Határok nélküli belpolitika - a kormánypártok és az ellenzék novemberi kommunikációja
Az Antall-kormány idején alakult ki a magyar külpolitika hármas prioritási rendszere: az európai (és NATO) integráció, a határon túli magyarok érdekeinek képviselete és a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatok alakítása. Ez a hármasság az elmúlt 12 évben meghatározta a külpolitikát, eltérés csak abban mutatkozott, hogy az egyes kormányok milyen fontossági sorrendet állítottak fel az egyes pontok között. Novemberben mindhárom külpolitikai prioritás a belpolitikai csatározások részévé vált.
Magyarország NATO-tagságának minősége, a státustörvény és más ügyek kapcsán a szomszédos országokhoz fűződő viszony, illetve az uniós csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás volt a meghatározó politikai téma. Jellemző, hogy a külpolitikai ügyek az összes napirendre került ügy közel felét adták.
Októberben a Foreign Affairs amerikai szaklap robbantotta ki azt a botrányt, amely Magyarország NATO-beli negatív szerepe körül alakult ki. A kormány és elsősorban Juhász Ferenc honvédelmi miniszter számára kapóra jött az ügy, mivel egy külső forrás fogalmazott meg kritikát az előző kormány tevékenységével kapcsolatban. A honvédelmi és a külügyminiszter igyekezett kihasználni a helyzetet a belpolitikai vitában. A Fidesz (Simicskó István) kezdetben megkísérelte csökkenteni a vád súlyát, a cikkíró tárgyi tévedéseire hivatkozva, ám november 5-én, amikor az amerikai kongresszus számára készült NATO-jelentés megerősítette Magyarország rossz szövetségesi minősítését, a Fidesz érvei tarthatatlanokká váltak.
A Fidesz igyekezett elterelni a figyelmet a számára egyre kínosabbá váló ügyről. Kísérletük két irányba mutatott. Először a Foreign Affairs cikkében megfogalmazott, az előző kormány antiszemitizmusára vonatkozó vádra próbálta a Fidesz a vitát terelni (ebben segítségükre volt Juhász Ferenc is), majd pedig az Irakba küldendő magyar fegyveres alakulatok témáját vetették fel. Mindkét kísérlet meglehetősen erőtlennek bizonyult, és nem tudta ellensúlyozni azt a presztízsveszteséget, amelyet az előző kormány rossz NATO-szövetségesi bizonyítványa okozott. Ráadásul Medgyessy Péter találkozott George W. Bush amerikai elnökkel - ami Orbán Viktornak fél évvel korábban nem sikerült -, és a prágai NATO-csúcstalálkozóról hazatérve "rendkívül sikeres" találkozóról számolhatott be a magyar közvéleménynek. Az egész ügy meglehetősen egyszerűvé vált a közvélemény számára: amit az előző kormány elrontott, a mostani helyrehozta.
A Medgyessy-kormány az első fél évében eredményesebben tudott belpolitikai tőkét kovácsolni külpolitikájából, mint az Orbán-kabinet az utolsó fél évében. A volt miniszterelnök kommunikációs stratégiájában hangsúlyos szerepet kaptak a minél rangosabb külföldi politikusokkal való találkozások. Ám kormányzásának utolsó hónapjaiban több látványos kudarcot szenvedett el: ilyen volt a megromlott amerikai-magyar és orosz-magyar viszony, a meghiúsult V4-csúcstalálkozó, vagy az Orbán-Nastase megállapodás rossz kommunikálása. Így a volt kormányfő számára már csak a "Bécs-München-Róma tengely" maradt nyitva. Ezzel szemben Medgyessy Péter már kormányra lépését követően jelentős külpolitikai sikereket tudott felmutatni: találkozott Schröder kancellárral, részt vett a sevillai csúcson, a NATO római nyilatkozatának elfogadásán, találkozott a pápával, Silvio Berlusconival és az unió soros elnöki tisztét betöltő Dánia miniszterelnökével, normalizálta a viszonyt Moszkvával, majd újraélesztette a visegrádi együttműködést. Ezt a sorozatot folytatta novemberben a párizsi és a washingtoni vizit. Ezek a találkozók egyrészt erősítették Medgyessy Péter politikai pozícióját belföldön (különösképpen az ügynökügy elmúltával), növelték presztízsét (nagy hatalmú, neves politikusok egyenrangú partnere) és megkülönböztették Orbán Viktortól (az előző kormányfő kudarcai szemben a mostani sikereivel). Így a külpolitika történései egyre inkább belpolitikai jelentőséget kaptak.
Ez látszik az uniós csatlakozás körüli vitákból is. Az Európai Unió gyakorlatilag mindennapos témájává vált a magyar politikának november folyamán. Az uniós csatlakozási tárgyalások befelé, a honi közvéleménynek szóló kommunikációjában a kormány a nemzeti érdekek harcos védelmezőjének mutatja magát, elvéve ezzel az ellenzéki kritikák élét. A vitatott kérdések már kizárólag technikai jellegűek.
Az ellenzék ebben a kérdésben is defenzívába szorult. Orbán Viktor szeptemberi feltételei szinte teljesen eltűntek, a jobboldal csatlakozással kapcsolatos érvei inkább akadékoskodásnak hatnak a nem szakértő közvélemény számára, mintsem jogos ellenérveknek. Ráadásul - elkerülendő az Európa-ellenesség vádját - az ellenzék kénytelen részt venni olyan, a kormányzat által kezdeményezett akciókban (mint például a november 9-én indult Együtt az egységes Európáért kezdeményezés), amelyek a végső cél, a csatlakozás kérdésében a pártok konszenzusát, a nemzeti egyetértést sugallják. Míg tehát az ellenzék hiábavaló erőfeszítéseket tesz, hogy önálló, a kormányétól eltérő álláspontot tudjon megfogalmazni, addig nem tudja elkerülni, hogy a kormánnyal egy oldalon is megjelenjen. A két hatás kioltja egymást, következésképpen a csatlakozás kérdésében a kormány uralja a kommunikációt.
A szomszéd országokhoz fűződő viszony terén is újat tudott felmutatni a kormány. Medgyessy Péter kormányra kerülését követően igyekezett leszögezni: az új kormány nem vonja vissza a státustörvényt, csupán át kívánja alakítani azt. November 17-én, a MÁÉRT ülésén egyezség született a kormány, az ellenzék és a határon túli szervezetek között a státustörvény módosításáról ("...biztató kezdet lehet a megállapodáshoz a mostani kompromiszszum" - nyilatkozta a találkozó után Németh Zsolt, a Fidesz képviselője). Ezután a magyar külpolitika mosolyoffenzívába kezdett szomszédainknál - igaz, eddig csak fél sikerrel. A román kormányfő finoman, Dzurinda szlovák miniszterelnök keményen utasította el a törvény módosított változatát. Mint azt korábbi elemzésünkben írtuk, "a szomszédokhoz fűződő viszony javulása inkább csak kedélyváltás, nem tartalmi változás: nem tudni még, miként alakulnak a külkapcsolatok, ha a magyar kormány újból előveszi a státustörvény ügyét vagy az Orbán-Nastase megállapodást" (Ötven nap, Népszabadság, 2002. július 20.).
Novemberben a külpolitikai ügyeken túl a költségvetés körül zajló viták érdekelték leginkább a közvéleményt. Az idén is a büdzsé véghajrájára időzítették intenzív médiamegjelenéseiket a különböző érdekcsoportok, érdekképviseletek. Ám a múlt hónap érdekessége az, hogy a kormányhoz eddig lojális csoportoktól érkeztek a legélesebb kritikák. Mint azt múlt havi elemzésünkben megjegyeztük: "A kormány számíthat az önkormányzati ügyeikért egymással szemben lobbizó országgyűlési képviselőik harcára, amely kihathat a kormány stabilitására is." (Szocialista önbizalom, útkereső jobboldal, Népszabadság, 2002. november 21.). Az első pofont a kormány Demszky Gábortól kapta, aki a hónap elején - az MSZP és SZDSZ közötti fővárosi koalíciós tárgyalások kellős közepén - keményen bírálni kezdte a kabinetet, és több pénzt követelt Budapestnek. Miután a kormány engedett, Toller László, Pécs szocialista polgármestere, néhány jobboldali (!) polgármesterrel összefogva, hasonló igényt jelentett be. Ezzel párhuzamosan több szakszervezet és érdek-képviseleti szerv fogalmazta meg kritikáit a költségvetéssel kapcsolatban és a kormánnyal szemben.
Kérdés az, hogy a kritikák csak a költségvetési vita idején megszokott nyomásgyakorlás eszközei, vagy a fokozódó elégedetlenség első hangjai. A száznapos program jóléti intézkedései burkolt üzenetet is eljuttattak a választókhoz: a nagyarányú béremelés pusztán politikai akarat kérdése. A magyar választók januárban szembesülnek majd a gázáremeléssel, a közlekedési tarifák emelésével, az elmaradt vagy a vártnál alacsonyabb fizetésemelésekkel, és nem tudni, miként reagálnak. Most még tart a száznapos program okozta elégedettség, a választók azonban gyorsan felejtenek.
