebbet fizetnek ki a tagjelölteknek, mint amennyire kötelezettséget vállaltak. Az új tagoknak viszont az első évtől kezdődően le kell szurkolniuk a teljes tagdíjat, amit az adott ország gazdasági teljesítménye alapján számítanak ki. Így állhat elő az a helyzet, hogy egyes tagjelöltek az első évben esetleg többet fizetnek be, mint amennyi támogatást kapnak Brüsszeltől. A dolgok jelenlegi állása szerint Magyarország soványka, 25 millió eurós pozitív egyenleggel zárhatja a tagság első évét. (Ez bizony jóval kevesebb, mint a társult tagság utolsó évében, 2003-ban lehívható 204 millió eurós összeg.) Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy a pályáztatás útján elosztandó uniós pénzalapokhoz hazai forrásokat kell biztosítani, mivel alapelv a társfinanszírozás. A támogatásokat pedig elsősorban olyan ügyekre adják, amelyek közösségi célokat szolgálnak, még akkor is, ha ez nem feltétlenül esik egybe a magyar érdekekkel. Az is általános, hogy a megvalósuló beruházásokba lehetőleg uniós partnereket is be kell vonni, vagyis a pénz egy része automatikusan visszafolyik az EU-ba. A fentiekből világosan kiderül, hogy a csatlakozás első éveiben még csak 'másodrendű' állampolgárok leszünk, s nem 'ugrálhatunk' túlságosan. Az unió adományai nélkül esélyünk sem lenne a felzárkózásra. Az, hogy a későbbiekben mit tudunk kezdeni a kapott lehetőségekkel, nagymértékben függ attól, hogy mit tesz a következő hónapokban, években a Medgyessy-kormány az emberek felvilágosításáért, a várható vesztesek kompenzálásáért. Nemcsak a politikai elit csatlakozik ugyanis, hanem az egész ország".

Orbán Viktor aVasárnapi Újság című rádióműsorban úgy nyilatkozott: (In: Kinek kedvez a EU-csatlakozás?, Népszava, 2002. szeptember 27.) " magyarok úgy vannak ezzel az európai uniós csatlakozással, hogy elsősorban történelmi, filozófiai síkon közelítettek hozzá először. Amikor bejöttek az oroszok, elvették a karórát, amikor kommunizmus lett, akkor elvették a földet, elvették a műhelyeket, és kiszakítottak bennünket Európából. Ezért a magyar emberek úgy viszonyulnak az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz, mint a nagyapa elvett karórájához, a családtól elvett földhöz vagy a fűszerüzlethez, amit államosítottak. Visszakapnak valamit, amit régen elvettek, és boldogok emiatt. Ezért Magyarországon az unióhoz való csatlakozás ügye az általános támogatást élvez, mert mindannyian úgy gondoljuk, hogy valami, talán nem túlzás azt mondani, ilyen történelmi igazságtételszerűség történik majd most velünk".

Kiszelly Zoltán politológus szerint (u.o.) "a magyarok 1990-ben nem az ország európai jellegű közjogi berendezkedésére szavaztak, hanem az európai anyagi jólétre (...). Az e cél érdekében hozott döntés kézzelfogható következményeivel a várható csatlakozást követő két évben szembesülnek majd. Nem véletlen, hogy Medgyessy Péter - ha nem is egyértelműen, de - tett utalást egy előrehozott választás lehetőségére, amely éppen a csatlakozás évére esne. A tagság pozitív hatását ugyanis az emberek a mindennapjaikban eleinte nem fogják érzékelni, így akár meg is büntethetik azt a kormányt, amely beviszi az országot az EU-ba. Ez olyan helyzet, mint mikor a sivatagban jó irányba megy az ember, de még messze van az oázis - jelentette ki Kiszelly. Amennyiben a kormány kitölti a négy évét, pont a ciklus végére érnénk el az oázist. Ameddig ugyanis nem épülnek meg a szakmai csatlakozási pontok, addig az emberek nem kapnak pénzt Brüsszelből. A politológus szerint míg a rendszerváltás óta a parlamentbe folyamatosan bejutott pártok alapvetően támogatják az ország tagságát, a populista, illetve radikális pártok számára jó lehetőség az életszínvonal romlásának vagy stagnálásának veszélyével az Európai Uniót okolni. Ezt a politikát folytatja Haider Ausztriában vagy a MIÉP Magyarországon".

A közvélemény-kutatások azt mutatják (u.o.), "hogy az emberek többsége alapvetőn támogatja a csatlakozást, ugyanakkor erős igény mutatkozik a nemzeti érdekek védelmét erősítő politikára. A Gallup felmérése szerint Magyarország egyike a legoptimistább országoknak a tagjelöltek közül. A magyarok 43 százaléka számít arra, hogy elégedettebb lesz a személyes helyzetével öt év múlva, és 28 százaléka gondolja ennek az ellenkezőjét. A Tárki májusi felmérése szerint az EU mezőgazdasági támogatási rendszerének Magyarországra vonatkozó hátrányos hatású kitételeit a lakosság döntő hányada vagy nem fogadja el, vagy a hátrányokért cserébe más területeken kedvezmény kiharcolását várja. Ugyanígy a magyar érdekek határozott képviselete iránti lakossági igény fogalmazódik meg abban is, hogy a tízből hét válaszoló szerint Magyarország legalább a csatlakozást követő hét évig tiltsa meg a külföldiek magyarországi termőföldvásárlását. A külföldi tőkebefektetések terén megengedőbb a vélemény: minden második válaszoló szerint a magyar gazdaság számára hasznos a külföldi tőke és csak egyhatoda szerint ártalmas".

Szűrös Mátyás szerint (Európai Unió: menetelni mindenáron?, Magyar Nemzet, 2002. október 1.) "nem okos dolog, ha a tárgyalások idején 'illetékesek' olyanokat mondanak, hogy 'az EU-tagságunknak nincs alternatívája', vagy hogy 'romlott a tárgyalási pozíciónk', és ebben vagy abban az évben 'rosszabb országjelentést készítenek rólunk', amikor az nem is következett be stb. Tudniillik a másik fél eközben keményen tárgyal és védi érdekeit, sőt hajlamos lekezelni bennünket és hitegetni, ha nem vagyunk eléggé felkészültek és határozottak. (...) Orbán Viktor miniszterelnök pedig lényegében csak annyit mondott, hogy csatlakozásunknak akkor van értelme, ha az unión belül jobban tudjuk érvényesíteni nemzeti érdekeinket - és teszem hozzá, az európai követelményeket is -, mintha kívül maradnánk. A további megfelelő felkészülés érdekében pedig érdemi feltételeket és szempontokat fogalmazott meg".

Szűrös szerint "miért ne mondhatná valaki, hogy 'az unión kívül is van élet', akkor, amikor mi igazán össznemzeti érdekként és törekvésként kívánjuk kezelni a csatlakozást, s egyenjogú és egyenrangú tagként kívánunk belépni az unióba. Már hogyne lenne azon kívül is élet! Magyarország több mint ezer éve létezik, de eközben akárhány unió jött létre és bomlott fel. Maradjunk tehát a realitások talaján, és ne essünk át most megint a ló túlsó oldalára. Azért ne, mert tudnunk kell, hogy az EU-ban nem 'ölelgetés' vár ránk, hanem kemény feltételeknek kell megfelelnünk, hogy aztán előnyünk származzék belőle. Végül is nemzeti összefogással olyan helyzetet kell teremtenünk már a belépés idejére, hogy - többek között - a földművelők, gazdák meg tudjanak élni a magyar földből, alacsonyabb bérű munkavállalóink, szakembereink ne kerülhessenek lehetetlen anyagi helyzetbe, és ne csábíthassák el őket magasabb bérű országokba, kis- és középvállalkozóink pedig fel tudják venni a versenyt a tagállamok vállalkozásaival, s hogy meg tudjuk őrizni kulturális értékeinket, védeni országunk természeti környezetét stb. Az egész csatlakozási folyamat tehát jórészt a nemzeti önbecsülésről és döntően a versenyképesség tudatáról, illetve a verseny vállalásáról szól. A csatlakozásnak akkor van értelme, ha úgy érezzük és tudjuk, hogy e tekintetben képesek vagyunk nem többre és nem kevesebbre, mint bármelyik más európai nemzet. Hiszen senkinél sem vagyunk alábbvalók. Még van másfél-két évünk, hogy erre a nagy lépésre minden tekintetben felkészüljünk és az egészet tudatilag feldolgozzuk, illetve elfogadjuk. Ha jól felkészülünk, sok jó származhat az EU-tagságból nettó hozadékkal, de ha nem figyelünk, bukhatunk is. Ugyanakkor abban is biztosak lehetünk, hogy a nemzetek Európájának geopolitikailag, stratégiailag, valamint gazdasági-piaci érdekek miatt szüksége van az erős, független és demokratikus Magyarországra, de egy hasonló Lengyelországra vagy Csehországra is. Az EU is gazdagabb lesz a bővítéssel. Ha a volt miniszterelnök és a jelenlegi miniszterelnök így értelmezik a dolgokat, akkor a nemzeti konszenzus nem kerülhet veszélybe ebben a történelmi fontosságú kérdésben. Végül még egy fontos előfeltétel: őszintének és nyíltnak kell lennünk úgy egymással, mint népünkkel szemben".

Csurka Endre szerint (Kinek és miért fontos au európai unió, Magyar Fórum, 2002. október, 3.) "az utóbbi időkben mást sem hallani EU-konform politikusainktól, csak azt, hogy milyen fontos a csatlakozás, hogy milyen jól állnak a tárgyalások, hogy ki, hol, mikor tárgyalt kivel. Azt persze nem, hogy miről, s hogy annak melyek a hatásai. Abban minden politikus megegyezik, hogy a csatlakozás az ország jövőjét hosszú távon befolyásoló tényező, de milyen irányban, arról nagy a hallgatás, no meg arról is: ez nem csak országon belüli ügy. Az alábbiakban megpróbálom megvilágítani az EU-bővítés néhány vonását. Az első kérdéskör: nemzeti vagy országos ügy?
Az EU-csatlakozás nemzetpolitikai, nemzetstratégiai, a nemzet megmaradása szempontjából döntő fontosságú kérdés. Egy rossz csatlakozás Trianon és a Párizs környéki békék népszavazással történő megerősítését jelenti. Miről van itt szó? Amennyiben külügyéreink által szajkózott felkészültség szerinti bővítés valósul meg, és csak a legfelkészültebb 4 ország kerül be az unióba, úgy csonka Magyarországot schengeni határok veszik majd körül, ami olyan, mintha vasfüggöny lenne vízumkényszerekkel, különleges határőrizettel, melynek hátrányait fel sem lehet sorolni. A magyar néprészek közötti szakadék nő, mind gazdasági, mind politikai, mind kulturális értelemben, a többségi nemzetek elnyomó, asszimiláló politikája még erőszakosabbá válik, hisz ezt most is csak a reménybeli csatlakozás tompítja. Ha kimaradnak, s itt elsősorban Szlovákiára és Romániára gondolok, a magyarellenességnek nem lesz gátja, amit a gazdasági leszakadás, a már most is meglévő szegénység fokozódása csak gerjeszt. A Délvidék és Kárpátalja kérdésére nem is merek gondolni, hisz e területek anyaállamainak politikai helyzete az EU-csatlakozás kérdésében reménytelen (bár Horvátország kimaradásának valós okait nem értem)".

Csurka: "Magyar Hírlap 2002. 09. 27-ei számában: 'Megváltást nem remélhet az agrárium' címmel jelent meg írás, amelyben Szanyi Tibor államtitkár szerint 2004-ben EU-s támogatás mintegy 70 milliárd forint érkezhet, ugyanakkor a közös agrárpolitika miatt az idén még 215 milliárdos hazai agrártámogatást le kell építeni. A 70 milliárd (továbbiakban Mrd) Ft egyenlő a 25 százalékos EU termelői közvetlen támogatással, ami 100 százalékos értéken mindösszesen 280 Mrd Ft-ot tesz ki. Vajon most mennyit fizet be az államkasszába a mezőgazdaság? Amennyiben feltételezzük, hogy a magyar államháztartás 2002-es főösszege 7500 Mrd Ft és ez a központosítási ráta 38 százalék miatt a GDP-t 19 700 Mrd Ft-ban határozza meg, ugyanakkor a mezőgazdaság a GDP 30 százalékát termeli meg, ez 5910 Mrd Ft. E számokból következik, hogy a mezőgazdaság csak az áfa tekintetében 630 Mrd Ft-ot termel meg.
Miért fontos ez? Mert az uniós kötelező befizetés a mindenkori áfabevétel 60 százaléka. Így a mezőgazdaság befizetése kb. 200 Mrd Ft az unió felé. Ugyanezt az eredményt kapjuk meg akkor is, ha az éves 1200 Mrd Ft áfabevételből indulunk ki, és annak vesszük a 30 százalékát, mint a mezőgazdaság által megtermelt értéket. Mit kap akkor a magyar paraszt? Eszerint semmit. Befizet az unióba évi 140 Mrd Ft-ot. Ez a probléma nem egyedül magyar kérdés, ugyanis az unió tagjai közül a franciák egyáltalán nem akarják a mezőgazdasági támogatások reformját, és a spanyolok sem. (...) a magyar paraszt csak roszszul járhat, ha belépünk, de az EU-nak nem is paraszt kell, csak a földje, amely így sokkal olcsóbb lesz".

Csurka: "milyen pénzügyi helyzet lesz nálunk a csatlakozás után? (...) az EU-ban minden tagállamnak kötelező befizetési, hozzájárulási kötelezettsége van a közös kiadásokhoz, mégpedig az áfa 60 százalékának megfelelő mértékben, persze államonként változó nagyságban. Mit is jelent ez a mi esetünkben? 2000-2002. évek átlagában (1153,75 Mrd Ft 2000-ben tény, és 1197,5 Mrd Ft terv, 2001-ben 1282,5 Mrd Ft terv 2002-ben) a központi költségvetés áfa-bevétele 12000 Mrd Ft évente, ennek kell a 60 százalékát befizetni az EU-ba, ami 720 Mrd Ft-ot jelent. Ha a politikusi előrejelzéseket veszem figyelembe és nem a fenti pesszimista írásokat, akkor az ígéretek szerint ugyanannyit kapunk vissza, mint amennyit befizetünk. Tehát 720 Mrd Ft-ot. Megjegyzem, a legoptimistább előrejelzések is csak 640-680 Mrd Ft beérkező összeggel számolnak. Mi a következménye ennek az állítólagos nullszaldónak? Először is: a központi költségvetésből hiányozni fog 720 Mrd Ft, ami a (4200 Mrd Ft) főösszeg 17 százalékát teszi ki. Ez a pénz hiányozni fog az oktatásból, a kultúrából, az egészségügyből, a hadügyből, az önkormányzatoktól, a rendőrségtől stb. A hiány pótolható: A) adóemeléssel, B) inflációval, C) hitelekkel. Persze a hárommal egyszerre is. A számításoknál csak a hitelfelvételt vettem figyelembe, hiszen bankár miniszterelnökünk van. A hiány kamatterhe ideális 8 százalékos kamattal 56,7 Mrd Ft. Mint köztudott, az agrártámogatásokon kívül minden uniós pénz pályázati pénz, ugyanúgy, mint a SAPARD-, ISPA-, PHARE-támogatások esetében. A különböző alapokra történő pályázatoknál önrészt kell biztosítani, ami a teljes összeg 30 százaléka, ez esetünkben minimálisan 200 Mrd Ft. Ugyanakkor ezek az EU-s központi pénzek csak két év átfutással, a szerződéskötést követően érkeznek meg. A központi költségvetést fogja terhelni a megnyert pályázatok előfinanszírozása és az önrész összege, ez együtt 850 Mrd Ft, aminek az éves kamata 68 Mrd Ft. A fentiek éves költségvetési kihatása 1044,7 Mrd Ft, ami a főösszeg 2,5 százaléka. Ez az összeg mint hiány fog jelentkezni, ezt pótolni kell. Ha a hiány és a megkapott támogatás különbségét nézem, ez az öszszeg 324,7 Mrd Ft, ami a költségvetés 8 százaléka. Mi következik a fent leírt számszaki öszszefüggésekből?"

Csurka szerint "a csatlakozás után egy nagyarányú áremelkedés következik be, már csak a kiegyenlítődés elve miatt is. Láttuk ezt a felsorolt cikkekben, valamint a költségvetés jelentős eladósodása miatt erőteljes infláció, amit ideig-óráig kölcsönökkel fognak visszaszorítani, tehát további eladósodás várható. Az európai uniós csatlakozás pénzügyi hátrányainak megelőzése csak egy nagyon átgondolt adóreformmal érhető el (...) Összefoglalva: a feltett négy kérdésre mi a summás válasza egy nemzetben gondolkodó embernek, pártállástól függetlenül: Csatlakozás igen, de nem minden áron: - nem akkor, ha abban Szlovákia és Románia nincsen benne, mert ez Trianon népszavazással történő megerősítését jelentené; - nem akkor, ha a magyar parasztnak csak a földje kell, és ha ő tartja el az osztrák, francia, bajor parasztot, láttuk, pénzügyileg ez így lenne; - nem, ha ez jelentős eladósodással járna, ami az életszínvonalat jelentősen csökkenti; - nem, ha ez csak a politikai elit hatalmának a fenntartását jelenti; - és végül nem, ha ez csak a nemzetközi bankoknak az érdeke (államadósság kamatai)".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Ősrobbanás, Magyar Hírlap, 2002. október 10.) "magyar szempontból a csatlakozás sem megváltást, sem Kánaánt nem hoz. A rendszerváltás óta eltelt fejlődés olyan közel vitte Magyarországot az unió gyengébben fejlett államaihoz, hogy a belépés látványos ugrást nem jelent. Egyes ágazatokban okozhat viszont problémákat, lesznek számosan, akik csalódnak; vagy mert romlik a helyzetük, vagy mert nem javul úgy, ahogyan azt esetleg várták. De a többség megnyugodhat. Az EU-tagság olyan érték, amely pusztán pénzzel nem mérhető. Szabadság, béke, biztonság - ezek a sokszor elvontnak ható értékek azok, amelyekre a közös európai állam álma épült. A szabadság, béke, biztonság sokkal közelebb lesznek, ha Magyarország tagja lesz a szervezetnek. És még némi pénz is áll a házhoz".

Kepecs Frenc: (Látomás és erkölcs, Népszava, 2002. október 10.) "már elég jók vagyunk ahhoz, hogy bevegyenek bennünket a klubba, jóllehet tisztában vannak hiányosságainkkal -olvasható ki az Európai Bizottság tegnap jóváhagyott országjelentéseiből. Ezekből kiderül, hogy Magyarországot illetően Brüsszel elégedetlen a romák helyzetével, közigazgatásunk bizonyos területeivel és azzal a móddal, ahogy a korrupció kérdését kezeljük. De természetesen nem találtatott hibátlannak a többi jelentkező sem. Szinte mindegyiket elmarasztalták a korrupció ügyében. Ezenkívül a cseheknek a gazdasági bűnözés kezelését, a lengyeleknek a jól képzett köztisztviselői kar hiányát, a szlovákoknak - hozzánk hasonlóan - a roma integráció, a szlovéneknek pedig a határőrizet problémáit rótták fel.Mindez azonban nem akadálya a 'big bang'-nek, vagyis tíz jelentkező ország egyszerre történő felvételének. Hogy az Európai Bizottság ezt kívánja ajánlani a tagállamoknak, abban talán benne van az is: a magas (de döntéshozatalra nem jogosult) brüsszeli testület belátta, hogy a felsorolt hiányosságoktól nem mentesek a jelenlegi tagországok sem".

Kepecs szerint "a Bizottság felvételi javaslatai mögött meghúzódik ugyanakkor valami olyasmi is, amit leginkább az erkölcs vagy a lelkiismeret diadalának tekinthetünk. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy konzultáción felvetettem uniós szakemberek előtt: az világos, hogy nekünk miért érdekünk a bővítés, de vajon miért érdekük a régi tagállamoknak? Hiszen piacunk már amúgy is nyitva áll előttük, beruházásaikat pedig már most is boldogan fogadjuk! Miért jó nekik, ha befogadnak s ezzel döntéseikbe is bevonnak bennünket? A szakértők hivatkoztak mindarra, amire ilyenkor hivatkozni szoktak: az egységes piac, illetve Európa egyesülésének gazdasági előnyeire. De aztán, érezvén, hogy ez még nem a teljes válasz, hozzátették: a nyugat-európaiak természetesen tudják, hogy a jelenlegi helyzet sportszerűtlenül előnyös számukra: ők hozzáférhetnek a kelet-európaiak piacaihoz, ám azok nem szólhatnak bele a szabályok kialakításába. Ezt az állapotot egyebek között azért nem tartják fenn, mert fenntartása erkölcsileg megindokolhatatlan lenne. Abban a világban ez is elképzelhető".

Orbán Viktor szerint (In: Ruff Orsolya: Az unió küszöbén, Magyar Nemzet, 2002. október 11.) "nyilvánvalóan sikerült eljuttatni Magyarországot az uniós csatlakozás küszöbéig, a következő időszak kérdése pedig az, hogy átlépjük-e ezt a küszöböt, vagy megbotlunk benne. (...) A politikus - mint kifejtette - felemás érzésekkel olvasta az uniós országjelentést: örömét fejezte ki, hogy a dokumentum pozitív példaként említi a bel- és igazságügyi együttműködés terén a schengeni akcióterv megalkotását, valamint, hogy Magyarország lekerült a pénzmosási kockázatot jelentő országok listájáról. Az Európai Bizottság ezenkívül kiemeli az alacsony munkanélküliséget, az infláció csökkenését és a gazdaság növekedését, amely kétszerese az unióénak. A köztisztviselői törvény módosítása kapcsán a politikus úgy vélte, hogy az a helyes út, ha egy-egy állami szektorban jelentős béremelés történik, s ez összekapcsolódik az adott ágazatra vonatkozó szerkezeti reformokkal. Felemás érzései igazolására Orbán Viktor kiemelte, hogy a jelentésben vannak olyan javaslatok, amelyek jelenlegi formájukban elfogadhatatlanok Magyarország számára, és amelyek nemzeti érdekeink komoly 'behorpasztásával' járnak. A politikus ezek között említette a védzáradék ügyét, amely lehetőséget nyújt az uniós tagoknak, hogy az újonnan belépőkkel szemben vélt vagy valóságos problémák kezelésében megkerüljék az unión belüli bírói jogorvoslati gyakorlatot. Orbán Viktor szerint ez a javaslat az egyenlő elbánás elvének olyan sérelmét jelenti, amelyet egy kellő önbecsüléssel és a nemzeti érdekek védelme mellett elkötelezett ország ebben a formában nemigen fogadhat el. Mint mondta: ahhoz, hogy ez a rendszer elfogadható legyen, minimum az szükséges, hogy a védzáradék kölcsönös legyen. A volt kormányfő fontosnak tartaná kikötni azt is, hogy a különleges rendszer működtetése ne eredményezhesse például a határellenőrzés fennmaradását és semmiképpen ne irányuljon a személyek szabad áramlásának burkolt korlátozására".

Orbán Viktor elfogadhatatlannak nevezte "az EU javaslatát a Magyarországon befektető multinacionális vállalatok kedvezményeivel kapcsolatban is, és mint kifejtette, a kormány számíthat a Fidesz támogatására, ha keményen tárgyal ez ügyben az unióval. A volt miniszterelnök szerint a helyes megoldás az volna, ha a multinacionális vállalatok méltányos átmeneti időszakon keresztül továbbra is élvezhetnék a kedvezményeket. 'Ha ebben a kérdésben a kormány nem lesz kemény és nem védi meg a magyar érdekeket, akkor veszélybe kerülhet 150- 200 ezer munkahely' - szögezte le Orbán Viktor. A politikus úgy vélte, hogy az igazi kihívást már nem is annyira a csatlakozás jelenti, hanem az, hogy Magyarországot alkalmassá tegyük a belépés utáni helytállásra. Illúzió azt hinni, hogy a belépés önmagában növeli az életszínvonalat és javítja a magyar gazdaság versenyképességét - vélte. Orbán szerint a belépés csak egy lehetőség, s valójában akkor lehet javítani az ország versenyképességét, ha a mindenkori magyar kormány meghozza a szükséges intézkedéseket".

Kis Tibor szerint (Az ünneprontó, Népszabadság, 2002. október 11.) "Orbán tegnapi kisajátítási kísérlete a jóízlésen túl is felvet bizonyos kérdéseket. Így például az exkormányfő feledni látszik, amit pedig a legutóbbi hetekben maga is emlegetett: az unióba nem a kormány, hanem az ország lép be. Nagyon igaz. Ebből viszont az következik, hogy az unióig vezető hosszú és keserves út sikeres abszolválása tízmillió magyar közös teljesítménye. És nem egyetlen kormányé, még kevésbé egyetlen emberé. Főleg nem olyan emberé, aki miniszterelnökként nem hagyott ki alkalmat, hogy ne dörgölje Brüsszel orra alá: számunkra van élet az unión kívül is. Arról persze az illető hallgatott, hogy milyen lenne ez az élet. Konkrét alternatíváról Orbán azóta sem ejtett szót, hogy elvesztette a hatalmat, miközben viszont nyár óta egymást érték euroszkeptikus kijelentései, s a csatlakozás kapcsán Fidesz-vétóval fenyegetett. Tegnap Orbán nem emlegetett ugyan vétót sajtótájékoztatóján, de feltételeinek számát valójában tovább szaporította. Felvetéseivel tulajdonképpen nem is az a baj, hogy a közvélemény elé tárja őket. Hiszen senki sem állítja, hogy észrevételeiben soha nincs racionális mag, vagy hogy pusztán csak akadékoskodik. Többnyire ugyanis nem annyira a kiindulási ponttal van nála a baj, hanem azzal, ahová innen ellendül. Éppen ezt a technikát nevezik ugyanis csúsztatásnak vagy demagógiának. Miként ezt legutóbb az általa korábban annyit ostorozott multik és a magyar családok érdekközösségével, vagy a csatlakozó államok másodrendű páriákként való bemutatásával kapcsolatos fejtegetései is bizonyítják".

Kis szerint "nehéz rezzenetlen arccal szemlélni azt a bűvészmutatványt, ahogyan most, az EU-tagság előszobájába lépve Orbán 'felemás érzéseinek' nyilvános megvallásával, a 'botladozó kormány' miatti farizeus aggódásával, a magyar érdekekért való giccses szenvelgésével megpróbálja a hazafias és formátumos államférfi pózát magára ölteni. Ahogyan igyekszik elhitetni a közvéleménnyel, hogy a 'méltatlan utódok' helyett is rajta tartja szemét a dolgokon. Lehet e produkción bosszankodni vagy mosolyogni, vérmérséklettől függően. De még a választási kampányt beszámítva is túlzásnak tetszik Orbán mostani hangos tüsténkedése. Egy olyan ügyben, amelyben ő nem éppen makulátlan magatartást tanúsított hivatali éveiben, még kevésbé az azóta eltelt hónapokban. Valójában rémesen átlátszó színjátékkal állunk szemben: egy elbizonytalanodott politikus az uniós kártyával hadonászik, hogy minél többen észrevegyék őt és 'polgári köreit' egy választási próbatétel előtt. S ezért a jelek szerint Orbánnak semmi sem drága - sem a közvélemény riogatása, sem az ország partnereinek sértegetése".

Seres László szerint (Tiszta Európa, Népszabadság, 2002. október 14.) "ha már egyszer eljutottunk ahhoz a négypárti konszenzushoz, hogy nincs élet az unión kívül, akkor az erről szóló népszavazás előkészítését sem így kellene lezavarni. Ahhoz, hogy - a hatályos jogszabállyal ellentétben - nemzeti ünnepünkön, március 15-én népszavazhassunk az unióról, előbb alaptörvényt kell módosítani, ehhez előbb egyeztetni kell a négypárti EU-konszenzust képviselő pártilletékesekkel, ehhez azonban lehetőleg nem péntek délután kell jelezni, hogy hétfőn munkamegbeszélünk. Az sem különösebben elegáns, ha az orbáni 'ellenzék nélkül is működik a parlament' mintájára közöljük, mint tette az igazságügy-miniszter, hogy 'az alkotmánymódosítás beterjesztésének nem feltétele a négypárti egyeztetés, a javaslat anélkül is a parlament elé vihető.' Az ilyesmi közepesen piszlicsáré ügyekben sem szép dolog - a nemzet alapérdekét érintő, jövőjét meghatározó ügyben azonban enyhén szólva snassz. Szép és hiteles, amikor a Fidesz részéről Áder János tiltakozik az általuk négy éven át gyakorolt stílus ellen, és közli, hogy nem vesznek részt az egyeztetésen, de demokratikus kormánynak kötelessége megelőzni az ilyen helyzeteket. A szocialisták és a liberálisok nem utolsósorban azért kerültek hatalomra, hogy stílusukban se emlékeztessenek elődjükre".

Seres szerint "az ellenzéknek nem azt a fenntartását kell komolyan venni, hogy a végleges szöveg csak áprilisban készül el. Ettől ugyanis - megfelelően előkészített alkotmánymódosítással - még nyugodtan maradhatna a szimbolikus március 15-i nap. Komolyan azt az általános kívánalmat kell venni, hogy EU-ügyben nem viaskodni, hanem egyeztetni kellene. Egyébként a szöveg aláírásra alkalmas változata készül el áprilisban. A véglegesnek szánt változatok előzetes megfogalmazásai azonban már januárban az 'utcán lesznek'. És ha igaza van Medgyessy Péternek abban, hogy EU-tájékoztatási deficit van (ebben igaza van), akkor különben sem az utolsó pillanatban, hanem minél előbb korrekt (és főleg közérthető) tálalásban el kell mondani a polgároknak mit nyerünk és vesztünk a csatlakozással, az egységes piaccal, a szabad munkavállalással, Schengennel, később az euróval. Nem vagyok különösebben híve a minden alapkérdésben 'nemzeti egységet' elváró politológiai giccsnek, de ha már ebben az egy ügyben, Magyarország EU-integrációjában közös az értéke és érdeke kormánynak és ellenzéknek, bűn lenne nem kihasználni".

Aczél Endre: (Igen vagy nem?, Népszabadság, 2002. október 16.) "szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar népfölség az EU-tagság időpontjától számítva - mai állapotához képest - sérülni fog, amiképp sérült a nemzeti szuverenitás elve minden csatlakozó ország alaptörvényének esetében. A Fidesz ezt nem kifogásolja, nem is kifogásolhatja. Szuverenitásának egy hányadát minden EU-tag áttestálja az EU testületeire. A továbbiakban a magyar parlament (és olykor a közjogi méltóságok) helyett azok fognak néhány - egyébként igen jelentős - kérdésben dönteni. Ez a csatlakozás egyszeregye. Következésképp teljesen akadémikus a vita arról, hogy az alkotmánymódosítás politikai, avagy technikai kérdés (Áder János). Persze, hogy politikai kérdés (is). Amikor egy ország szembesül azzal, hogy immár nem szuverén módon dönt önnön ügyeiről, hanem saját jogrendszere fölött áll a 'közösségi jog', akkor ennek a felsőbbségnek az elfogadásáról igenis politikai döntést kell hoznia. Ám ha ezt megtette - minden csatlakozáspárti magyar párt, így a Fidesz is megtette -, akkor a továbbiakban az ügy igenis technikai. Ha pedig az, akkor kezd érthetetlen és értelmetlen arányokat ölteni a vita az alkotmány módosításáról. Medgyessy Péter, Kovács László, Áder János, Dávid Ibolya és a vezető politikusok mindegyike tisztában volt és van azzal, mit kell a magyar alkotmányon módosítani. Hiszen évek óta folyik az EU-s 'joganyag' átvétele, mint a csatlakozás sine qua nonja; maga az alkotmánymódosítás csak szövegszerű betetőzése e folyamatnak. A valódi vita egészen más kérdésről folyik. Éspedig arról, hogy a Fidesz az alkotmány módosítását olyan gazdasági, bérpolitikai döntésekhez akarja kapcsolni, amikben nincs illetékessége. A nagyobbik ellenzéki párt e tekintetben elkövetett egy hibát. Tudniillik az első etapban Orbán Viktor (fellépés a Vasárnapi Újságban) kereken kimondta, hogy 'ha a kormány (a csatlakozásig) hátralevő másfél-két évben' nem hajlandó a Fidesz szempontjainak érvényesítésére, akkor a Fidesz nem fogja megszavazni az alkotmánymódosítást. A második etapban viszont a Fidesz aláírta azt a négypárti megállapodást, amely e módosítás kívánatos határidejét ez év végében jelölte meg, és e határidőt egyáltalán nem - ismétlem: egyáltalán nem - kötötte össze a kormányra testált életszínvonal-javító, kis- és középvállalkozás-támogató intézkedések megvalósulásával! (Azok, mellesleg, nem is valósíthatók meg pár hónap alatt.) Mára tehát olyan helyzet alakult ki, hogy a Fidesz fut a pénze után. Próbál úgy tenni, mintha a négypárti megállapodás és az Orbán-féle kondíciók ugyanazok volnának. A kormányoldal viszont azon van, hogy leegyszerűsítse a 'választékot', s ezzel a nyilvánosság számára is 'hozzáférhetővé' tegye a vitát, a döntő kérdésre adott felelettel együtt: igen vagy nem? Ezért mondja, hogy az alkotmánymódosítás általa beterjesztett tervezetére (néhány elvárható, ésszerű módosítás után, miket ugyancsak a négy pártnak kellene kialkudnia, de alig hiszem, hogy e módosítások a törvényszöveget alapvetően megváltoztathatnák) igent vagy nemet lehet mondani. S aki nemet mond, a csatlakozásra mond nemet. Ez kétségkívül annak a 'morális nyomásnak' egy fajtája, amit Orbán a közszolgálati rádióban élénken kifogásolt, ámde a négypárti megállapodásban jóvátehetetlenül ott virít december 31-e. Aki másra 'törekszik', konszenzust sért".

Boros Imre szerint (Az uniós csatlakozás megbicsaklott, Magyar Nemzet, 2002. október 17.) "a feltétel, amiről Medgyessy Péterék most nagyokat hallgatnak, a magyar gazdaság részére megteremthető versenyegyenlőség, mert ennek hiányában a többi tagország vállalkozói egyszerűen legázolhatják a magyarokat saját országukban, és esély sincs arra, hogy az ötszázmilliós piacon is álljon nekik a zászló. Medgyessy Péterék hallgatnak erről, hiszen tudják, hogy semmi pozitívat nem tudnak mondani. Ők azok, akik 1994-98 között tucatjával osztották az adókedvezményeket a Magyarországra jövő multinacionális cégeknek, azoknak, amelyek az adókedvezmény mellett messze áron alul jutottak hozzá a korábbi magyar állami vállalatok tulajdonjogához - ugyancsak ebben az időszakban. Névsort lehetne olvasni, hogy a jelenlegi kormányban kiknek kellene most eljárni ezekben az ügyekben, és vinni a rossz hírt: ugrott az adóelőny. Az adósemlegesség pedig uniós követelmény. Ha ez nem jön létre, akkor nem csak a Magyarországon működő, teljesen magyar tulajdonú vállalkozások maradnak hátrányban, mert az adott szakterületeket az adókedvezménnyel belépők monopolizálták, de a további uniós országokból jövő konkurenciának sincs semmi esélye, hiszen újabb adóelőnyöket már nem lehet adni. De hogyan szóljon erről Medgyessy Péter és csapata, akik éppen ennek a helyzetnek személyesen is több esetben bizonyíthatóan haszonélvezői? Természetesen veszélyforrás a nagyvonalú adóelőnyök visszavonása azért is, mert előfordulhat, hogy egyik vagy másik cég kivonul, és elbocsátja alkalmazottait. Új munkahelyek létesítésére pedig nincs elképzelés. Marad a hallgatás, a síri csend".

Boros szerint a kormány pontosan tudja, "hogy az unió mezőgazdasági szabályozása 2006 után sem változik lényegesen, változatlanul a családi méretű mezőgazdasági vállalkozások állnak a középpontban. Sőt 2006 után az igazán magas élelmiszer-alapanyaggyárak kifejezetten hátrányba kerülnek, hiszen biztonságos élelmiszer-alapanyagot ellenőrizhető módon a kis- és a középgazdaságokban lehet termelni. Azt is tudják, hogy a jelenlegi dán elnökség fő célja az élelmiszer-biztonság. Ezen ismeretek birtokában tevékenykednek, nyitányként elmozdították az integrációs titkárság vezetőjét, és új embert tettek oda. Ennek semmi más értelme nincs, minthogy a Brüsszelből jövő információs forgalom megszűrhető legyen, nehogy véletlenül a magyar közvélemény vagy a valós információk közlésére konok módon vállalkozó néhány sajtótermék megneszeljen valamit. A Miniszterelnöki Hivatalban a futó előcsatlakozási alapokkal kapcsolatos projekteket két konkurens államtitkár felügyelete alá helyezték. Az egyik közülük, aki a vidékfejlesztésért felelős, azonnal lapátra is tette a polgári kormány által kinevezett, több mint 150 kistérségi menedzsert, akik mára már jól beletanultak feladatukba, és alkalmassá váltak arra, hogy segítsenek az önkormányzatoknak, valamint a vállalkozóknak pályázataik összeállításában. A tanult, informált és a már gyakorlott menedzserhálózatot MSZP-s pártkatonák árasztották el. Gyorsan padlóra kellett küldeni az uniós mezőgazdasági politika hosszú távra potenciális kedvezményezettjeit is, a mezőgazdasági vállalkozókat, az őstermelőket és a gomba módra szaporodó családi vállalkozókat. Ehhez kellett a 2001. évi költségvetési törvény zárszámadásába csomagolt fészeknyi kakukktojás. A törvény ugyanis gazdává avanzsáltatta az állami tulajdonú bankok élére került dúsgazdag bankárt vagy az azóta jobblétre szenderült független kabaréhumoristát szemben azokkal, akik a falun élnek, kisebb-nagyobb gazdaságaik kínnal és keservvel, de működnek".

Boros: "arról beszél a külügyminiszter - és a fentiek alapján nem alaptalanul -, hogy nem kerülhetünk rosszabb pénzügyi pozícióba a csatlakozás után, mint jelenleg vagyunk. Bizony ez a veszély is fenyeget bennünket, hiszen a megítélt uniós pénzek igénybevétele lelassult, csúsznak a tenderkiírások és hamarosan fizetnünk is kell a közös kasszába, ebből pedig csak az következhet, hogy romlik a pénzügyi pozíciónk. A miniszterelnök és a külügyminiszter érzik maguk is, hogy kicsúszott kezükből a kezdeményezés. Olyat ígérnek, aminek teljesítése nem tőlük függ ugyan, de biztosan bekövetkezik, hiszen az unió tagországai találnak megoldást arra, hogy a pénzügyi pozíció ne romoljon. Ez olyan fix ígéret, mint a meteorológusé január 1-jén, miszerint az adott évben lesz eső, hó és napsütés. Biztosan lesz, de az nem a meteorológustól függ. A kormánynak azonban ennél többet illene tudnia. Tudnia kellene, hogy Ausztriában 1995-98 között a Zala megye nagyszágú Burgenland évi átlagban 30 milliárd forintnyi fejlesztési forráshoz jutott. De mit üzen a külügyminiszter a Dél-Dunántúlnak: azt, hogy nem lesz rosszabb, mint most. Azt azonban már nem vallja be, hogy azért nem, mert megakadt a forráslehívás, és a frissen kinevezett pártgyalogosok csak most ismerkednek a tereppel, pedig már ontani kellene a 2004-2006 közötti időkre a projektötleteket!"

Szerető Szabolcs szerint (Egy kalandor ötlet, Magyar Nemzet, 2002. október 17.) "ugyan nem előzmények nélküli, de a maga brutalitásában mégis figyelemre méltó az MSZP elnökének tegnap egy gyöngyösi kampányfórum előtt tett nyilatkozata. Nem túl nagy visszhangot kiváltva Medgyessy Péter is utalt már arra, hogy az európai uniós csatlakozással kapcsolatos viták akár előrehozott választásokhoz is vezethetnek ('ha kell, a néphez fordulunk'), Kovács László most - Orbán Viktor rutinszerű szidalmazása közben - egyértelművé tette: a legnagyobb kormánypárt komolyan számol ezzel a lehetőséggel, vagy legalábbis így kívánja zsarolni az ellenzéket. A másodállásban a magyar diplomáciát is irányító politikus arról beszélt: amennyiben a Fidesz nem járul hozzá az uniós csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás elfogadásához, az MSZP egy rendkívüli parlamenti választáson kérne felhatalmazást a választóktól. Kovács László azzal számol, hogy a voksolás valójában az integráció támogatásáról vagy elutasításáról (igen vagy nem) szólna, s miután a felmérések szerint a nagy többség csatlakozáspárti, az EU melletti feltétel nélküli elkötelezettségüket hangsúlyozó kormányerők elsöprő győzelmet aratnak. Az elsöprő győzelem ez esetben a kétharmados többség megszerzését jelentené, amelynek birtokában egyedül is dönthetnének az alkotmánymódosításról. Az előrehozott választás mindenképpen kockÀ