Vita a Terror Háza költségvetési támogatásáról

Felére kívánta csökkenteni a Terror Házának adott költségvetési támogatást egy parlamenti módosítás. Az SZDSZ-es Pető Iván javaslatára jövőre 150 millióval kevesebb pénzt utalnak ki a múzeumnak. Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója szerint a képviselő személyes bosszújáról van szó azért, mert apja neve is olvasható egy tablón.

Pető Iván szerint aránytalanul sok pénzt kapott eddig az államtól a Terror Háza. A politikus elmondta, hogy inkább politikai propaganda-intézményről van szó és a múzeumhoz nem sok köze van az épületnek, hiszen a múzeumban múzeumi tárgyak vannak, melyek a Terror Házában kevéssé találhatók meg. A kormányszóvivő szerint az ellenzék csak magát okolhatja a parlamenti szavazás eredményeként kialakult helyzet miatt, ugyanis a javaslatot a kormányfő és az összes kormánytag mellett több szocialista képviselő sem támogatta. Így, ha a Fidesz és az MDF nem vonult volna ki az ülésteremből, akkor leszavazhatták volna Pető Iván javaslatát. Később a kormány ígéretett tett, hogy szükség esetén plusz százmillió forinttal támogatja a Terror Háza Múzeumot. Pető Iván, a párt ügyvivője elmondta, hogy a két kormánypártnak nem azonos a véleménye arról, hogy a múzeum nemzeti emlékhely-e vagy sem. A politikus ugyanakkor egyetért azzal, hogy szakemberek vizsgálják, hogyan lehetne egy olyan nemzeti emlékhelyet kialakítani, amely a XX. század terrorjainak minden formáját bemutatja. A támogatás módszerét - vagyis hogy a Terror Háza a költségvetés általános tartalékából kapna pénzt - kormánypárti és ellenzéki politikusok is szokatlannak tartják. Az ellenzék szerint inkább a költségvetési törvényben kellett volna garantálni a teljes összeget.

Randolph L. Braham, az Amerikában élő, a magyar holokauszt kutatásó professzor szerint (Nagy V. Rita: Pro Cultura Hungarica díjjal tüntették ki Randolph Braham holokausztkutatót, Magyar Hírlap, 2003. január 2.) "a Terror Háza aktuálpolitikai mondanivalója annak a nacionalista kampánynak a része, amely az ország történelmét újra akarja írni, és a Horthy-korszak rehabilitálására törekszik. A történelemhamisítók a nemzeti-keresztény Magyarország újraélesztőivel karöltve munkálkodnak azon, hogy a konzervatív magyarság újra büszke lehessen saját történelmére. A Horthy-korszak tisztára mosdatása elképzelhetetlen a holokauszt tisztára mosása nélkül. Leggyakrabban alkalmazott fogásuk a nemzeti bűnök feloldása: a holokauszttal kapcsolatos teljes felelősséget a németekre ruházzák át. Pedig tény, hogy a németek tehetetlenek lettek volna a magyarok teljes és lelkes támogatása nélkül. Ritkán elismerik, hogy a zsidóság tragédiája a magyar történelem 'torzulása' volt, vagy kizárólag a szélsőséges nyilasok követték el, de ennek célja a kormányzó rehabilitálása. A nácik és cinkosaik célja egy teljes etnikai-nemzeti csoport korra, nemre és lakhelyre való tekintet nélküli kiirtása volt, a - mégoly kegyetlen és zsarnoki módon kormányzó - kommunisták soha nem törekedtek erre".

Zsolt Péter szociológus szerint (Mossák kezeiket, Népszabadság, 2003. január 2.) "a baloldal eddig adott a látszatra. A jobboldal követte el azokat az igen komoly politikai baklövéseket, hogy önérdekeit akár a társadalom jelentős részével szemben is büszkén (?!) vállalta, mert oly annyira el volt telve a saját erkölcsi fölényétől. A baloldalon eddig inkább azt láttuk, hogy ha nem kevésbé elítélhető módon átcsoportosítottak, elvettek, osztogattak pénzt, paripát és fegyvert azt mindig diszkréten tették. Politikai szempontból dilettantizmusnak tartom, hogy Pető Iván javaslatát a támogatás csökkentésére ő adta be. Megtehette volna ezt a kérésére bármelyik másik képviselő is. Ha a magyar politikai elitet hovatovább már a látszatok sem izgatják, miként remélhető, hogy egyszer majd a tartalomra is odafigyelnek? Görgey Gábor televíziós nyilatkozata - és találkozása Schmidt Máriával december 21-én - szintén kritizálható. Egyik érvét, hogy nincs más múzeum, amely ekkora összeget kapott volna, a riporter cáfolta. Nem követhet el egy miniszter ilyen tárgyi tévedést. Hogy hamis állítással próbálja igazolni egy drasztikus lépés jogosságát. Én lehetek ilyen felületes - mondván a lényeg más, meg 'de nem is ezt akarom mondani' -, de egy közhivatalnok nem. A beszélgetésből az is kiderült, hogy a miniszter egyáltalán nem ért egyet a pénzügyi támogatás csökkentésével. Ezzel ugyan saját jóindulatát, esetleg politikai realitásérzékét bizonyította (értsd: mondom én, fölösleges az ellenzéknek ürügyet adni az utcai politizálásra, melyben amúgy egész jó), de ez még nem minden. Tudjuk, hogy maga a miniszterelnök is ezen az állásponton van, s itt válik furcsává a dolog. Jó az, ha egy párt, egy koalíció demokratikusan működik. No de ennyire? A tárca minisztere és maga a miniszterelnök akarata ellenére történnek a dolgok? Ebből a szempontból az sem érdekes, hogy ha az ellenzék éppen nem ment volna ki, akkor az történt volna, amit a tárca vezetése és a kormány feje akar. Elvégre a két fő ember tekintélyét, szavahihetőségét - lásd a miniszterelnök korábbi ígéretét - nem az ellenzéknek kell garantálnia".

Zsolt szerint "aztán Görgey Gábor azt javasolta, hogy Schmidt Mária mondjon le, ha 180 millióval nem képes január elsején kinyitni. Ha el is fogy a pénz - mondta -, nyilván nem elsején fogy el, ezért ne kössék össze a finanszírozás későbbi gondjait a szolgáltatói feladatokkal. Ez politikai szempontból elég gyenge érv. Azt várni valakitől, hogy egy politikai támadásra közszolgálati érzékenységgel válaszoljon, s asszisztáljon egy hosszabb történethez, amelynek végső célja azoknak az embereknek a részéről, akik a csökkentést kezdeményezték és megszavazták, sejthetően a teljes bezáratás volna. A lemondásra vonatkozó javaslatot sem értem. Nemcsak azért, mert nem életszerű - ezt maga a miniszter is tudja, s utalt is rá, hogy nincsenek ilyen jogkörei az alapítvány fölött. Azt nem értem, hogy ha Görgey miniszter akarata ellenére történnek a dolgok, s ebben a kérdésben közös platformon van Schmidt Máriával, akkor miért őt szólítja föl a lemondásra, s miért nem ő mondja, hogy lemond, ha nem az akarata szerint mennek a dolgok? A miniszterek akkor szoktak lemondani, ha a kormánnyal, vagy a parlamenttel szembekerülnek, s nem akarják vállalni a döntésért a következményeket. (Én a riporter helyében föltettem volna ezt a kérdést.) A probléma alaposabb kibontásából ugyanis kiderülhet, hogy valójában a miniszter egyáltalán nem bánja - tán a miniszterelnök sem -, a dolgok ilyetén alakulását. Ez pedig akkor válhat kínossá, ha emiatt az érintettek összezavarodnak. Akkor most hogy van? Szeretnék, vagy nem szeretnék, hogy az intézmény megkapja a kért támogatást? A politikai következmények megjósolhatók. A miniszter és a miniszterelnök saját tábora felé lehetett volna határozottabb, jelenlegi mozgásterük a helyzet kezelésére is jóval nagyobb. A történetben túl sok a politikai dilettantizmus, s leginkább ez a meglepő, nem pedig a Terror Múzeum szarvainak letörésére irányuló szándék".

Vásárhelyi Mária szerint (Az igazgató asszony hazudik, Élet és Irodalom, 2003. január 3.) Schmidt Mária "az első sajtótájékoztatón drámai hangon ecsetelte, hogy az intézmény költségvetésének 330 millió forintról 180 millióra történő csökkentése gyakorlatilag ellehetetleníti a további működést. Ha eltekintünk is attól, hogy 180 millió forintos támogatásával a Terror Háza támogatottsága még mindig magasan kiemelkedik a hasonló intézmények közül, a kijelentés akkot sem állja meg a helyét. Először is a Terror Háza a szó hagyományos értelmében nem tekinthető múzeumnak, mivel nincs saját gyűjteménye, márpedig a múzeumok költségvetésében az egyik legjelentősebb tétel a gyűjtemény gondozása. Ráadásul az Országgyűlés által megszavazott 180 millió forint még olyan körölmények között is fedezi a működési költségeket, hogy a Terror Háza esetében az egy főre jutó átlagos bér nagysága csaknem kétszerese annak, mint amennyit az ország legjelentősebb múzeumai fizetnek dolgozóiknak. Míg a Terror Háza egy dolgozójára 2,6 millió Ft bérköltséget irányzott elő 2002-re, addig ugyanez az össszeg például a Nemzeti Galéria esetében 1,35 millió forint, az Iparművészeti Múzeum esetélen pedig 1,27 millió. Ha eltekintünk is a múzeumban folyó szakmailag botrányos színvonalú tárlatvezétéstől és attól, hogy a betanított politikai maszlagon túl a teremben álldogáló, többségében fiatal 'felvigyázók' gyakorlatilag egyetlen, a kiállítással kapcsolatos kétdésre sem tudnak válaszolni, akkor is adódik a kérdés, hogy vajon létezik-e még az országban olyan múzeum vagy kiállítóhelyiség, amelyben a teremőrök és jegyeladók magasabb havi javadalmazásban részesülnek, mint egy középkorú tanár. Arra pedig gondolni sem merünk, hogy a múzeumi személyzet itt is éppen olyan rosszul van megfizetve, mint bármelyik más társintézményben, és az átlagot a vezetők fizetése emeli a csillagos égig".

Vásárhelyi szerint "amire a 180 millió forint nem nyújtana fedezetet, az a 38 milliósra tervezett reklám- és propaganda-kiadások, a 17 milliósra becsült reprezentációs költségek, a rendezvényekre és konferenciákra betervezett ugyancsak 38 millió forint (...), a kétmilliós 'kommunikációs szolgáltatások', az alkalmazottak formaruhájára fordítani szándékozott tízmillió forint, valamint a kiküldetési költségekre szánt ugyancsak tizmilliós összeg. Mindehhez hozzátartozik, hogy az intézmény nagyvonalú költségvetési elképzeléseiben csak a reklámra, reprezentációra, kommunikációra, formaruhára és hasonló, finoman szólva a működéshez nem elengedhetetlenül szükséges költségek többet tesznek ki, mint például az Országos Színháztörténeti Múzeum vagy a Műszaki Múzeum teljes évi költségvetése. A Terror Háza egyébként ebben az igazgatónő által a működőképességet ellehetetlenítő helyzetben is magasabb költségvetési támogatásban részesül, mint például a Néprajzi Múzeum (178 millió), a Kortárs Művészeti Múzeum (154 millió), az Országos Műszaki Múzeum (118 millió) vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum (158 millió). A baj azonban ennél is sokkal nagyobb. Az igazgató asszony ugyanis - a nyilvános közlemények tanúsága szerint - az intézmény költségvetésének összeállításakor és ismertetésekor elfelejtett szót ejteni arról a 120 millió forintról, amelynek a mérleg bevételi oldalán kellene szerepelnie. Ez pedig nyilvánvalóan és egyértelműen a közvélemény és a döntéshozók tudatos félrevezetése. Ha ugyanis a most megszavazott 180 milliót kiegészítjük a várható 120 milliós jegybevétellel, akkor ez az összeg nem csupán a nyilvánvalóan képtelenül magas működési költségekre, hanem gyakorlatilag az összes teljesen indokolatlan luxuskiadásra is fedezetet nyújt; az üzemeltetési és a bérköltségeken túl - e nyomorúságos körülmények között - több mint százmillió forintja marad az intézménynek reklámra, propagandára, rendezvényekre, formaruhákra, utazgatásra. A kérdés pedig, hogy vajon milyen sorsot szántak e szolid 120 milliónak abban az esetben, ha az Országgyűlés megszavazza az eredetileg igényelt 330 milliót, mindmáig megválaszolatlan maradt".

Vásárhelyi szerint "az pedig, hogy az igazgató aszszony a 'költségvetés drasztikus megnyirbálására" reagálva kilátásba helyezte, hogy januárban nem nyit ki a múzeum, minden normálisan működő demokráciában közintézmény-vezető szaltó mortálénak minősülne. Nemcsak azért, mert, amint a fentiekben láthattuk, a rendelkezésére álló pénzösszegből a Terror Háza más hasonló funkciójú intézményekkel összehasonlítva fejedelmi körülmények között elműködgethetne, hanem azért is, mert mint utóbb kiderült, a múzeumot nem a gazdasági ellehetetlenülés, hanem a garanciális javítások szűkségessége miatt amúgy is bezárták tolna. Az persze azonnal gyanús volt, hogy egy múzeum, amely 180 millió forintot kap a költségvetéstől, miért januárban zár be, miért nem akkor, amikot a 'balliberális terror' által számára juttatott alamizsna elfogy".

Vásárhelyi: "Az igazgatónő a múlt héten arról is beszámolt, hogy az elmúlt fél év minden üldöztetése ellenére gyűjteményük hétről hétre gyarapszik. Mostanság - mit ad isten - éppen Pető Iván SZDSZ-es képviselő édesapjának fényképét találták meg az intézmény postaládájában. Minthogy - Pető édesapja Schmidt Mária szerint ÁVH-s alezredes volt, az újonnan szerzett 'trófea' azonmód a helyére is került: Pető László fényképe immár a Tettesek falán díszeleg. Az igazgató asszony, a tőle megszokott rendkívül finom ízléssel, nem mulasztotta el mindehhez hozzáfűzni, hogy Pető Ivánt nyilván személyes megfontolások motiválják, amikor tönkre akarja tenni a múzeumot. (...) ebből a történetből ilyenformán egyetlen szó sem igaz. Én magam közel három hónappal ezelőtt jártam utoljára az igazgató asszony által vezetett műintézetben, és Pető László fényképe már akkor is a Tettesek falán volt, mégpedig - ha jól láttam - nem egy, hanem két példányban, egymástól jó néhány méternyi távolságra, nyilván abból a megfontolásból, hogyha a békés halandó első alkalommal nem fedezte volna fel az SZDSZ-es képviselő édesapját, akkor kapjon még egy esélyt. Nem igaz tehát az állítás, hogy a fénykép mostanában pottyant a postaládába. Az bizony - szemtanúk szerint - régóta ott van a falon, ami persze egyáltalán nem meglepő, hiszen minden más állítással szemben nyilvánvaló, hogy a múzeum célja nem a történelmi megismerés és tisztánlátás segítése, hanem a Fidesz körüli politikai jobboldal történelmi hazugságainak instrumentalizálása, az ezzel kapcsolatos indulatok 'karbantartása', és egy szimbolikus zarándokhely megteremtése volt. Mindemellett Pető Iván édesapja - az igazgató asszony állításával ellentétben - soha nem volt alezredes, őrnagyként szolgált a Határőrségnél. Schmidt Mária pontosan tudja, hogy bár 1948-ban egy rövid időre szervezetileg az ÁVH alá rendelték az alapvetben határőrizeti feladatokat ellátó Honvéd Határőrséget, ám ez a szervezet - bár nyilván számos politikai feladatot is ellátott, és a diktatútra intézménye volt - nem azonosítható az ÁVH által működtetett politikai rendőrséggel. Mint ahogy az igazgatónő azt is pontosan tudja, hogy Pető Iván édesapjának semmi keresnivalója sincs a falra kihelyezett gyilkosportrék között".

Vásárhelyi szerint megkérdőjelezhető, hogy "ideális igazgatója-e a XX. szazadi terror borzalmait dokumentálni hivatott múzeumnak az, aki politikai ellenfeléről azt mondja, hogy az ilyen embert 'jobb időkben lelőtték, mint a kulyát', vagy aki hatmillió zsidó elpusztítását a második világháború mellékes eseményeként mínősíti. És vajon a legmegfelelőbb kuratónumi elnök-e Balázs-P. László, aki néhány hónappal ezelőtt, a szocialislák árokbetemetési javaslatára válaszként azt közölte, hogy szívesen temet árkot, de csak ha előtte a békejobbot kínálók befekszenek oda, és rájuk hordhatja a földet. Mint ahogy kétségeim vannak annak a kuratóriumi tagnak, Tőkéczki Lászlónak az alkalmasságával kapcsolatban is, aki egyrészt nem is olyan régen még azon töprengett, hogy hogyan lehetne a kommunizmus eszméjét hatékonyabban terjeszteni az ifjúság körében, másrészt viszont éppen az elmúlt napokban publikált Magyarország legolvasottabb napilapjában egy valóságos antiszemita förmedvényt".

Pető Iván (SZDSZ): (In: Szlazsánszky Ferenc: Félpénzen nem lesz múzeum, Hetek, 2003. január 4.) "a kulturális bizottság elnökeként jól ismerem a tárca költségvetését, és feltűnt, hogy milyen kiugróan magas összeg ez, főleg, ha öszszehasonlítjuk más múzeumok támogatásával. Ez az intézmény nem múzeum, inkább performance-nak, jó esetben kiállításnak nevezhető, mert a múzeum alapvető ismérve, hogy tárgyakat őriz. Ennek alapján egyértelmű, hogy a Terror Házának nincsenek olyan kiadásai, mint egy múzeumnak, nem kell például állományvédelemmel foglalkoznia. Ennek az intézménynek hozzávetőlegesen negyven alkalmazottja van, míg a valódi, országos múzeumok, melyek sokkal kevesebb pénzből működnek száz vagy több munkatársat foglalkoztatnak. És természetesen azt is tudtam, hogy ez politikai megfontolás alapján létrehozott intézmény, a korszak mérvadó tudósai soha nem nyilatkoztak érdemben erről a kiállításról. Helyénvaló, hogy a legújabb kori történelem terrorjáról, állami rangú erőszakról legyen egy kiállítás. De ez nem csupán az Államvédelmi Hatóság tevékenységének öt-hat éve, hanem ide tartozik az 1919-es vörös- és fehérterror, az állami rangra emelt zsidóüldözés, a holokauszt és sok minden más is".

Pető szerint "a kiállításon keverednek azok, akik politikai értelemben felelősek az előző rendszerért, illetve azok, akik az ÁVH-ban játszottak vezető szerepet. Apám szerepeltetése egyik megközelítés alapján sem indokolt. Ő valóban az ÁVH kötelékeiben tevékenykedett őrnagyként 1948-tól 51-ig, de nem volt olyan helyen, ahol kihallgatások zajlottak, ahol erőszakot alkalmaztak. Tehát az ő szerepeltetése kimondottan nekem szól. Még egy érdekes színfolt ebben a dologban, hogy miután a parlament elfogadta a javaslatomat, Schmidt Mária, a múzeum igazgatója bejelentette, hogy valaki bedobta a postaládájukba az apám fényképét, és ezzel gyarapodott a gyűjtemény. Addig ugyanis csak a helye volt meg a fényképének, egy keret, és alá volt írva az apám neve. A bedobott fotót aztán több televízió is bemutatta. Az nem az apám. Azt hiszem, ez jól jellemzi a múzeum tudományos szintjét. (...) múzeumi szempontból dilettáns személyek nem találnak rajtam fogást, és ezért az apámmal akarnak lejáratni, nekem nem kell a saját tevékenységemet ehhez igazítani. Amit én állítok, az a személyes véleményem, és ahogy tizenöt éves korom óta független vagyok az apámtól, a véleményem is független tőle".

Schmidt Mária szerint (In: Szőnyei Tamás: A Terror Háza költségvetése, Magyar Narancs, 2003. január 9.) "a Szabó Zoltán és Pető Iván által az intézmény 2002-es költségvetési tervezete alapján hivatkozott adatokkal ellentétben a Terror Háza tavaly nem 42, hanem csak 35 alkalmazottat foglalkoztatott, teljes bérköltsége nem 109, hanem csak 75 millió Ft volt, az egy főre eső pedig nem 2,6 millió (ami kiugróan magas lenne az országos múzeumokban dolgozók 1,2-1,6 millió körüli éves, tehát havi 100-130 ezres átlagbéréhez képest) hanem bruttó 2,14 millió Ft/fő/év, azaz havi 178,5 ezer - jutalommal és célprémiummal együtt, ráadásul kevesen vannak, amin szeretnének is változtatni, mert napi 10-12 órákat dolgoznak. Szakmai alkalmazottaik (a történészek, muzeológusok, levéltárosok) havi átlagbére bruttó 189 ezer, adminisztratív dolgozóiké bruttó 162 ezer, a műszakiaké bruttó 180 ezer Ft. A kormánypárti képviselők által túlzottnak nevezett tételeket illetően: a Terror Háza 2002-ben kiküldetésekre nem tíz-, hanem egymillió Ft-ot költött, reprezentációra nem 17, hanem 5,5 milliót (ebből 1,8 milliót a munkatársak közlekedési bérleteire), reklámra és propagandára nem 38, hanem 26 milliót (benne a látogatóknak szánt teremszövegek és prospektusok költsége), rendezvényekre, konferenciákra 38 millió Ft helyett semmit, mert az itteni rendezvényeket a XX. és XXI. Század Intézet tartotta, sőt a 10 millió Ft-os előirányzat ellenére formaruhát sem gyártattak alkalmazottaiknak. S minthogy a Terror Háza honlapján (www.terrorhaza.hu) az őket érintő nyomás alatt nyilvánosságra hozták 2003-as költségvetésük tervezetét, a főigazgatónő örömmel venné, ha a most kedvező költségvetési helyzetbe került intézmények (a Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány, az 1956-os Intézet és a Politikatudományi Intézet), illetve más múzeumok működésének részletei iránt is ennyire behatóan érdeklődne a média - már csak azért is, mert elmondta: ő nem ismeri más múzeumok pénzügyi feltételeit".

Kiszely Gábor, a Terror Háza szakmai igazgatója szerint (In: Hering József: A kormány zsarolja a Terror Házát, Magyar Fórum, 2003. január 16.) "úgy látszik, Pető Iván jobban tudja, mint én, hogy mennyire éltünk nagy lábon. Fölteszem a kérdést: ennyi pénzből hogyan élhetne nagy lábon az egyszerre több feladatot is ellátó intézmény? Mi ugyanis Európa ezen felén olyan egyedülálló múzeumot tartunk fenn, amely egyaránt bemutatja az emberi méltóságot meggyalázó nemzetiszocializmus és a kommunizmus rémtetteit. S ezenkívül a múzeum keretén belül különböző tudományos és történészcsoportok dolgoznak, amelyek kutatási eredményét időszaki kiállításokon mutatjuk be, szimpóziumok elé tárjuk és publikáljuk. Jól felkészült kutatóink nemcsak a kommunizmus, hanem a nyilas uralom rémtetteit is föltárják. Éppen ezért furcsállom, hogy Pető Iván még ezt is kifogásolja. A kommunista ÁVH és az ávó rémuralmának kutatását kifogásoló magatartását még valahogyan megértjük, de a másik, az időben korábbi elnyomó rendszer föltárásának részéről történő ellenzését már nem".

Kiszely szerint "a nyilas terrorral csak két, míg a kommunisták rémtetteivel majdnem két tucat kiállítóteremben szembesülhet a látogató. Erre igen egyszerű a magyarázat. A nyilas terror, Istennek legyen hála, mindössze fél esztendeig, míg a kommunistáké több évtizedig tartott. Magyarként nem nagyon örülnék annak, hogyha múzeumunkban a nyilasterror tettei és története is két tucat termet töltene meg. Másrészt a nyilaskorszak történetének bemutatását és kutatását múzeumunk a jelenlegi ábrázolásával, megjelenítésével még nem tartja lezártnak. E téren mi előnyben vagyunk, mert ezzel a témával nálunk eddig elég keveset foglalkoztak. Az előbb említett történészcsoportunk és külső munkatársaink jelenleg is foglalkoznak a magyar történelem ezen korszakának föltárásával. Igazán kár, hogy bizonyos szociálliberálisoknak a mai Magyarországon ez valamiért nem tetszik. Vajon mit akarnak pont ők titokban tartani a nyilasokkal kapcsolatban?

Kiszely szerint "kormányszóvivői szinten már elhangzott az ígéret, hogy lehet szó a múzeum területi kibővítéséről a szomszédos Andrássy út 62. szám alatti épület megvásárlásával. Magyarán: ha beleegyeznénk a kuratóriumnak kormányzati emberekkel való föltöltésébe, akkor megvásárolnának számunkra egy további épületet. Érdekes, erre van pénz. Mindenesetre az előző kormánnyal kötöttünk egy megállapodást az éves költségvetési támogatás összegéről, s jóhiszeműen föltételeztük, hogy a tudományos kutatómunkát segítő egyezségeket a kormányváltás után sem rúgják föl a hatalomra került politikusok. Most viszont az történt, hogy először elvették az összeg felét, majd kegyeskedtek megígérni annak visszaadását, s végül kitört belőlük a kufárszellem és elkezdték feltételekhez kötni, miközben nagy hangon az Európába menetelésről szónokolnak. Az biztos, Európa tőlünk nyugatabbra eső felén is informálva lesznek mindazok, akiknek a nálunk most zajló eseményekről mindenképpen tudniuk kell. Hangsúlyozom: a koalíciós hatalom nem szónokolhat az európai csatlakozásról, miközben politikai és gazdasági eszközökkel próbálja lefojtani a szuverén jogállamban teljes jogosultságú, a történelem kutatásán fáradozó, szinte egyetlen ilyen jellegű intézmény munkáját".

Fábri Péter szerint (Hagyják, biztosan siet, Népszabadság, 2003. január 16.) "a Terror Háza minden mutató szerint kétszer akkora összeget kapott a tavalyi költségvetésből, mint az összes többi hasonló méretű múzeum. Pető Ivánnak az Országgyűlés kulturális bizottsága által támogatott javaslatára ezt az összeget végre a költségvetésben a normális méretűre csökkentették. És akkor a szocialista miniszterelnök odaígéri nekik a másik százötvenmillió forintot a költségvetési tartalékból (a mi adónkból). És az ígéret után néhány héttel végül kormányhatározattal kapnak százmilliót - de nem ám akárhonnan, hanem az ügyben végig józanul viselkedő, az erőszaknak és a zsarolásnak ellenálló kulturális miniszter tárcájának tartalékából. Vagyis, mondhatnánk, a miniszterelnök a kultúra és minisztere rovására politizál. Úgy udvarol a jobboldali választóknak, hogy személyes politikai céljaira elvesz a magyar kultúrától százmillió forintot. (...) A Terror Házának odadobott százmilliós ajándék talán nem csak szimpátiavásárlásnak van szánva, talán valóban a béke gesztusa akar lenni. Azt pedig, hogy a kultúra úgysem számít, már megszokhattuk".

Seszták Ágnes szerint (Az értelmiség mindennapos árulása, Magyar Demokrata, 2003. január 23.) "a Terror Háza abszolút siker. Az Orbán-kormány leglátványosabb, leghatásosabban célba ért üzenete. A legelső, tisztességes vállalkozás arra, hogy elégtételt adjon egy nemzetnek, amelynek tagjait negyven évig ártatlanul hurcolhatták meg, köphették le, alázhatták meg, gyilkolhatták, börtönbe csukhatták, akaszthatták, koholt perekkel fenyegethették, nemzeti méltóságában folyamatosan gúnyolhatták, egész osztályait kürthatták, bizonyos ideológiák mentén. A Terror Háza Múzeum az első hely, ahol szembenézhetünk az elmúlt évtizedek hazugságfolyamaival, amelynek áldozatai s egyben elkövetői is itt élnek velünk egy fedél alatt. Ezt sokan nem képesek elviselni a hatalom jelenlegi gyakorlói közül. Ki családi étintettségből, de többen olyanok, akiknek a hazugság életük szerves részévé lett. Ezért a Terror Házát meg kell buktatni. Előbb a pénzét elvenni, aztán az igazát kikezdeni, naponta zaklatni, vezetőit leváltani, majd jelentéktelenné silányítani. A Terror Házát legalább annyian nem látták, mint ahányan Kertész Imre Sorstalanságát nem olvasták. De amíg az ávós történész fia az előbbire büszke, az utóbbit súlyos fogyatékosságnak tekinti: hogy lehet elutasítóan beszélni egy ekkora remekműről úgy, hogy még csak el sem olvasták. Én is azt kérdezem, hogyan lehet minden rosszat elmondani a Terror Háza múzeumáról szakminisztertől az ávós utódig úgy, hogy a közelébe sem mentek?"

Seres László szerint (Zárójelben, Élet és Irodalom, 2003. január 24.) "ha politikában utazunk, akkor van ugye egyrészt a politikai üzenet, tehát maga a tartalom, van az üzenet átadásának módja, tehát a kommunikáció, és ott van még a hitelesség is, hogy tehát illene az üzenetet olyan keretbe ágyazni, amely morálisan teflontiszta, ellentmondásoktól mentes. Bátran állíthatjuk, hogy az évvége nagy botránya, a Terror Háza költségvetésének megcsappantása mindhárom szempontból szerencsétlennek bizonyult. És nem Pető Iván apja miatt. Pető Iván a kulturális bizottság szabad demokrata elnökeként nyújtotta be költségvetési javaslatát, mely szerint a sokat vitatott multimédiás múzeum (az NKÖM és a házat működtető közalapítvány szerződésének ellenére) ne 330 milliót, hanem annak 150 millió forinttal kisebb, light verzióját kapja csak meg. A militáns jobboldal, amely kezdettől fogva napi politikai eszközként használja a múltat, azonnal személyeskedő támadásba lendült a képviselő és volt ávós édesapja ellen, a múzeum fideszes főigazgatója az intézmény bezárásával fenyegetőzött, a szocialisták megosztottak voltak a kérdésben, a szavazás napján pedig kiderült, hogy a kormányfő és a kormánytagok nemmel, a szocialista képviselők nagyrészt igennel, a szabad demokraták az egy szem Hankó Faragó Miklóson kívül igennel szavaztak, a módosítást tehát elfogadták. A múzeumot korábban meglátogató miniszterelnök azonban napirend előtt megígérte, hogy a kormányzat a költségvetési tartalékból fedezi a hiányzó összeget - így jött el a nap, amikor a D-209-es megmentette a Terror Házát. Vagy legalábbis majdnem, és azt is a kultusztárca keretéből. Szabad demokrata szempontból leginkább a javaslat átgondolatlansága volt súlyos politikai hiba. A Terror Háza fontos, kiemelt nemzeti intézmény, a terror áldozatainak emléknapjaihoz hasonló szimbólum - legalábbis kéne hogy legyen, egy olyan országban, ahol ilyen rövid idő alatt két ilyen pusztító, gyilkos diktatúra söpört végig. Az Egyesült Államokban fontos, államilag is támogatott nemzeti intézménynek számít a washingtoni Holocaust Museum, holott tárgya nem kapcsolódik közvetlenül az amerikai nemzet történelméhez. A nyilas és a sztálinista korszak meggyilkolt, megkínzott áldozataira emlékező, profin kialakított, látványos budapesti múzeum minden felelős kormányzat számára védett objektum kéne hogy legyen, amely nem kerülhet egy morális vagy finanszírozási kalapba a többi múzeummal, megyei közművelődési intézménnyel. Ha azonban úgy látja a kormány, hogy a közalapítványi formában működő objektum egyoldalú vagy történelemhamisító, akkor nemcsak joga, de kötelessége is (legalább részben) változtatni a kuratóriumon, és a házban (legalább részben) helyreállítani a kirívó aránytalanságokat. Valóban elkelne még egy bővített kiadású nyilas és horthysta szoba abban a házban.Egyet nem tehet kormány vagy kormánypárti politikus: pénzmegvonással büntetni a neki nem tetsző intézményt. Ráadásul úgy, hogy a) nem illeszkedik egy komplett, átlátható liberális kultúrfinanszírozás-csökkentő csomagba, b) a haverunk új közalapítványa ugyanakkor kap egy jóval nagyobb összeget, fontos Habsburg-ügyi kutatásokra. (Pető Iván egy másik javaslata egyébként teljesen lenullázta volna a Heti Választ kiadó fideszes közalapítvány ötvenmillió forintját, ezt szerencsére leszavazták. Nem tudom, miért nem lehet liberális vagy baloldalon értéknek tartani az ország egyetlen mérsékelt, jobbközép hetilapját, és a piaci alapra helyezésig pár év laufot adni neki.)"

Seres szerint "a Terror Házával kapcsolatos SZDSZ-es indítvány nemcsak tartalmában, de kommunikációs módjában is elhibázott volt. Akaratlanul is azt üzente a kulturális élet szereplőinek és a választópolgároknak, hogy tovább él a fideszes hatalmi logika: most mi kormányzunk, tehát támogatjuk a haveri műhelyeket és leépítjük az ellenség műhelyeit. A Fidesz így bánt az 56-os Intézettel és a Földes György szocialista politikus fémjelezte történeti intézettel, így jött létre a Terror Házát működtető közalapítvány. És itt jön a képbe az indítvány hitelessége: az SZDSZ-nek nincs átfogó koncepciója a kultúrafinanszírozásról, de a Terror Házától elvon 150 milliót, a Gerő András SZDSZ-közeli történész által kijárt Habsburg Tanulmányok Közalapítványnak odanyom 230 milliót, a Politikatörténeti Alapítványnak 270 milliót. Jó ez? Nem. Liberális ez? Még kevésbé. Pláne, hogy a Habsburg-ügyi közalapítványhoz fűződő nyilvánvaló magánérdekét Gerő elképesztő módon közérdekként próbálja beállítani".

N. Kósa Judit szerint (Számháború, Népszabadság, 2003. január 25.) az a vita, amely "a Terror Háza állami támogatásáról most folyik, ebben a formában tökéletesen értelmetlen. Hogy 330, 170 vagy éppen 280 millió forint elég-e egy múzeum működtetésére, az egyéb információk híján inkább számháborúnak tűnik, mint értelmes párbeszédnek. Az azonban legalább kiviláglik a főigazgató asszony nyilatkozataiból, hogy ő a múzeumban folyó 'tudományos' munkát látja áldozatul esni a támogatás csökkentésének. A működésnek azt a szegmensét tehát, amelyet Magyarország minden más közgyűjteményében a pályázati pénzekből és a saját bevételekből fedeznek. Érthető persze a kormány igyekezete, amellyel lavírozni próbál a megszerzett előjogaihoz foggal-körömmel ragaszkodó főigazgató asszony és a leplezetlen politikai célokat szolgáló intézményre boldogan lesújtó parlamenti többség között. Elvégre eljött a megbékélés ideje, és mi lehetne alkalmasabb az árkok betömésére, mint százmillió forint? De a dolog ettől még csak rosszízűbb lesz. Hiszen továbbra sem tudni, miért pont 330 millió kellett volna Schmidt Máriának; miért épp 180-at tart elegendőnek az országgyűlési többség; mire is ad vissza kereken százat a kormány. Egy biztos: amikor Medgyessy Péter azt mondja, hogy 'a kiállítás látványos, profi munka. De féloldalas, sok helyen tendenciózus, elnagyolt', és ezért 'ki kéne egészíteni', mégpedig éppen százmillió forintból, akkor csapdába sétál. A Terror Házát - neki tudnia kell, hiszen járt ott - sem kiegészíteni, sem átalakítani nem lehet".

N. Kósa úgy véli "a Terror Háza nem múzeum és nem tudományos műhely, hanem politikai pamflet. Ha úgy tetszik, sokkoló képzőművészeti alkotás, mint a becsomagolt Reichstag. Aki a közéleti béketeremtés jegyében azért ad kiemelkedően magas támogatást ennek az intézménynek, hogy egy újabb épületben (!) építsen meg egy másik kiállítást, amelyet korábban szántszándékkal nem épített meg, az félreérti a helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy a Terror Háza stílusának ismeretében erősen kétséges, képesek lennének-e az Andrássy úti szakemberek vásári látványosság helyett méltó mementóval előállni. De most már szerencsére fölösleges is. Tizenkét év huzavona után végre megkezdődött ugyanis a Páva utcában a holokausztmúzeum építése. A kormány néhány héttel ezelőtt két dolgot tehetett volna: rábólint a parlamenti támogatást csökkentő döntésére vagy vita és feltételek nélkül visszaadja mind a százötvenmilliót. Most már csak egy választása van. Az, hogy a következő költségvetés tárgyalásakor nagyon odafigyel".

Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója szerint (In: Nyusztay Máté: Egyeseknek lételemük a kultúrharc, Népszabadság, 2003. január 25.) "a kormány nagyon szerencsétlen helyzetbe hozta magát. Ha visszatérünk ugyanis ahhoz a húsz-harminc évvel ezelőtti gyakorlathoz, hogy megint a politika fogja megmondani, hogyan kell gondolkodnunk a történelemről, a politika kivánja meghatározni, hogyan dolgozzuk fel a múltat, hova kell tennünk a súlypontokat, akkor hiába volt a egész rendszerváltoztatás. Ezt már ismerjük. Ezt állampárti diktatúrának, nem pedig plurális demokráciának hívják. Nem gondolom tehát, hogy a kormánynak bele kellene szólnia abba, hogy egy kiállítás mit mutasson be. Ezzel ugyanis a tudomány autonómiáját veszélyezteti. (...) Elismerem, hogy minden politikai erőnek joga van arra, hogy kialakítsa a saját történelemszemléletét, de nem emlékszem arra, hogy az Orbán-kormány valaha is állást foglalt volna történelemtudományi kérdésekben. Arra viszont emlékszem, amikor a Nitzsch-kiállítással kapcsolatban, a kultúra szabadságára hivatkozva baloldali véleményformálók kérték ki maguknak, hogy a politika beavatkozzon a kiállítás tartalmába. Egy képzőművészt tehát megillet ez a szabadság, egy múzeumot létrehozó történészcsapatot nem?"

Schmidt: "nagyon büszke vagyok erre a múzeumra, hiszen világszínvonalú kiállítást hoztunk létre. Jellemzőnek tartom, hogy azok többsége, akik elítélően nyilatkoztak a Terror Háza múzeumról, nem jártak még itt. Például a Magyar Köztársaság kultuszminisztere mindeddig nem volt kiváncsi ránk, pedig többször hívtam. (...) ameddig lehet, azon leszek, hogy úgy működjön a múzeum, amilyennek megálmodtuk. Amenynyiben ez nem sikerül, akkor nyilván le fogom vonni a következtetéseket. Nehéz év van mögöttünk, és nemcsak a sok munka miatt, hanem amiatt is, mert mindenkinek, aki közreműködött a múzeum létrehozásában, támadások, alaptalan vádak özönét kellett elviselnie".

Pető Iván szerint (In: Besenyei Zsolt, Nagy B. György: 'Nem kell bizonygatnom a normáimat', Népszava, 2003. január 25.) "nem olyan konszenzusos intézmény ez, amely nemzeti emlékhelyként működtethető lenne. Mert az ilyen kimagasló költségvetési segítséget csak ez indokolhatná. Ez a beruházás többe került, mint a Sándor Palota teljes újjáépítése, bár ott csak a négy fő fal állt. A Sándor Palota rekonstrukciója valamivel többe került mint 2 milliárd, a Terror Háza beruházásra több mint 3 milliárdot költöttek. Még a Fidesz kormánya alatt született döntés alapján készül a Holokauszt Múzeum, amely beruházásra a TH-ra fordított költségek harmadát kapja. A TH nem az átlag magyar színvonalhoz igazította a működés költségvetési elképzeléseit sem. A múzeumok, könyvtárak, levéltárak alapvető gondokkal bajlódnak a költségvetés szűkössége miatt. Vagyis, ha megnyitnák a lehetőséget, más intézmények is tudnának százmillióval többre pénzügyi tervet készíteni. (...) én a sok vihart kavart javaslatomban, illetve a különböző megnyilvánulások során szándékosan nem foglalkoztam a TH szakmai ügyeivel, ugyanis nem a politikusok feladata a szakmai minősítés. Véleményem persze van. Egy olyan intézménnyel van dolgunk, amelynél az alapítás célja egyértelműen nem a történelmi ismeretterjesztés volt, hanem a mai magyar jobboldali választóközönség, illetve a Fidesz közösségi identitásának erősítése. Kezdetben nem is nevezték múzeumnak, s amióta szakmai kritikák is elhangzanak, azóta hirtelen kiderült, hogy tulajdonképpen nem is az állami rangra emelt terrort, hanem csak az Andrássy út 60. történetét kívánják bemutatni. Persze ez utóbbi sem igaz, hiszen a szovjet kivonulással zárják a történetet, holott akkor már évtizedek óta egyszerű irodaház volt az épület. Visszatérve a kérdésre: nem tartanám jónak, ha a TH közintézményként így maradna. Az sem megoldás, ha lenne egy pótkiállítás vagy két történet párhuzamosan, egy hamis meg egy igazi. Mert az Andrássy út 60-ban lévő együttes a leírások alapján hatásosan, de nem hitelesen foglalkozik a XX. század állami rangra emelt terrorjával".

Pető: "Hozzávetőlegesen 15 éve politizálok nyilvánosan. A nyolcvanas években hivatalosan is ellenzékiként tartottak számon. Nem érzem úgy, hogy bizonygatnom kellene, az általam képviselteket saját normáim és nem mások, mondjuk az apám érdekei, igényei szabják meg. Ettől elválasztva: érdemes megjegyezni, hogy az apám emlegetése a TH kapcsán nem az ő tényleges tevékenységére épül, hanem éppen fordítva, ő azért érdekes, mert engem akarnak politikai értelemben lejáratni. Minden konkrét bűn vagy tett megnevezése nélkül azért állítják pellengérre, mert én az vagyok, aki, azt képviselem, amit. Azon az alapon azonban, hogy én politikus vagyok, az apámat nem lehet odatenni minden konkrét bűn vagy tett megnevezése nélkül. Igaz, hogy az ÁVH és a Határőrség egy időben jogilag egy szervezet volt, de tartalmi értelemben nem mindegy, hogy valaki a vallatórészlegen vagy a Határőrségen volt őrnagy és persze nem alezredes, mint azt a jobb hangzás kedvéért a TH korifeusai mondják. Egyébként sem tehető meg, amit a TH megtesz, hogy önkényesen minősít embereket. Amíg erről jogerős ítélet nem született, nem lehet tettesnek minősíteni senkit. De ha már tettesnek neveznek embereket, illene valami koherens norma alapján tenni ezt. Mondjuk ha megállapítható valakiről, hogy embereket vert, kínzott, akár lelki, akár fizikai értelemben, de akkor csak e kritériumok alapján és persze szigorúan ellenőrizve, hogy az adatok pontosak-e. Vagy lehetne az a rendező norma, hogy minden az ÁVH állományába tartozó tisztet kitesznek, mondjuk főhadnagytól felfelé. De a TH önkényesen jár el, aktuálpolitikai szempontokat sem mellőzve".

Bauer Tamás közgazdász, az SZDSZ országos tanácsának tagja: (A Terror Háza, Magyar Hírlap, 2003. január 31.) "akárcsak Schmidt Mária, én sem tartom elfogadhatónak, hogy a kormány a Terror Háza költségvetési támogatásának kiegészítését összekapcsolja az intézmény átalakításával, a kiállítás tartalmának 'kiegészítésével', vagyis megváltoztatásával, ehhez kibővítse a kuratóriumot, és ezzel érvényre juttassa a kormány akaratát. Történelmi értékeléssel, a 'huszadik századi diktatúrák' rémtetteinek 'kiegyensúlyozott' bemutatásával a kormánynak talán nem kellene foglalkoznia: hagyja az ilyesmit történészekre és szépírókra. A Terror Házával szembeni ellenérzéseket persze magam is osztom. Azokat a dicséreteket sem tartom megalapozottnak, amelyeket Medgyessy Péter a Terror Háza vendégkönyvébe bejegyzett, még ha hozzáfűzte is a maga óvatos fenntartásait. Azt gondolom, hogy a Terror Háza alapjában véve hamisan értékeli a huszadik század diktatórikus rendszereit. A szemrehányásokat a Terror Háza általában azért kapja, mert nem eléggé kiegyensúlyozottan foglalkozik a fasiszta, illetve kommunista diktatúra rémtetteivel, s a jelenlegi kormány állítólag ezt a kiegyensúlyozatlanságot készül megszüntetni".

Bauer szerint "a Terror Háza kiállításában nemcsak az a hamis, hogy több teret szentel a kommunista terrornak, mint a nyilas rémuralomnak. Hamis lenne az is, ha a párhuzamos bemutatás kiegyensúlyozottan történne. Annak ellenére ugyanis, hogy mind a nyilas rémuralom, mind az ÁVH-s terror szörnyű volt, a kétféle diktatúra, illetve jelképeik: a nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezése félrevezető. Két értelemben is az. A vörös csillag a kommunista rendszernek születésétől, a fordulat évétől egészen bukásáig, a nyolcvanas évek végéig hivatalos jelképe volt, márpedig terrorról e negyven évnek csak mintegy egyharmadában beszélhetünk Magyarországon, a másik kétharmadban 'csak' hol keményebb, hol puhább diktatúráról. Az a rendszer viszont, amelyet nemzetközileg a horogkereszttel, Magyarországon a Terror Házában is pellengérre tett nyilaskereszttel szimbolizálnak, elejétől végéig terrort alkalmazott. A kommunista rendszer az 'olvadás' éveitől kezdve nemcsak fokozatosan lemondott a terrorról, de 'a pártélet lenini normáira', a 'szocialista demokráciára' hivatkozva el is határolódott a sztálinizmustól, illetve a Rákosi-korszaktól (bár az ötvenhat utáni megtorlástól sosem), és a rendszerváltás küszöbére egyfajta belső fellazulás nyomán jutott el. Ilyesmiről a náci típusú rendszer esetében nem beszélhetünk - azt a rendszert a maga logikája a háborús öszszeomlásig vitte".

Bauer szerint "a másik különbség magának a kétféle diktatúrának az eltérő voltában rejlik. A huszadik században többféle nem demokratikus rendszert élt át Európa s mi, magyarok is. Voltak köztük olyan tekintélyelvű rendszerek, mint a Horthy-korszak, amikor az egyes ember élete, vagyona alapjában véve biztonságban volt, de korlátozták a választások szabadságát, működött a cenzúra, az uralkodó politikai irány fő riválisainak működését pedig szisztematikusan nehezítették, beleértve a rendőri erőszakot is. A kommunista rendszerekben vagy a dél-európai diktatúrákban a rendszer politikai ellenfeleinek fellépését meggátolták, keményen megtorolták. (A kommunista diktatúra a gazdaság és a kultúra minden területét ellenőrző totális rendszer volt, a dél-európai diktatúrák viszont nem, de ennek a különbségnek az elemzésébe nem tudok belemenni.) Konszolidált időszakaikban azonban e diktatúrák nem nyúltak a terror, vagyis az ellenfelekkel szembeni tömeges megfélemlítés és megtorlás eszközéhez, mint nálunk a Rákosi-korszakban, hanem az 'aki nincs ellenünk, az velünk van' logikájával fogadtatták el magukat a lakosság többségével. A náci típusú rendszereket, köztük a magyarországi nyilas uralmat mindettől megkülönbözteti az a törekvés, hogy válogatás nélkül kiirtsanak egy bűnbaknak kiszemelt etnikai-vallási kisebbséget: ezt nevezi a világ népirtásnak, és ilyesmire sem a kommunista rendszerek, sem a spanyol falangisták vagy a görög ezredesek nem vállalkoztak. 'A nácik és cinkosaik célja egy teljes etnikai-nemzeti csoport korra, nemre és lakhelyre való tekintet nélküli kiirtása volt, a - mégoly kegyetlen és zsarnoki módon kormányzó - kommunisták soha nem törekedtek erre' - hangsúlyozta Randolph L. Braham a Magyar Hírlap 2003. január 2-ai számában megjelent interjúban, és ez minden hasonlóság mellett alapvető különbség. A vörös csillagot a nyilaskereszt mellé helyező Terror Házából ezért semmiféle 'kiegészítéssel' vagy 'kiegyensúlyozással' nem lehet olyan kiállítást létrehozni, amely vállalható volna. (...) A teendő ezért nem az, hogy a Terror Házát átalakítsák valami olyasmivé, ami a mai kormány számára is vállalható. Schmidt Máriáéknak joguk van ahhoz, hogy kompromisszumok nélkül hirdessék a maguk álláspontját a huszadik századi magyar történelemről. (Ahhoz persze nincs, hogy ezt egyedül üdvözítő hivatalos ideológiaként tegyék, holott mind ez ideig erre törekedtek, mégpedig miniszterelnöki pecséttel, vagyis akkor még nem volt kifogásuk az ellen, hogy a kormány mondja meg, hogy hogyan kell értékelni a történelmet.) A teendő más: az, hogy az állam vonuljon ki a Terror Házából. A közalapítványt Schmidt Máriáék magánalapítványává kellene átalakítani, az épületet - a pengefal lebontása, tehát a jogszerű állapot helyreállítása után - náluk kell hagyni, az állami támogatást pedig időben korlátozni, kimondva, hogy az a hatályos szerződés lejártával megszűnik. Ezen túl azonban csináljon Orbán Viktor és Schmidt Mária olyan Terror Házát, amilyet akar".

Tihanyi Örs szerint (A politikum és a Terror Háza, Magyar Nemzet, 2003. február 3.) "a Terror Háza Strasbourgból nézve nagyon kicsi ügy. Legfeljebb ahhoz elég, hogy Mart Laar volt észt kormányfőt, illetve a Lengyelországbbl elszármazott Zbigniew Brzezinskit, az intézmény nemzetközi kurátorait késztesse megszólalásra. Ebben az esetben talán valamelyikük szóvá teszi, hogy Görgey Gábor kultuszminiszter milyen alapon szelektál a parlamenti bizottságok között, kijelentve, hogy csak a Pető Iván vezette kulturális bizottság előtt kíván megjelenni meghallgatás céljából. Az ellenzéki Halász János által irányított civil szervezetek albizottságának a múzeum épületébe kihelyezett ülésén hiába várták: a kormánypárti képviselőkkel együtt nem volt ott. Egy felelős miniszternek ehhez nincs joga: ha nem jelenik meg a bizottság előtt, és nem is küld senkit maga helyett, akkor nem tesz mást, mint kétségbe vonja az Országgyulés jogát arra, hogy ellenőrizze a kormány tevékenységét. Persze tudjuk már a várható választ: az Orbán-kormány tagjai sem jelentek meg az előző ciklusban minden bizottsági hívó szóra, és ők is megsértették nem egy esetben a parlamenti szokásjogot. De ez a polgári koalíció később el is vesztette a 2002-es megméretést - talán éppen a fenti magatartása miatt".