Lemondásra szólították fel a MNB elnökét

Lemondásra szólította fel Járai Zsigmond jegybankelnököt a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége, és az Országos Érdekegyeztető Tanács munkaadói oldalának öt szervezete. Ezt azzal indokolták, hogy a forint magas árfolyama miatt látványosan romlik az exportáló cégek versenyképessége.
A munkaadókat aggasztja, hogy a forint egy év alatt tizenöt százalékkal erősödött. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke szerint az árfolyam-politika szerepet játszik abban is, hogy egyre több nemzetközi vállalat vonul ki Magyarországról. A külföldön tartózkodó Járai Zsigmond komolytalannak tartja a fölvetést. A jegybankelnök a hét végéig külföldön tárgyal, szóvivőjén keresztül közölte, hogy a magyar pénzpolitikát az Európai Unió, és a nemzetközi szervezetek is elismerik. Missura Gábor szóvivő szerint a Magyar Nemzeti Bank nem ezeknek a szervezeteknek tartozik felelősséggel, hanem a társadalom egészének. A szóvivő hozzátette, hogy a Jegybankban látják, hogy egyes csoportoknak előnyösebb lenne a nagyobb infláció és a gyengébb forint, de ez ellentétes volna az ország hosszú távú érdekeivel. Kiss Elemér kancelláriaminiszter egyetért a munkaadók véleményével a túl erős forint negatív hatásáról. A politikus hangsúlyozta, hogy a kormány osztja azt a komoly aggodalmat, ami a vállalkozói körökből származik. A Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter elmondta, hogy Járai Zsigmond jegybankelnök esetleges lemondásáról nem esett szó, azonban szerinte Járainak át kellene gondolnia az általa képviselt árfolyam-politikát.

A Magyar Hírlap cikke szerint (Erős forint, gyengülő bizalom, Magyar Hírlap, 2002. december 6.) "Járai Zsigmond jegybankelnök távozását sürgetik a munkaadó szervezetek, s több miniszter is jelezte: a kormány osztja az aggodalmat. A konfliktus oka az erős forint. A magyar fizetőeszközt a bank elszántan védi az inflációtól, ezzel azonban túlértékelődik, s rontja a hazai vállalkozások mérlegét, a munkahelyeket és az exportesélyeket. Igazsága és érvei mindkét félnek vannak, a viszony azonban elmérgesedett. (...) A munkáltatói kör döntő hányadát képviselő öt érdekvédelmi szervezet - élükön a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségével (MGYOSZ) - egyaránt úgy látja, hogy a magyar gazdaság versenyképességére nagy csapást mérő árfolyam-politikája miatt távoznia kellene a jegybankelnöknek. A drámai 'utolsó előtti vészjelzést' a munkaadók azért tartották szükségesnek, mert az elmúlt hetekben a legnagyobb exportőrök, majd a külkereskedelmi vállalatok képviselői egyaránt hiába győzködték Járai Zsigmondot: a jegybankelnök a legkisebb hajlandóságot sem mutatta az árfolyam-politika megváltoztatására. Ráadásul a legutolsó tanácskozáson - Széles Gábor elmondása szerint - majdnem tettlegességig fajult a vita az érdekvédők és a jegybank képviselője között. (...) Az exportáló vállalatokat az elmúlt két évben rendkívül súlyosan érintette a forint felértékelődése, mivel a 13 százalékos erősödést nem tudták kompenzálni a cégek a hatszázalékos átlagos nyereséggel - hangsúlyozta Széles. Az MGYOSZ elnöke szerint az 'elhibázott' árfolyam-politika a legfőbb oka a multinacionális cégek mostanság tapasztalt elvándorlásának is. A kormányzatnak el kellene dönteni, hogy az infláció elleni küzdelmet vagy a hazai vállalatok versenyképességének és munkahelymegtartó erejének megőrzését tartja fontosabbnak - érvelt a gyáriparosok elnöke. Véleménye szerint 5-10 százalékkal kellene leértékelni a forintot, s még ez sem akadályozná meg a jövő évi 5-6 százalékos inflációs cél elérését".

Széles Gábor szerint (u.o.) "az erős forinttal az uniós érdekeket szolgálja a jegybank, és nem a hazai vállalatokét. A nagy ipari vállalatokat képviselő MGYOSZ mögé ezúttal felsorakoztak a kis- és középvállatok érdekvédelmi szervezetei is".

Antalffy Gábor, a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdek-képviseleti Szövetségének (KISOSZ) elnöke szerint (u.o.) "az exportáló vállalatok versenyképességének és jövedelmezőségének csökkenése végiggördül az egész hazai gazdaságon. Az érdekvédők arra is felhívták a figyelmet, hogy a forint erősödése a könnyű- és a textiliparban 15-20 ezer ember elbocsátásához vezetett, s erre a sorsra juthatnak más ágazatok is, hiszen korábban kitűnő piaccal rendelkező exportőrök is sorra húzzák le a rolót".

Kiss Péter foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter szerint (u.o.) "a vállalatok joggal érvelnek az árfolyam-politika kedvezőtlen foglalkoztatáspolitikai hatásával (...) a forint felértékelése több ágazatban is olyan mértékben rontotta a versenyképességet, hogy munkahelyek kerültek veszélybe. Noha a munkaerőpiacon - a szaktárca előrejelzése szerint szerint - a jövő év első félévében mérsékelt javulás várható, Kiss Péter leszögezte: az árfolyam-politika keresztezi a munka világában meginduló pozitív folyamatokat. 'Sokkal jobban állnánk, ha más forintárfolyam-politika érvényesült volna'".

A Magyar Nemzeti Bank közleménye szerint a MNB "és annak elnöke az egész ország, minden állampolgár érdekében az érvényes törvények és a mindenkori kormánnyal való együttes célkitűzések alapján tevékenykedik a pénzromlás megállításáért (...) az infláció a gazdaságot szétziláló, megengedhetetlen jövedelemkülönbségeket okozó tényező. A független jegybankként működő MNB nem engedheti meg, hogy egyes csoportok rövid távú érdeke miatt növelje az inflációt, mert törvényben rögzített célja az árstabilitás elérése és fenntartása. (...) az MNB sikeresen szolgálta ezt a célt, mivel az infláció a tavaly májusi 10,8 százalékos szintről idén októberre 4,9 százalékra csökkent. A monetáris politika sikereit az Európai Unió is nagyra értékelte legutóbbi országjelentésében".

A Magyar Hírlap újságírói szerint "a forint erősödése miatt nem most kongatták meg először a vészharangot a kamarák és a gyáriparosok képviselői. A munkaadók már tavaly nyáron jelezték: tömegesen szűnhetnek meg a munkahelyek a forint gyors felértékelődése miatt. Ugyanakkor a jegybank és annak elnöke, Járai Zsigmond az infláció folyamatos letörését szem előtt tartva döntött a magas kamatszint - jelenleg az alapkamat kilenc százalék - fenntartása mellett. Ez a kamatszint az úgynevezett forró tőke számára igen vonzó, hiszen Magyarországon 4-5 százalékkal magasabb hozam zsebelhető be, mint az EU-ban, így a külföldi spekulánsok devizájukat forintra váltva magyar állampapírokba fektetnek. Ez a forintkereslet a felértékelődés piaci magyarázata. Mielőtt 2001 májusában az MNB megszüntette a csúszó leértékelést és kiszélesítette az árfolyamsávot, egy euró 267 forintot ért, most 237-et, azaz 13 százalékkal kevesebbet. Ennyivel kisebb az exportőrök bevétele. Ha ehhez hozzávesszük az idei átlagos 14 százalékos béremeléseket is (amiről természetesen nem a jegybank tehet), ami tovább rontotta jövedelmezőségüket, veszteségbe taszított egyes cégeket, akkor még jobban érthető a munkaadók felháborodása az izmosodó forint miatt. Az erős forint ráadásul olcsóbbá tette az importot, így a hazai termelők a konkurencia miatt duplán vesztettek. Ugyanakkor jól jártak a külföldre utazó magyarok, akik forintjukért több eurót vagy dollárt kaptak. A visszaeső export és a megnagyobbodó import rontja a külkereskedelmi mérleget, ami a fizetési mérleg romlásához vezet. A fizetési mérleg deficitjét a költségvetésnek kell finanszíroznia, s ez a büdzsé hiányát növeli. Márpedig az közgazdasági alaptétel, hogy a nagyobb költségvetési hiány végső soron inflációt gerjeszt - legalábbis középtávon. Arról nem is beszélve, ha a tervezettnél kisebb lesz a gazdasági növekedés, akkor a büdzsé bevételei is elmaradnak az előirányzattól, így emiatt is a nő hiány".

Bod Péter Ákos közgazdász, egyetemi tanár, volt MNB-elnök szerint (u.o.) "nem a nemzeti bank tartja erősen a forintot, hanem a tőkepiac mozgása. A magyar kamatszint viszonylag magas a hasonló gazdasági helyzetben lévő szomszédos országokhoz képest, de nem kirívóan magas. Ennek azonban olyan makrogazdasági okai vannak, mint a költségvetési hiány vagy az uniós csatlakozás miatti egységes - eurós - valutarendszer monetáris feltételeire való felkészülés. Nem értem azt az MNB számára feltett kérdést, hogy választani kellene a szigorú inflációellenes vagy a vállalatok versenyképességét javító monetáris politika között, mivel ezt a dilemmát a jegybanki törvény már eldöntötte az előbbi javára. Amúgy az exportőrök mindenhol morognak a magas kamatszintre, mint ahogy a szakszervezetekre és a nyereségadóra is. Ezek a felvetések csak exportőrök szempontjait tükrözik. A kívánt árfolyamsáv-szűkítés inflációnövekedéssel jár, mivel ha mesterséges eszközökkel tennénk olcsóbbá a forintot, akkor a behozott termékek árai nőnének. Emellett a szűkítés nem is EU-konform. Nem kívánok találgatni, hogy miért most szólították fel lemondásra Járait".

Csaba László közgazdász úgy véli (u.o.) "ha a jegybank elnökét így le lehetne mondatni, akkor az a banánköztársaságot idézné. Független jegybank nélkül nincsen pénzstabilitás, a lényeg az lenne, hogy az ilyen nyomásoktól megszabaduljon az MNB. A forint felértékelése azonban egy egyszeri folyamat. Azért, mert 2001 júniusa és 2002 júliusa között 13 százalékkal felértékelődött a forint, nem szabad azt gondolni, hogy ez a tendencia így marad. Ez csupán egyszeri kiigazítás volt. Az elmúlt hat hónapban nem volt olyan felértékelődés, ami miatt most kellene panaszkodniuk a gyáriparosoknak. Fontosnak tartom, hogy a versenyképesség és a dezinfláció között nem kell választani. A pénzstabilitást kell megteremteni, s az hozza magával a versenyképességet".

Petschnig Mária Zita közgazdász véleménye szerint (u.o.) "a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének tökéletesen igaza van, amennyiben a jegybanki politika kizárólag az infláció letörésére fokuszál, és ezzel rontja a gazdaság amúgy sem kedvező növekedési esélyeit. Amikor a MNB az új antiinflációs politikáját meghirdette, azt nem egyeztette sem a költségvetési, sem a jövedelmpolitikával, s most csak a saját feje után megy. A jegybanknak az inflációs cél meghatározásakor a gazdaság egészének működésére tekintettel kellett volna lennie. Nem célszerű ugyanis erőltetett mértékben csökkenteni az inflációt úgy, hogy az növekedési veszteséggel járjon. Erre a lengyel gazdaság a legjobb példa, ahol az inflációt levitték, de a növekedést is kivégezték. Az idei éves infláció a tavalyihoz képest jelentős mérséklődést mutat, ám ez alapvetően nem a nemzeti bank politikájának, hanem az olaj- és élelmiszerár-esésnek, valamint a mesterségesen lenyomott hatósági áraknak köszönhető".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Bizalmatlan üzleti világ, Magyar Hírlap, 2002. december 6.) nem lehet tudni kinek van igaza: "lehet, hogy túl erős a forint, és ez már akadályozza a magyar vállalatok gazdálkodását. Lehet, hogy erős a forint, de csak annyira, amenynyire az ország stabilitását, az infláció leszorítását szolgálja, akár a gazdasági növekedés visszafogása árán is. Lehet, hogy ebbe sok magyar gyár belerokkan, míg a pénzügyi befektetők remekül elvannak. A gazdasági helyzet megítélésében ma rengeteg a bizonytalanság. Egy azonban bátran kijelenthető: a magyar gazdaságban óriási a bizalmatlanság. És ez önmagában akadálya lehet a kibontakozásnak. A jegybank felszólítja a kormányt - a május óta regnálót -, hogy változtasson hibás gazdaságpolitikáján, s fogja szigorúbban a költségvetést meg persze a béreket. A kormány a jegybank monetáris politikáját bírálja, mondván, a túl erős forinttal tönkreteszi a gazdaságot s a kormány egész gazdaságpolitikáját. Tegnap új szereplőkként a nyilvánosság elé léptek a gyáriparosok és a munkaadók, akik ugyancsak a jegybankot kritizálják. Nem is akárhogyan! Az elnök távozását követelik. A történet így persze leegyszerűsített. Maradjunk csak a bizalmatlanságnál. Ez ugyanis olyan súlyosnak látszik, hogy már akadályozhatja a józan cselekvést. Az elmérgesedett viszonyokat tekintve most a 'csakazértse' emberi reakciói működhetnek. Ezért nem mondható szerencsésnek a gyáriparosok radikalizálódása, s a jegybankelnök távozásának követelése. Ez már felfogható amolyan 'utcai' demonstrációnak is, ami pedig idáig nagyon távol állt a kormánnyal s a jegybankkal is mindig jó kapcsolatra törekvő üzleti világtól. Persze a radikalizálódást magyarázhatja a romló gazdasági helyzet, az elkeseredés. Az, hogy az eddigi tárgyalások nem hoztak eredményt. Járai azonban nem mondhat le. E követelés hatására nem. Bizonyítania kell, hogy nem enged semmilyen nyomásnak, hogy tényleg egy független jegybank vezetője. Ha 'beledöglenek' a vállalatok, akkor is. E pillanatban a megoldás tehát a tárgyalóasztalnál található. A kormánynak és a jegybanknak - egymás kompetenciáját tiszteletben tartva - együtt kell működnie. A bizalmatlanságot legyűrve. Az ország érdekében".

Blahó Miklós: (A forinterő gyengéi, Népszabadság, 2002. december 6.) "Milyen a magyar gazdaság állapota? Röviden: jó. Részletesebben: nem jó. A régi vicc poénja sajnos tökéletesen jellemzi a helyzetet, aminek beugranak a külső szemlélők is. Az egyik tekintélyes hitelminősítő felértékel, a másik meg le, a nagy nemzetközi intézmények egymásnak és a körülményeknek is ellentmondó előrejelzéseket adnak. Miért? Azért, mert természetesen lehet azzal érvelni, hogy a magyar gazdaság ma sokkal jobban teljesít, mint 1990-ben vagy 1995-ben, s a nemzetközi konjunktúra lanyhulása ellenére is gyorsabban bővül, mint az uniós gazdaságok. A részletekben el nem vesző magyarázat ezen a ponton véget is ér. S előbukkan a részletekben lapuló kisördög - az e heti friss adatok képében. A GDP-növekedés és az export bővülése két év alatt megfeleződött, az idén már csökkennek a feldolgozóipari beruházások, októberben az ipari termelés is zsugorodott. A folyó fizetési mérleg hiánya a tavalyinak több mint háromszorosára rúg, miközben a gazdaságba - és nem az állampapírokba - bejövő külföldi tőke ezt a deficitet nem fedezi, vagyis nő az államadósság. A költségvetés hiánya az egekbe szökött, miközben a reálkamat is kétszer akkora, mint az utóbbi években. Hogyan csúszott át a magyar gazdaság a jóból a nem jó állapotba? Úgy, hogy a választások felé közeledve az előző kormány letért az egyensúlyi növekedési pályáról, s meghirdette a magyar csodát, amely dacol a világgazdasági mozgásokkal, s pusztán a belső keresletre támaszkodva életben tartja magát. Ilyen csoda nincs, főként nincs egy kis nyitott gazdaságban. A fogyasztásélénkítő modell kísérlete mára zsákutcába juttatta a gazdaságot, ahonnan az csak látványos pályamódosítással jöhet ki. Az Orbán-kormány hozzávetőlegesen kétszer akkora lazítást engedett a költségvetésben, az állami kiadásokban, mint eddig a Medgyessy-kormány, amely a maga többletét jövőre nagyrészt visszaveszi, de egyelőre nem tud mit kezdeni elődje túlzásaival".

Blahó úgy véli "az örökölt rossz hatást csak fokozza a szintén korábban megindított kedvezményes kamatú lakásfinanszírozási rendszer, amely erősen mérsékli a megtakarítási kedvet, miközben növeli a hitelfelvételt. Az építési kedv, meg a gazdasági növekedést és a termelékenységet jócskán meghaladó reálbér-emelkedés - az idén 12, jövőre feltehetően 4,5 százalék - olyan fogyasztási lázat idéz elő, ami tovább rontja az egyensúlyt, hiszen serkenti a behozatalt, míg az export nem megy olyan fényesen. Nem is mehet, hiszen érzékelhetően romlik a versenyképesség. Itt lép be a képbe az MNB, amely makacs inflációcsökkentő révületében olyan magasra srófolta a kamatot, s így - a külföldi spekulánsok vonzása nyomán - a forint árfolyamát, hogy az exportra termelők úgy érzik, megfulladnak. A gyáriparosok tegnap már követelték Járai jegybankelnök távozását. Megtörhető-e a lefelé tekergő spirál? A növekedés és a versenyképesség serkentése nélkül aligha. A kormány jövőre alaposan lenyes a büdzsé idei hiányából, de rákényszerül beruházások leállítására, hogy csökkentse a kiadásokat, miközben a versenyszféra is pang. S nem volt mersze nemet mondani a jövő évi reálbéremelésre, ami messze több az indokoltnál. Gyengébb forint, több termelőberuházás, ha nem is megszorító, de legfeljebb szinten tartó bérnövekedés, és a gazdaságban meglévő inflációs nyomás kifejeződése nélkül aligha javul a versenyképesség. Vagyis a jövő esztendő is nehéz lesz: kedvezőtlen külső feltételekkel és belső feszültségekkel. A kisördög kedvére lubickolhat a részletekben, mi meg vitázhatunk tovább, hogy miért nem igazán jó, ami jó".

Giczi József véleménye szerint (Nem személyi kérdés, Népszava, 2002. december 6.) "érthető, hogy a vállalkozóknak nem tetszik a forint erősödését eredményező jegybanki politika, ami drágítja áruikat a külföldi piacokon és ezzel gyengíti versenyképességüket. Annyi hibát azonban minimum elkövettek, hogy személyi kérdésként fogalmazták meg követelésüket. Semmit sem nyernének ugyanis, ha Járai Zsigmond kérésüknek megfelelően lemondana, ám helyét egy ugyanolyan politikát folytató személy venné át. A munkaadói szervezeteknek sokkal inkább a jegybank monetáris politikájának megváltoztatását kellene követelniük. Ám ha mégis személyi kérdést kreálnak problémáikból, akkor akkor azt kellene megkeresniük, ki a felelős az exportőr cégek helyzetének rosszabbra fordulásáért. A Magyar Nemzeti Bank ugyanis tavaly májusban egyértelműen meghirdette, hogy az infláció mielőbbi letörését tűzi ki céljául, és ehhez igénybe veszi a forint erősítését is. Így a felelősök között mindenképpen ott vannak az exportőr vállalatok vezetői is, akik a jegybanki politika nyilvánosságra hozatalát követően, árfolyambiztosításokkal és határidős tőzsdei ügyletekkel védekezhettek volna a számukra kedvezőtlen árfolyamváltozások ellen. Ám ezt csak kevesen tették meg. A helyzet kiéleződéséhez pedig az is hozzájárult, hogy idén a leköszönő és a hivatalába lépő kormány egyaránt versenyt ígérgetett és költekezett. Emiatt a jegybanknak a tervezettnél is magasabbra kellett engednie a forint árfolyamát, hogy jövőre elérhető legyen a kitűzött inflációs cél. Bauer Tamás, az SZDSZ gazdaságpolitikusa a Pénzügykutató Rt. nemrégiben tartott konferenciáján el is mondta, hogy a költségvetési és a jegybanki politika között kialakuló feszültség létrejöttéért elsősorban a költségvetések költekezővé válását előidéző személyek - köztük Matolcsy György, Medgyessy Péter és Csillag István - a felelősök".

Pertsching Mária Zita szerint (Útkeresés - úttévesztés, Népszava, 2002. december 6.) "most, hogy a költségvetés készítői szent fogadalmat tettek a deficit erőteljes faragására a jövő évi költségvetésben, a jegybank a bérkiáramlásra fókuszál. Az államháztartás 2003. évi hiányának a GDP 4,5 százalékra (felére!) történő lecsökkentését ugyanis - amelyet a Brüsszelnek átadott középtávú terv is tartalmaz - az MNB, mint korábban kinyilvánította, összeegyeztethetőnek tartja inflációs célkitűzésével, amit 2003 végére 3,5 százalékban határozott meg. Ettől az inflációs célkitűzés szabályai szerint a tényleges infláció + 1 / -1 százalékponttal eltérhet, ami aktuálisan annyit jelent, hogy a központi bank mindaddig nem tesz lépéseket az inflációs folyamatokkal szemben, amíg az áremelkedés mértéke jövő év decemberében nem tűnik nagyobbnak 4,5 százaléknál, illetve kisebbnek 2,5 százaléknál. Mivel a jegybank intézkedések nélkül az inflációt 2003 végére a sávhatárnál magasabbra prognosztizálja, nem hajlandó arra a kamatvágásra, ami valamelyest visszatartaná a rendkívül magas kamatprémium miatt hozzánk áramló forró tőkét. Azt, amely a rossz piacokról kijőve nem törődik a magyar gazdaság fiskális megingásával, de hisz az MNB magas reálkamatokat garantáló politikájában. A legutóbbi félszázalékos kamatcsökkenés nem bizonyult elégségesnek a forint-felértékelődés feltartóztatására. Sőt, mintha vérszemet kaptak volna tőle a spekulánsok, mert benne a jegybank inerciáját vélték felismerni. A Monetáris Tanács minap kiadott nyilatkozata, amely a bérmegállapodásban rejlő veszélyre hivatkozva nem csökkentette a jegybank irányadó kamatlábát, tovább támogatta a spekulációt, és a forint még erősebb lett. A jegybank - úgy tűnik - egy ideje csőlátásban szenved. Azt látja, amit aktuálisan látni akar, és amit nem akar látni, nem látja. Holott a forint vásárlóerejének védelmére felkent intézménynek a gazdaságpolitika egészében kellene politikáját alakítania, hiszen az infláció a kül- és belgazdasági folyamatok egészének lecsapódása".

Pertsching szerint "2001 nyarán, amikor az árfolyamrendszer megváltozását követően az MNB meghirdette új, az infláció letörését szolgáló antiinflációs politikáját, az inflációs célkövetés rendszerét, kísérletet sem tett arra, hogy monetáris politikáját egyeztesse a költségvetési és jövedelempolitikával. Mondjuk, erre félév közben esélye sem lett volna, ami más oldalról arra utal, hogy a jegybank inadekvát körülmények közt váltotta fel az árfolyamhorgonyt az inflációs célkitűzés horgonyával. Rendes gazdaságokban ugyanis, ahol az inflációs célmeghatározásra áttérnek, a megjelölt cél teljesüléséhez igazodó költségvetési és jövedelmi politikában egyeznek meg. A gazdaságpolitika két utóbbi eszköze lényegében a monetáris cél szolgálójává szegődik. Nálunk erről nem volt és 2001 nyarán nem is lehetett szó olyan egyszerű okok miatt, minthogy az országnak két évre elfogadott költségvetése volt, az éves béremelésekről már rég döntöttek, beleértve a két évre meghatározott, rendkívül mértékű (majdnem 100 %-os) minimálbér-emelést is. Mivel a költségvetési és jövedelmi folyamatok technikailag sem tudtak alkalmazkodni a jövedelmi politikához, az MNB fordított logikát alkalmazott. Önkényesen, az eurózónához való viszonylag gyors csatlakozás céljából visszaszámolva fölrajzolt egy dezinflációs pályát, és azt mondta, hogy az ilyen és ilyen árfolyam, ilyen és ilyen béralakulás, ilyen és ilyen költségvetési deficit mellett tartható. (A megjelölt paramétereket aztán időről időre változtatta, ami nem erősítette a hitelességét.) A jegybank nem akarta tudomásul venni, hogy erőteljes dezinflációs céljával szembe megy a belső keresletélénkítésre áttérő, növekedésorientált gazdaságpolitikának, avagy maga is hitt abban, amit 'magyar modellként' próbáltak meg - a tankönyvek félredobásával - meghatározni. A gazdaságpolitika egészében ezáltal keletkező ellentmondást úgy vélte feloldani, hogy nem tette szóvá a költségvetés keresletteremtő szerepének erősödését, úgy tett, mintha nem látná a jövedelem-kiáramlás csapjainak megnyitását. Ugyanakkor elhitette magával, hogy a versenyszféra - a minimálbér emelésétől függetlenül - béremeléseiben 2002-ben alkalmazkodni fog a kitűzött, erősen lehűtött inflációs célhoz. Alkalmazkodni fog két éve tartó 'átverés' után a központilag kinyilvánított inflációs prognózishoz. Az egy évvel ezelőtt, a 2001 novemberében készült MNB jelentésben nyoma sincs annak, hogy a jegybank szembesült volna az akkorra már ismert köztisztviselői béremelésekkel, az alátervezett inflációból nyert százmilliárdok kiosztásával, a költségvetésben szereplő inflációt meghaladó adósáv-emelésekkel, az inflációnál jóval nagyobb mértékű adókedvezmény-növeléssel, a lakásépítés és vásárlás támogatási rendszerének jelentős kiterjesztésével, a szövetkezeti külső üzletrészek állami felvásárlásával, a 2002-re előirányzott adómérséklésekkel és támogatásnövelésekkel (nyugdíjasok, családi gazdaságok), azzal a hatalmas pénzmennyiséggel, amelyet a Széchenyi terv keretében pályázók elnyertek, de 2001-ben még nem kaptak meg, az újabb mininálbér-emelésből eredő bérfeszültségek levezetésének igényével és az ebből adódó bérkiáramlási többlettel".

Pertsching szerint "az MNB nem tett szóvá semmit a többletjövedelem-kiáramlásból, noha a reálkeresetek már 2001-ben - főként a második félévben történtek hatására - kb. kétszer olyan gyorsan nőttek, mint a nemzetgazdaság termelékenysége. 2002 első hónapjaiban a reálbér-emelkedés dinamikája majdnem megduplázódott, történelmileg ismeretlen magasságokba szökött (11-12 %), miközben a GDP termelés üteme visszaesett. 2001 szeptembere és 2002 február között - a gazdaság túlfűtötté válásának veszélye mellett - a jegybank 1,5 százalékponttal csökkentette irányadó kamatlábát. Nyilván, mert ezt tartotta helyesnek a gazdaság növekedését támogatandó és összeegyeztethetőnek dezinflációs célkitűzésével. A központi bank csőlátása és részéről a belső keresletélénkítést forszírozó gazdaságpolitika támogatása csak azért nem okozott gondot, mondhatnánk úgy is, azért volt megengedhető, mert 2001 második felében az infláció üteme valóban erőteljesen csökkent, és a mérséklődés ez év elején is folytatódott. Csakhogy az infláció alapvetően a monetáris politikán kívüli hatásokra csökkent, azaz a külső dekonjunktúrából adódó kisebb importált inflációval és élelmiszerársokkal függött össze. Az MNB-nek privát szerencséje volt, hogy teljesült a 2001 végi 7 százalékos inflációs cél (6,8 %-ra), ami az említett kedvező külső körülmények nélkül nem jött volna be. A jegybank akkor nem látta, vagy nem akarta látni az inflációnkat időlegesen kedvezményező folyamatokat. Fél év múlva azonban megvilágosodott. Az új kormány megalakulását megelőzően emelte a kamatot, miután elszalasztotta figyelmeztetni a leköszönő kabinetet eszement költekezésbe átváltott politikájának veszélyeire".

Pertsching szerint "a második, júliusi kamatemelés is akkor következett be, amikor az infláció tempósan csökkent, 5 százalék alá került (az alapinfláció is mérséklődött). A jegybank kamatemeléseivel azt a tankönyvi szabályt követte, aminek 2002 magyar gazdaságához semmi köze nem volt -, hogy ti. a kamatláb-növelés a megtakarítások ösztönzésével visszafogja az esedékes keresletet, és így mérsékli a kínálati oldalra terhelődő nyomást. Nem látta, vagy nem akarta látni, hogy ugyanakkor a lakosság szinte kamatmentes lakáshiteleket vesz fel (megtakarításainak saját erőként való felhasználása mellett) és költekezéseit még emelkedő kölcsöndíj mellett sem fogja vissza. Miközben a kereslet hűtésében a központi bank semmit sem tudott elérni, követett - kamatpolitikájával is összefüggő - árfolyam-politikájával rontotta a gazdaság hosszabb távra is kiható teljesítőképességét. Most itt tartunk, és nincs semmi jóirányba történő elmozdulás. Most épp azért nem, mert az Érdekegyeztető Tanácsban a felek 4,5 százalékos reálbér-növekedésben állapodtak meg 2003-ra. Ám egyrészt a 4,5 százalékos reálkereset-emelkedés elfér abban a 6 százalékos bruttó béremelésben, amelyet legutóbbi, novemberi jelentésében az MNB a versenyszférára nézve még elfogadhatónak tartott. Másrészt tudjuk, hogy az ÉT vagy OMT-beli megállapodásokat nem szokták betartani. A betartást ezúttal az is nehezíti, hogy a bruttó béremelési döntéseknél ezúttal két ismeretlent (az inflációt és a nettó béremelkedést) kellene figyelembe venni; a 4,5 százalékos reálkereset 'belövése' szinte lehetetlen. Abban lehet bízni, hogy az ismert munkapiaci feltételek mellett a munkaadók és munkavállalók konkrétan olyan megállapodásokat kötnek, amelyek korrigálják a 2001-ben és 2002-ben bekövetkezett fajlagos bérköltség-emelkedést, és a jövedelem-kiáramlás a korábbiaknál valamivel jobban igazodik a termelési-piaci kondíciókhoz".

Varga György a Róna és Társai Rt. igazgatója szerint (Vagy alusznak, vagy nem hallják, Magyar Hírlap, 2002. december 7.) "jó lenne, ha valaki már ébresztőt fújna a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának. Lehetséges, hogy az Európai Központi Bank igencsak konzervatív politikát folytató elnöke, Wim Duisenberg és a bank monetáris tanácsa ezt a december 5-ei 0,5 százalékos kamatcsökkentési döntésével megtette? Reménykedjünk! Az Európai Unió átlagos kamatszintjét most már több mint hat százalékponttal meghaladó magyar kamatszínvonal és az Európában egyedülállóan magas, öt százalékra tehető (s a rövid lejáratú betéteken realizálható) reálkamat vonzerejét kihasználó külföldi spekulációs tőke beáramlása két év alatt a forint 17 százalékot meghaladó felértékelődéséhez vezetett. (Az, hogy a forint az egymást követő kedvezőtlen makrogazdasági adatok ellenére sem gyengül, meggyőző bizonyítéka annak, hogy a forint erősödésének elsősorban a jelentős kamatkülönbözet, valamint az EU-csatlakozás, továbbá az eurózónához történő csatlakozás időpontjának ismétlődő meghirdetése és az így táplált várakozások az okai. Megjegyzem: az Európai Monetáris Unióhoz történő csatlakozás nem a Magyar Nemzeti Bank kompetenciája). A külföldi tulajdonban lévő magyar állampapír-állomány részesedése a 2001. harmadik negyedévi 25,6 százalékról 2002 harmadik negyedévének végére 33,4 százalékra nőtt, meghaladva az 1400 milliárd forintot. Azóta a külföldiek állampapír-befektetése tovább nőtt, és mint hírlik, a pénzvilág fővárosaiban a befektetési bankárok forintbefektetésekre ösztönzik ügyfeleiket. A jelenlegi kamatpolitika révén sikerült a forintot jelentős spekulációs célponttá, illetve a spekuláció eszközévé tenni. Miközben a külföldi forintbefektetők igen mérsékelt kockázat mellett 5-6 százalékos kamatprémiumot élveznek, a hazai gazdaság fejlesztése a magas kamat, pontosabban a magas reálkamatszintnek és a jelentős mértékben erősödő forint által támasztott növekvő 'hatékonysági' követelményeknek köszönhetően megdrágult. A pénzpiaci hatásokra rohamosan növekvő hozamkövetelményeknek mind kevesebb fejlesztés képes megfelelni. Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük: az idei év szomorú beruházási statisztikájának kialakulásához a Magyar Nemzeti Bank által követett monetáris politika is hozzájárul azzal, hogy a következményeiben kialakuló hatékonysági-megtérülési követelmények mind kevésbé elérhetők a magyar vállalkozások számára. Az elmondottakból következik, hogy a jelenlegi monetáris politika időzített bombaként működhet, mert túl azon, hogy a túlértékelt forint a magyar vállalkozások egy részét kiszorítja a külföldi, sőt helyenként a hazai piacról is (a versenyképessé váló import következtében), a beruházási kedv visszaszorításával gátolja, lassítja az éppen csak megindult modernizációs folyamatot, konzerválja a gazdaság éppen oldódóban lévő duális szerkezetét, és veszélyezteti a magyar vállalkozások jövőbeni versenyképességét. (Számítások és a kilencvenes évek második felének tapasztalatai is arra utalnak, hogy a termelékenység növekedési ütemét figyelembe véve a forint erősödésének évi mintegy háromszázalékos mértéke tűnik reálisnak, mert ez kellő ösztönző erejű a hatékonyság javítására anélkül, hogy a növekvő hatékonysági küszöb elérését a vállalkozások többsége számára lehetetlenné tenné.)"

Varga úgy véli "a Magyar Nemzeti Banknak az a törekvése, hogy monetáris politikájával a kormányt a fellazított költségvetési és jövedelempolitika megváltoztatására ösztönözze, akkor lenne hiteles, ha a maga eszköztárával is ezt a célt szolgálná. Ám a reálszférában észlelhető folyamatos jövedelmezőségromlás önmagában is kedvezőtlenül hat az adófizetési képességre, miközben felerősödnek a vállalkozói igények a különböző állami támogatások növelése iránt. Még elemzésre vár, hogy a romló versenyképesség milyen szerepet játszott és játszik a munkanélküliség növekedésében, amelynek társadalmi költségei ugyancsak növelik a költségvetésre nehezedő nyomást. Mellesleg: a bérkiáramlásban meghatározó szerepe volt az Orbán-kormány kétszeri minimálbér-emelési döntésének és az abból fakadó béraránytalanságok szükségszerű korrigálásának. A jegybank elnökének tehát árnyaltabban kellene megítélnie az egyébként valóban megfékezendő bérkiáramlást, amely meghaladja a termelékenység és a GDP növekedési ütemét. A költségvetési túlköltekezésre és a nagyarányú jövedelemkiáramlásra adandó tankönyvi válasz a kamatláb emelése. Amíg ez a fogyasztói kereslet visszafogására, takarékoskodásra és hatékonyságjavításra ösztönzi, kényszeríti a háztartásokat és a gazdasági szférát, a kamatemelés ésszerű. Ám ha a kamatszint már a hosszú távú versenyképességet meghatározó tőkebefektetéseknek is gátat szab (miközben sem a fogyasztás növekedésének visszaszorítására, sem a megtakarítások növelésére nincs hatással), a magas kamatszínvonalhoz való ragaszkodás beláthatatlan károkat okozhat. Különösen így van ez egy kis ország nyitott gazdaságában".

Varga: "sokak véleményét osztva vallom, hogy a magyar gazdaság egyes számú közellensége most nem az infláció, hanem a versenyképesség megrendülése. A jegybank és a monetáris tanács bizonyára körültekintően mérlegeli azt a körülményt, hogy a világgazdaság az elmúlt másfél-két évben alig érzékelhetően növekszik, és nem adnak okot optimizmusra a rövid távú kilátások sem. Jó oka van tehát annak, hogy mind több állam és régió (úgy tűnik, most már az EU) gazdaságfilozófiájában is átrendeződnek az infláció leszorításához versus a gazdasági növekedéshez és versenyképesség javításhoz fűződő prioritások, mégpedig az utóbbiak javára. (...) Úgy látom, hogy a jegybank és a monetáris tanács nehéz helyzetbe hozta önmagát. Feltéve, hogy fokozatosan változtatni kívánnak a jelenlegi helyzeten, a devizapiaci beavatkozás a sterilizáció miatt drága mulatság. Az intervenciós sáv további szélesítésére gondolni is rossz, mert az a forint további erősödésével járna, annak minden romboló hatásával együtt. A kamatcsökkentési mérték megválasztásának hátterében pedig ott van a külföldi kézben felhalmozott állampapír-állomány, jóllehet ez az egyetlen reálisan járható út. Tipikus Bermuda-háromszög helyzet az, amit az EU központi bankjának kamatcsökkentése csak súlyosbított. (...). Tudatában vagyok annak, hogy a monetáris politika (az infláció leszorításán kívül) kevés jót tehet, de annál több kárt okozhat a gazdaságnak. A jelenlegi helyzetben a magyar gazdasági versenyképesség romlásában - a jegybank elnöke szerint - 30 százalékban szerepet játszó monetáris politika ezt a feltevést látszik igazolni".

Csermely Péter szerint (Más eszközök, Magyar Nemzet, 2002. december 7.) "egy Széles Gábor nevű bérbehajtó és kihelyezett humán bankszámlái lemondásra szólították fel Járai Zsigmondot, a Magyar Nemzeti Bank ehnökét. Kiss Elemér kancelláriaminiszter, nyilván véletlenül, azonnal támogatta az indítványt. Járai Zsigmond bűne, hogy nem kívánja elszabadítani az inflációt. A kormány és a Széles Gábor nevű viszont igen. Ha none az infláció, sokkal több lenne az állam bevétele, a kormány könnyebben tudná semlegesíteni azt a hiányt, amit eddigi tobzódó költekezésével okozott. Persze nem úgy van, hogy mintegy varázsütésre eltűnik a hiány, és boldogok vagyunk. Ha no az infláció, mindenki egy kicsivel többet fizet mindenért, nem hiába nevezik az inflációt a szegények adójának. A társadalomnak azon tagjai, akik nem kormánytagok és nem nagyvállalkozók, rosszul járnának. Másfelol azonban Kiss Elemér és Széles Gábor örülne".

Hommer Tibor szerint ( Pénzt, pénzt, pénzt!, Magyar Nemzet, 2002. december 10.) "ha sikerre viszi a jegybankelnök ellen indított merényletét a Medgyessy-kabinet a mellé csapódott neofitáival karöltve, úgy nagyjából hatmillióan fizetünk azért, hogy ne bukjon meg a 2003-as költségvetésnek nevezett fércmű. Történik ugyanis, hogy csak és kizárólag akkor tarthatóak a 2003-ra tervezett kormányzati irányszámok, ha Járai Zsigmond hajlandó meggyengíteni a nemzeti fizetoeszközt, s a forint gyengülése révén elszabaduló infláció miatt jövore mindenért többet fizetünk. Magyarra fordítva: azért éri ez az alpári szintű támadás a Magyar Köztársaság jegybankelnökét, mert nem hajlandó egy inflációba rejtett Bokros-csomagot rászabadítani az országra. Az eljárásban az a meghökkento, hogy olyan üzletemberek vállalták magukra a merényletet, akikrol sohasem feltételeztük volna, hogy képesek ilyen mélyre süllyedni, képesek arcukat és nevüket adni a legsötétebb diktatúrák iskoláiból merített eszközök és módszerek alkalmazásához. Ezeknek az embereknek nem csak a jelenük, de a múltjuk is megkérdojelezheto mostantól kezdve. Kérdés: mi a garancia arra, hogy a jegybank elnökére acsargók nem támadják meg holnap az államfot vagy az Alkotmánybíróság elnökét, ha csak egyetlen forint hasznuk is származik belole. A számszerű adatokat tekintve az exportorök valóban veszítenek a forint erosödése révén, számításaink szerint 2000-tol napjainkig nagyjából ezermilliárd forintot. Tavaly a magyar export összértéke meghaladta a 8100 milliárdot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szocialista-szabad demokrata rezsim ne érzékelte volna, hogy az exportorök említett ezermilliárd forintjáért nem szabad sarcot kivetni a magyar gazdaság és a lakosság egészére. Tanúság erre a Pénzügyminisztérium honlapján szereplo középtávú stratégia, amelyet ez év augusztusában alkotott meg a kormány. Ebben kifejezetten eros forinttal számol a pénzügyi tárca, s helyénvalónak tartja a jegybank inflációfékezo politikáját".

Hommer úgy véli "most pénzre van szükségük, irgalmatlanul nagy összegre, annak érdekében, hogy a jövo évre megjelölt, az ország gazdasági teljesítoképességéhez mért 4,5 százalékos államháztartási hiányt legalább megközelítoleg tartani tudják. Különben összedol a költségvetés, s amint azt a történelembol tudjuk, a költségvetések bukásával könnyen megeshet, hogy a kormányok is buknak. Ennek tudna ellent tartani Járai Zsigmond, ha hajlandó lenne az infláció felpörgetésével megsarcolni legalább hatmillió kereső és nyugdíjas állampolgárt. Másik eszköz is volt az eros forint negatív hatásainak kiszűrésére, jelesül a Széchenyi-terv, amely közvetlen költségvetési juttatással járult hozzá a magyar cégek versenyképességének növeléséhez, ugyanakkor pedig támogatást nyújtott azon vállalkozásoknak, amelyek veszítettek az eros forinton. Ehhez viszont aktív reálgazdaság-ösztönzo program kell, amely mellé pénzt kellene rendelni, mondjuk éppen azt a több mint háromszázmilliárdot, amit az MSZP-SZDSZ kabinet a választás eufóriájában boldog-boldogtalannak szétosztogatott. Van tehát alternatívája az inflációgerjesztésnek, jelesül a gazdaságösztönzés. Csak az kemény dió egy liberális kormánynak, hiszen nem elvenni, fosztogatni kell, hanem adni és ösztönözni".

Várkonyi Iván szerint (Elhivatottság, Népszabadság, 2002. december 10.) "mindenki be van kattanva. A gyáriparosok (egyik) vezetője - némi politikai hátszéllel - azzal vádolja a jegybank elnökét, hogy romlásba taszajtja nemzetünket, és lemondásra szólítja őt fel. (Erre nincs joga, pláne felhatalmazása. Akkor sem, ha maga mellé ülteti az összes kisvállalkozói érdekképviseletet). Az MNB szóvivője gyorsan azt válaszolja, hogy 'nem tudja komolyan venni a gyáriparosokat', akiknek inkább a kormányhoz kellene fordulniuk pénzügyi támogatást kérni. (Az a jegybank sem normális viszont, amelyik nem figyel a vállalatokra, és azt nyilatkozza, hogy felőle lehet recesszió, az nem az ő dolga). A másik mondatával az MNB viszont éppen a túlzott költségvetési hiányt okolja, miközben a bérkiáramlást is nagynak mondja. A kormány erre egyeztetést hív össze a bérekről, és a pénzügyminiszter egy szóval sem utasítja vissza a független jegybankot ért támadást. (Ami aztán - akár így volt, akár nem - jól alátámasztja, hogy a gyáriparos politikai feladatot hajtott végre). A Fidesz természetesen azonnal reagál. Szakmapolitikusa - Áder János frakcióvezető - visszautasítja a gyáriparos-nyilatkozatot, és bírálja az infláció emelését célzó politikát. (Ez viszont annak a szájából nem hangzik hitelesen, aki két nappal azelőtt még a költségvetés hiányának növelését sürgette)".

Várkonyi szerint "a helyzet tényleg súlyos, de nem a gazdasággal van ilyen nagy probléma. A gazdasági gond ugyanis viszonylag egyszerű. Adva van egy politikai okokból elvállalt - és az ellenzék által oly sokat emlegetett uniós csatlakozással egyébként indokolható - jelentős bérnövekedés 2003-ra. Van hozzá egy nagy költségvetési hiány is, amelyet próbálnak ugyan minél kisebbre faragni, de nem nagyon megy. Így aztán minden szakember számára világos, hogy az a gazdaságpolitikai pálya, amelyet a kormány vállalt nem igazán tartható. Egy kicsit nagyobb infláció jól jönne hozzá. Csakhogy - szintén politikai okokból - ezt nem lehet bejelenteni. Az ellenzék ugyanis kettős követelményt állít a kormány elé. Egyrészt emeljen úgy bért, szociális juttatást és cégeknek adott támogatást, ahogy a Fidesz se tette volna, másrészt tartsa magát ahhoz az uniós gazdasági pályához, amely nem tűr ilyen osztogatást. Az őrület itt kezdődik. A kormánynak az lenne az érdeke, hogy a jegybank belemenjen az inflációcsökkentési cél csendes feladásába. Ekkor nem kellene azzal az ellenzéki kritikával számolni, hogy 'elinflálja, amit adott'. A jegybank viszont nem hajlandó ezt a kis szívességet megtenni. Azt mondja: a kormány egye meg, amit főzött. (Ebben talán lehet némi politikai játékot felfedezni). A kormány - ahelyett, hogy az egyébként is mindenre lövő ellenzékre tenne, és bejelentené azt, amit már minden elemző tud és mond - inkább hátulról közelít. Kutatók beszélnek az inflációs cél feladásának szükségszerűségéről (újabb nonszensz: a normális forgatókönyv szerint nekik a kormányzati költekezést kellene szidniuk), a gyáriparosok meg lemondásra szólítják fel a jegybank elnökét. A legszebb a dologban, hogy mindenki csak a munkáját végzi. A kormány teljesíti, amit ígért. A jegybank tartja az inflációs célt, és nem tágít tőle. A vállalkozók ordítanak, az ellenzék pedig bírál mindenkit és mindent. Mondhatnánk azt is: csak kicsit túlzásba viszik az elhivatottságot. A gond az, hogy lehetne másképp is. Köthetne csendes kompromiszszumot a jegybank - köztudottan nem kormánypárti - elnöke, és a kabinet vezetője, mondjuk az ország érdeke miatt. Az érdekképviseletek, ha már ott ülnek, megegyezhetnének abban, hogy tényleg visszafogják magukat a béremelésnél - csökkent annyival az adó -, és így mindenki jól járna. Lehetne egy olyan ellenzék, amelyik legalább valamilyen koncepció mentén bírál, és nemcsak azért, mert lehet. Ehhez persze egy politikai szempontból ketté nem szakított országra lenne szükség".