Magyarország és az iraki háború

Néhány órával az első iraki célpontokat ért támadás után összeült a nemzetbiztonsági bizottság. A megbeszélésen Lamperth Mónika belügyminiszter, Juhász Ferenc honvédelmi miniszter és Medgyessy Péter kormányfő is részt vett. Az ülés után tájékoztatták a parlamenti pártok képviselőit.
Kovács László külügyminiszter megerősítette: Magyarország nem hadviselő fél és nem küld magyar katonát az iraki katonai akcióban való részvételre. Németh Zsolt, a Fidesz frakcióvezető-helyettese a tájékoztató után úgy nyilatkozott: érdemi információt nem kaptak. A nagyobbik ellenzéki párt továbbra is kitart amellett, hogy Magyarország egy felhatalmazás nélküli háborúban vesz részt. Kuncze Gábor szabad demokrata pártelnök szerint most összefogásra van szükség, az iraki konfliktust nem szabad napi politikai érdekek szerint felhasználni. Dávid Ibolya, az MDF elnöke elmondta: pártja abban bízik, hogy az amerikai-brit hadműveletek egy igazságos célt szolgálnak és hozzájárulnak Irak demokratizálódásához.

Aczél Endre: (Koszovó árnyéka, Népszabadság, 2003. február 17.) "azt vártuk (hangsúllyal a többes szám egyes személyen), hogy az Egyesült Államok csak légtérhasználatot kér majd Magyarországtól, ehelyett kicsit rosszabb következett: közút- és vasúthasználatra irányuló kérés is érkezett Washingtonból. (...) ez mindig így volt. A fokozatokban mindig tévedtünk. Bár, aki a legtöbbet tévedett, a legnaivabb volt, az éppenséggel Orbán Viktor és az ő kormánya volt. Ez némiképp rontja mai hitelét a szememben. Ne 'háborúpártizzon' az, aki nem egészen négy évvel ezelőtt úgy süllyedt el a koszovói mocsárban, hogy maga se vette észre, vagy ha igen, úgy tett, mintha nem is. Emlékeznek még? Néhány frissítő adat. Orbán biztosította népét arról, hogy az amerikaiak a Vajdaságot (megadva a vonatkozó szélességi kör) nem fogják bombázni, merthogy ott magyarok élnek. Ehhez képest a bombák egy része a magyar határ közvetlen közelében, Szabadkánál és Horgosnál hullott le. 1:0. Az Orbán-kormány úgy engedte be Taszárra az amerikai F/A-18-asokat, hogy azok közvetlen harci bevetésre onnan nem indulnak; ehhez képest még meg se érkeztek, máris továbbmentek bombázni Jugoszláviába. 2:0. Az Orbán-kormány Taszárral letudottnak vélte az amerikai repülőtér-használatot Magyarországon, legfeljebb Pápát vagy Kecskemétet engedte volna még át, erre mit tesz isten, a légi utántöltő gépek sorban landoltak - Ferihegyen, a magyar polgári repülés szívében, óh! 3:0. Az Orbán-kormány közölte, hogy Koszovóba legfeljebb magyar műszaki alakulat megy majd ki, amiképp Boszniába, ehelyett kiment egy őrző-védő zászlóalj, fegyveresen, holott idehaza közmegegyezés tárgya volt, hogy az ismert történelmi körülmények és okok folytán mi nem küldünk harcoló alakulatot jugoszláv területre. 4:0. Körülbelül ez a forgatókönyv látszik működni ma is. Konkrétan a helyzet a következő. Ha Törökország 48 óra múltán úgy dönt - hanyatt esnék a csodálkozástól, ha másképp döntene -, hogy a területén levő támaszpontokat az Irak elleni támadó hadműveletek céljára átengedi, akkor a török államterület, úgy is, mint NATO-terület, minden kétségen felül ellenséges célponttá, megvédése viszont egy csapásra NATO-kötelezettséggé válik. Ebben nekünk a NATO-szerződés szerint ki kell vennünk a részünket, és ez csak oly módon történhet, hogy átengedjük területünkön a Törökország védelmére szánt amerikai csapatokat és eszközöket. Amelyek persze legalább annyira lesznek támadók, mint védők, de ez részletkérdés. Nem hiszem, hogy módunk volna szelektálni".

Aczél: "'Magyarország nem hadi útvonal' - állítják Orbán kedvencei, a polgári körök. De akkor kampányoljanak amellett is, hogy visszamenőleges hatállyal megszüntessük NATO-tagságunkat. Kampányoljanak amellett, hogy a köz- és vasutak átengedését - miként a kormány - az ellenzék is parlamenti döntéstől (kétharmad) tegye függővé, és a döntéssel járó felelősséget sunyi módon ne hárítsa át a kormányra, ahogyan Taszár esetében tette. Ellenkezőleg: voksaival, ha úgy látja helyesnek, nyíltan dobjon kesztyűt az Egyesült Államoknak. Vannak további javaslataim is. Ugyanezek a körök MIÉP-es hátországukkal ne 'szálljanak rá' a baloldali, zöld és jámbor civil béketüntetőkre, mert ha van lelkiismeretük, abban ott kell lennie Koszovónak is. Ne most fedeződjék fel hirtelen, hogy a magyar népnek leküzdhetetlen, tértől, időtől független békevágya van - ez tudniillik nem igaz. Ha persze az az igaz, és mindig az az igaz, amit Orbán Viktor állít, akkor tessék ezt mondani, és ne patetikus, hiteltelen békeszólamokban elmerülni".

Aczél Endre szerint (Katonavonat, Népszabadság, 2003. február 20.) "kommmunikációs zavar van a Fideszben. Ezt nem gondolom sértésnek, hanem tényközlésnek. Tény, hogy hétfő délelőtt a Fidesz két illetékese, Németh Zsolt és Simicskó István azzal állt fel a négypárti egyeztetésről, hogy a legnagyobb ellenzéki párt 'támogatni tudja' a Törökországnak hadi eszközöket szállító katonavonatok és/vagy közúti konvojok magyar területen való átengedését. Feltételekről nem beszéltek. Ehhez képest az anyapárt parlamenti frakciója ugyanaznap délután nem szavazta meg, hogy a téma sürgősséggel a parlament plénuma elé kerüljön, azaz megvétózta önnön eleit. Egy láthatatlan kéz már akkor 'beintett'. Huszonnégy órával később ugyanez a frakció látszólag szolidaritást vállalt Némethtel és Simicskóval, de csak látszólag, mert támogatását feltételekhez kötötte. Egy meglepő - sokaknak megdöbbentő - rádióinterjúban Kövér László pártalelnök azt mondta, hogy a frakció 'felülbírálta' a két szakértőt. Értsem úgy, hogy sok-sok szuverén értékítéletű Fidesz-képviselő másként gondolta, mint Németh és Simicskó? Úgy kell gondolnom, noha ez nem könnyű. Csak nem a titokzatos volt miniszterelnök áll az ügy hátterében? Hiszen egyedül neki van akkora befolyása, hogy felül üssön két szakembert. De az is lehet, hogy a frakció valóban 'fellázadt', s az egész téma áldozatul esett a fideszes képviselők NATO- és EU-ellenes 'újszocializációjának', melynek hátterében ugyancsak Orbán áll".

Aczél szerint "a folytatás a zavar etalonja. A dolgok lapzárta előtti állása szerint 'az ellenzéki párt (mármint a Fidesz) garanciát kér arra, hogy a NATO-támogatás nem mehet az iraki háború irányába'. A Fidesz ne kérjen ilyen garanciát. Tudniillik a NATO mi magunk vagyunk. Amikor majd a katonavonat, fedélzetén különféle kényes, de tagadhatatlanul Törökország (rakéta-, vegyi és biológiai) védelmét szolgáló eszközökkel áthalad, akkor nem egy idegen valami települ rá a szuverén magyar államterületre, hanem a mi akaratunk tárgyiasul, hogy így fejezzem ki magam. A Fidesz gondolkodásából az a zavaró valami bújik elő, hogy mi külön entitás lennénk a NATO-n belül, nekünk vizsgálnunk kell a rajtunk áthaladó eszközöket, nehogy 'átverjenek' bennünket bizonyos háborúpárti elemek. Ebből az következik, hogy Arnold Mihály finánctábornoknak föl kéne szállnia ('szúrópróbaszerűen', mondta tegnap a Nap TV-ben Németh Zsolt) a katonavonatra, s megállapítania, hogy az általa szemlézett eszköz elmegy-e 'a háború irányába' vagy sem. Minthogy védelmi és támadó fegyverek között maga a szakma sem igen tud különbséget tenni, én ettől a feladattól megkímélném a VPOP-t. A Fidesz azt is akarja, hogy a NATO ne grasszálhasson szabadon magyar területen, csak kijelölt útvonalakat használhasson. Ez helyénvaló igény. Csak megint az a baj, hogy mögötte megint az iménti gondolkodás tapintható ki: egyfelől van a NATO, másfelől meg mi. Megint csak: mintha nem is volnánk a NATO tagjai. De azok vagyunk. Törökországot, ha segítségért kiált, együttesen segítjük meg, már csak azért is, mert erről együttesen döntöttünk".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Éles helyzet, Magyar Hírlap, 2003. március 3.) "a magyar lakosság többsége nem hisz az iraki háború szükségességében, és nem hisz George W. Bushnak sem. És mind nehezebb hinnie a magyar kormánynak is. A tények ugyanis azt bizonyítják, hogy a felelős magyar kormányhivatalnokok, miniszterek vagy nincsenek tisztában a valóságos helyzettel, vagy körömszakadtáig védik a védhetetlent. Az Egyesült Államok egy hete durván megsértette a magyar szuverenitást: helikopterei engedély nélkül repültek át Magyarország légterén. Miközben a sajtó az első pillanattól jelezte, a gépek az amerikaiak iraki offenzívája számára megnyitott romániai támaszpontra mentek, Juhász Ferenc honvédelmi miniszter határozottan cáfolt. Állította, a légi konvoj az afgán békemisszió része, ahhoz meg nem kell parlamenti hozzájárulás. Még halvány kétséget sem hagyott, pedig az első pillanatban nyilvánvaló volt az igazság: Amerika átlépett rajtunk. Washington most bocsánatot kért, de nem hallottuk Juhász bocsánatkérését, csak egy kevély nyilatkozatot, hogy ezután majd szigorúbbak és körültekintőbbek leszünk az USA-val. A történtek után kevéssé hiteles a fogadkozás. Pedig Juhász a kormány hitelét is kockáztatja. Mert ezek után joggal lehet újra föltenni a kérdést: helyes volt-e Medgyessy Péternek aláírnia a nyolcak levelét, ha szövetségesünk ennyire semmibe vesz bennünket? Vajon nem a Fidesznek volt-e igaza, amikor a szárazföldi átvonulás engedélyezésénél legalább az ellenőrzés elméleti lehetősége mellett érvelt? A titkosszolgálatok napja alkalmából azt mondta pénteken a kormányfő, hogy 'éles helyzetben vagyunk'. Hozzátette, hogy ebben a helyzetben a lakosság biztonsága és nyugalma a legfontosabb. Medgyessynek igaza van. De nyugalom csak akkor lesz, ha minden magyar állampolgár világosan látja, milyen politikát képvisel a kormány Irak ügyében".

Ugró Miklós szerint (Szóbeli jegyzék, Magyar Nemzet, , 2003. március 3.) "hatalmas diplomáciai sikert könyvelhetett el a magyar kormány és személyesen Medgyessy Péter a múlt hét közepén. George W. Bush rátelefonált a magyar miniszterelnökre, dicsérte módfelett a tömegpusztító fegyverek leszerelése érdekében tett erőfeszítéseiért, az árvízvédelemmel kapcsolatos bölcs döntéseiért, a Törökország védelmét szolgáló intézkedések menedzseléséért, ki tudja még, mi mindenért, s a végén washingtoni látogatásra hívta meg a magyar kormányfőt. Ez aztán a komoly elismerés, még Kovács László is a szokottnál peckesebben járt azokban a napokban. Az USA számon tart minket, törődik velünk, partnerének tekint, az amerikai elnöknek még arról is tudomása van, hogy Magyarországon olykor árvizek pusztítanak, de Bush bízik a magyar kormányban, mert az minden téren, minden problémára megtalálja a megfelelő megoldást. Az ilyen telefonoktól joggal dagad a kormánytagok kebele, nő az önbizalmuk, s azonnal újabb közvélemény-kutatásokat rendelnek. Ám péntek délután érkezett egy másik telefon is az USA-ból a Honvédelmi Minisztériumba, az meg felért egy arculcsapással. A szóbeli jegyzékben az Egyesült Államok sajnálatát fejezte ki, hogy a nyolc nappal korábban hazánk felett röpködő helikopterek és tankergép nem az eredetileg megjelölt célból vették igénybe a magyar légteret. Az amerikaiak azt mondták, hogy a gépek az Enduring Freedom (Tartós Szabadság) nevű műveletben vesznek részt, de valójában Constantába mentek, a készülő iraki háború egyik bázisára. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter az Országgyűlés honvédelmi bizottságának rendkívüli ülésén ismertette az amerikaiak magyarázkodását, miszerint ők úgy tudták, a gépek Afganisztánba repülnek, s általános volt az elképedésük, amikor Constantában landoltak. Vérszegény kifogás, értelmes ember nem hiheti, hogy ekkora fejetlenség uralkodik a Pentagonban, még azt sem tudják, melyik hadműveletben, milyen eszközt vetnek be, s a tetejébe összekeverik Afganisztánt Romániával. Reméljük, Juhász Ferenc sem nyelte be ezt a dajkamesét, egyszerűen csak jobb híján tudomásul vette. Azt mégsem mondhatta, hogy az Egyesült Államok jelentéktelen vazallusnak nézi Magyarországot, s az amcsik úgy használják a légterünket, akár a csövesek az aluljárót, semmitől és senkitől nem zavartatják magukat. Ennek fényében már közel sem akkora siker Medgyessy washingtoni meghívása".

Németh Zsolt volt külügyi államtitkár (In: Stier Gábor: Magyarország sodródik a háborúba, Magyar Nemzet, 2003. március 19.) "az ország belesodródik a háborúba, és ez senki másnak, mint egyes-egyedül a szocialista kormányzatnak a felelőssége, amely az utóbbi hónapokóan összetévesztette a diplomáciát a színjátékkal. A diplomácia ugyanis a döntéseknek, a tetteknek és a szavaknak az összhangját, míg a színjátszás a tetteknek és a szavaknak az ellentmondását jelenti. A kormányzat tettei egy logikára érezhetők fel: feltétel nélkül teljesíti, amit az Egyesült Államok elvár Magyarországtól. A szavak eközben arról szóltak, hogy támogatja a békét, azt, hogy csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával induljon katonai akció, tehát kiáll a közös nemzetközi fellépés mellett. (...) Lényegében azonban nem is arról van szó, hogy Magyarország miként dönt a légtér átengedéséről, hanem arról, támogatja-e az egyoldalú katonai fellépést. Az erre adott igenlő válasz jelenti az alapvető különbséget ma a Fidesz és a kormányzati elképzelések között. Mi ugyanis nemzetközi felhatalmazás hiányában nem támogatjuk az amerikai katonai akciót, mégpedig azért, mert a nemzetkőzi rend alapjait fenyegeti ez a helyzet. Az ENSZ és az általa fenntartott nemzetkőzi jogrend került alapvető veszélybe, nem beszélve a NATO-ról és az Európai Unióról. Ha létezne jelenleg olyan magyar külpolitika, amely nem az amerikai elvárások feltétel nélküli teljesítésének rendeli alá a döntéseit, hanem a nemzeti érdekeket igyekezne megtalálni ebben a jelenlegi hatalmas globális zűrzavarban, akkor kalkulálta volna, hogy érdekérvényesítésünknek meghatározó kerete rövidesen az Európai Unió lesz. Az EU jövőjét pedig alapvetően torpedózhatja meg a nemzetközi válság. Ez egyben azt jelenti, hogy Magyarország polgárosodási vagy modernizációs kilátásai is nagymértékben kárt szenvednek. Természetesen más elemet is említhetnék arra, hogy hol található meg a magyar nemzeti érdek ebben az összefüggésrendszerben. Ez azonban szemmel láthatóan nem szerepel a kormányzat prioritásai között. Nem mérlegelte ugyanis, hogy a nyolcak levele tőr az Európai Unió közös védelmi és biztonsági politikájának a hátában".

Dr. Kende Tamás nemzetközi jogász szerint (Releváns, de nem elegáns, Népszava, 2003. március 19.) "már 2002 vége óta tudni lehet, hogy a légtérhasználat kérdésében meg fogják keresni a magyar kormányzatot, és a kérésre nem lehet majd nemet mondani. Mindenki tudja azt is, hogy a magyar alkotmányos rendelkezések alapján a külföldi csapatok magyar területre lépése vagy általuk a magyar légtér használata országgyűlési döntést igényel, ráadásul ennek a döntésnek minősített többséggel kell megszületnie. Az is világosnak tűnt már hetek óta, hogy amennyiben a kormány indítványozza a magyar országgyűlésben a légtérhasználat engedélyezését, a képviselők minősített többsége az indítványt aligha fogja támogatni. Ráadásul a döntés meghozatala is heteket, és nem napokat fog igénybe venni, mert a Házszabály rendelkezései alapján az esetleges indítványt nem lehet majd gyorsított eljárással tárgyalni. Hogy az esetleges javaslatot az ellenzék nem fogja támogatni, azt sajtónyilatkozataik fényében már sejteni lehetett. Ezekben megfogalmazták, hogy a katonai akcióra kifejezetten feljogosító biztonsági tanácsi határozat híján az amerikaiak iraki támadása agresszió, az akció magyar támogatása maga is jogellenes, és maga is agressziót valósít meg. Az ellenzék az elmúlt tizenkét hónapban egyébként sem volt valamiféle atlanticizmussal vádolható, és szöges ellentétben hagyományos nyugat-európai politikai szövetségeseivel - Berlusconival, Aznarral és Stoiberrel - ellenezte az erélyes amerikai fellépést. Ennek nyilvánvalóan egyébként a tervezetett uniópárttal és az abba csábítani tervezett enyhén Amerika- és erősen Izarel-ellenes választópolgárok vélt preferenciáihoz van köze".

Kende szerint a kormány "- mint annyi más európai társa, mint pl. Törökország - csapdába esett. Vagy visszautasítja legfontosabb katonai szövetségese és egyben az egyetlen szuperhatalom áthaladási 'kérelmét', és ezzel nemcsak nem segíti, de még kifejezetten akadályozza is az amerikaiak iraki felvonulását. Ez pedig Amerika egyik legrosszabbul felszerelt és legkevésbé katonás hadsereggel rendelkező, de katonák küldésére még az ENSZ-által támogatott békefenntartó akciók során is legkevésbé hajlandó tagállamától lehet, hogy több lenne, mint ami egy szövetségestől elfogadható. Vagy, és, ez lenne a másik megoldás, megállapodik az ellenzékkel és valahogyan mégis megszerzi annak a hozzájárulását az átrepüléshez. Mivel azonban ez az ellenzék jelenlegi kommunikációs irányvonalába nehezen lenne beilleszthető, illetve az ellenzék legalábbis a probléma jelentkezésének az első szakaszában időhúzó taktikát mutatott, és a kormány pedig eleve késésében volt, erre nem láttak sok reményt. Így jöhetett elő az a témában kétségkívül releváns, de nem túlzottan elegáns megoldás, hogy a kormány visszanyúlt egy 1998-as országgyűlési határozathoz, amelyben az előzetes hozzájárulását adta ahhoz, hogy 'az Irakra vonatkozó ENSZ határozatok érvényesítését célzó nemzetközi fellépésben részt vevő országok harci- és szállító repülőeszközei a Magyar Köztársaság légterét, valamint szükség szerint a kijelölt magyar repülőtereket igénybe vegyék'. Ez a határozat nyilván nem a 2003. márciusi átrepülésre vonatkozik, és nyilván nem ebben a helyzetben kívánta a képviselők minősített többsége engedélyezni a légtérhasználatot. Ugyanakkor a határozat nem vitásan Irakra vonatkozik, és egyébként az Irakkal kapcsolatos helyzet 1998 februárja óta alig változott. Az Irakiak akkor sem szereltek le, és éppen elkergették a fegyverzetellenőröket, mint ahogy most sem szerelnek le. A határozatot azonban pongyola jogi megfogalmazásban fogadta el az akkori és mostani ellenzék is, és ezt használta ki nem túl elegáns módon, de a gordiuszi csomót átvágva a kormány. Nemcsak, hogy a határozat nem definiálja pontosan, hogy szám szerint mely Irakra vonatkozó ENSZ döntések végrehajtásával kapcsolatos, hanem azt sem határozza meg, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) vagy a Közgyűlésének döntéséiről van szó, és azt sem határozza meg, hogy a BT kötelező döntéseinek vagy ajánlásainak végrehatásával kapcsolatos. Nem tartalmazta a határozat azt sem, hogy mit jelent a határozat érvényesítését célzó nemzetközi fellépés, és ezen belül nemzetközi-e a fellépés, ha már két állam fellép. És a legfontosabb, hogy a határozat időbeli korlátokat sem fogalmazott meg, azaz elvben örök időkre hatalmazta fel a kormányt az Irakkal kapcsolatos nemzetközi fellépés miatt a terület átengedésére. A kormány nyilvánvalóan kiterjesztően értelmez, és tulajdonképpen visszaél a felhatalmazással, amikor a határozat pongyola szövegezését kihasználja, ami az elmúlt négy év remineszcenciája, de az elmúlt négy év fényében csak kis és szükséges túlkapásnak tűnik, politikailag pedig indokolt".

Kende szerint "az ügynek legalább két tanulsága is van. A kormánynak a jól előre láthatóan felmerülő problémákat, még a felmerülésük előtt el kell kezdenie kezelni és megoldani. Ha a belső egyeztetések ebben a kérdésben már decemberben, de legkésőbb februárban elindultak volna, akkor lehet, hogy meg lehetett volna állapodni az ellenzékkel, még, ha az meg is kérte volna az árát. Az ellenzéknek viszont a több, mint öt éve elfogadott a kormányt felhatalmazó határozattal kapcsolatban kell önkritikát gyakorolnia. Ilyen jogi selejtnek nem szabadott volna átcsusszannia az Országgyűlés gépezetén, és ezért nem az akkori kormánypártok, hanem a mindenkori kormány ellenőrzésében érdekelt ellenzék a felelős. Ebben a körben az ellenzék a szovjet diplomáciára helyzetébe kerülhet, amely Irak témájában fogadott el 1990-91-ben számos olyan BT-határozatot, amely határidő nélkül lehetővé teszi pl. az Egyesült Államoknak az Iraki fegyveres beavatkozást, de mivel a határozatok nem tartalmaznak határidőt nincsen, azokat az Egyesült Államok értelmezése szerint csak az ő hozzájárulásával lehetne visszavonni, ő pedig ilyet nem ad. Még az a szerencse, hogy ha most átmennek a repülők, valószínűleg Irak egy időre lekerül a napirendről".

Bársony András, a Külügyminisztérium politikai államtitkára szerint (In: Hazafi Zsolt: A fenyegetés maga Huszein, Hetek, 2003. március 21.) "az iraki konfliktus megértéséhez tudni érdemes, hogy létezik egy ENSZ-határozat, a 678-as számú, amely Kuvait Irak által való lerohanása után felhatalmazta az adott országokat, hogy fellépjenek a béke kikényszerítése érdekében. Nem írták körül azt, hogy kik jogosultak fellépni, csak azt mondták: jogos Irakkal szemben az az akció, amely helyreállítja a térségben a békét, és leszereli az agresszort. Ezt követően született egy újabb határozat, a 687-es számú, amely - egyébként nem helyezte hatályon kívül az előbb említettet - új kötelezettségeket állapított meg az akció és a fegyverszünet megkötése után. Kimondta, hogy Iraknak le kell szerelnie a tömegpusztító vegyi és biológiai fegyvereket". Bársony szerint e határozatok értelmében voltak jogszerűek a némelykor előforduló bombázások, 'hiszen 'csak' fegyverszünet volt, mivel az ENSZ felhatalmazó akciója nem ért véget, a Biztonsági Tanács nem állapította meg, hogy az akció elérte a célját. Sőt, ellenkezőleg. A második határozat azt jelezte, hogy a konfliktus nem szűnt meg, mert tömegpusztító vegyi és biológiai fegyverek vannak Irak birtokában, és ezeket le kell szerelni. Ennek ellenőrzésére küldték ki először az inspektorokat, akik nyolc évig igyekeztek ezt a munkát végezni, de végül Irak kiutasította őket. A sokat emlegetett 1441-es számú ENSZ-határozat éppen azt állapította meg, hogy nem történt meg a leszerelés. A folyton citált 1441-es valóban nem adott semmilyen akcióra felhatalmazást, de megállapítása azt jelenti, hogy a korábbi határozatok jogi és politikai szempontból érvényben vannak. Magyarán szólva a 678-as és a 687-es ENSZ-határozatok értelmében erővel is leszerelhető Irak. Ezért érthető, hogy Kofi Annan, az ENSZ főtitkára soha nem nyilatkozta azt, hogy Irak megfelelt a korábbi határozatok által megfogalmazott elvárásoknak, és soha nem mondta, hogy nincs érvényben olyan határozat, amely alapján támadást lehetne indítani. Ő azt szokta nyilatkozni, hogy szerencsésebb és elegánsabb lenne még egy újabb határozat is".

Petri Lukács Ádám szerint (Harcba szállnak, Népszava, 2003. március 21.) elvárható lenne, hogy az iraki háborút az ellenzék ne használja belpolitikai célokra, de "a remény elszállt , és ismét kiderült: a Fidesznek bármilyen aprópó jó arra, hogy megpróbálja növelni a népszerűségét. A magyarkodó, de a felelős és nem önös érdekekben politikai gondolatok megjelenítésére képtelen párt katonai szakértője, az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának alelnöke kijelentette: 'Magyarország hadviselő fél'. Simicskó állítása logikai képtelenség: hadviselő fél az, aki hadban áll, Magyarország azonban semmilyen katonai konfliktusnak nem részese, csupán szövetségeseit elősegíti a légterének átengedésével. Más megközelítésben: ha hadviselő félnek számít az, aki a légterét az iraki diktátor rezsimének megdöntésére ajánlja fel, akkor világháború van, hiszen így hadviselőnek számít Németország, Franciaország vagy éppen Jordánia is. Az Orbán tagtárssal dúsított Szövetség a Nemzetért Polgári Kör arcpirító kétszínűséggel jelenti ki nyilatkozatában: 'Nem értjük azt, hogy a magyar kormány miért lát a háborús politika támogatásában nemzeti érdeket. Itt, ebben a kérdésben nincsenek, nem lehetnek pártpolitikai megfontolások, hiszen a háború sokféle belátható következménye csak árthat Magyarország és a magyarság érdekeinek.' A polgári kör, amely kijelenti, hogy a háború kapcsán nincs helye pártpolitikai megfontolásoknak, felelősségre vonhatná az exminiszterelnököt: miért engedi, hogy pártja ostoba demagógiával a kormánypártokat 'háborúpártinak' míg a Fideszt 'békepártinak' tüntesse fel? Ám nem kérdi, mivel a válasz sejthető: a rövidtávon gondolkodó, populista jobboldali politikusok arról szeretnék meggyőzni az embereket, hogy a szocialista és a szabaddemokrata képviselők akkor érzik jól magukat, ha rakétatámadásokat, lángoló olajkútakat láthatnak; szemben velük akik a mezei virágok között játszadozó kisgyermekeken szeretik nyugtatgatni tekintetüket. Azonban a politikát figyelemmel követő polgárok zöme nem vevő erre a végtelenül primitív leegyszerűsítésre, amely úgy kezdődött, hogy Orbán kijelentette: 'A kormány a rossz oldalon áll' -, amelyből egyébként az ő demagógiájukkal és egy gnosztikus ívvel az következnék, hogy ők meg Szaddám a jó oldalon".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Minősítés, Magyar Hírlap, 2003. március 24.) "tagadhatatlanul bölcs budapesti döntés volt, hogy Magyarország nem szakítja meg a diplomáciai kapcsolatokat Irakkal, nem utasítja ki még Budapesten maradt diplomatáit. Az indokolással is egyet lehet érteni: hazánk Bagdaddal nincs hadiállapotban, így semmi sem indokolna ilyen drasztikus lépést. Diplomáciánk ezzel a viszonylag gyors elhatározásával egyes vádakkal szemben föltehetően azt óhajtotta bizonyítani, hogy megőrizte döntési szabadságát. Szövetségesi mivolta nem kényszerítheti arra, hogy habozás nélkül mindent elfogadjon, amit a State Department elvárna tőle, a magyar kormány maga szabja meg, mit vállal ebben a furcsa háborúban. A gyors döntés föltehetően közvetett válasz akart lenni arra az ellenzéki pergőtűzre is, amely a közelmúlt napokban azzal a váddal állt elő, hogy szövetségesi kötelezettségekre hivatkozva túlságosan is alkalmazkodunk a washingtoni igényekhez. Önmagában nem baj, ha ellenzéki bírálatok nem elutasításra találnak, hanem néha foganatjuk is van, de akkor következetesnek kell lenni. És nem kétértelmű nyilatkozatot tenni. Mint például olyat, amilyen Kovács László külügyminiszterből szaladt ki az iraki hadszíntéri eseményeket minősítve. Egyik gyors reagálásában azt találta mondani, hogy az amerikai katonai akciók - úgymond - sikeresek. Mondhatná ezt Rumsfeld a Pentagonban, Collins a State Departmentben, maga Bush elnök a Fehér Házban, de a magyar külügyek felelőse nem. Különösen olyan esetben nem mondhat ilyet, amikor Magyarország Európa többi országához hasonlóan csak megfigyelője az eseményeknek. A külügyminiszternek illenék tudnia, hogy a magyar kormány jóhiszeműen rokonszenvezhet Szaddám Huszein eltávolításának a szándékával, kívánhatja a bagdadi diktatúra fölváltását hitelesen demokratikus rezsimre, de katonai műveleteket, amelyeknek nem résztvevője, nem minősíthet. Különösen akkor nem, amikor az Irakkal való diplomáciai kapcsolatok fönntartását is azzal indokolja, hogy magyar érdek szoros kapcsolatot kialakítani a háborút követő új bagdadi vezetéssel".

Solymosi Frigyes akadémikus, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tagja szerint (Hazánk a háborúpárti listán, Magyar Nemzet, 2003. március 24.) "más országok bevonása a konfliktusba megosztja a felelősséget a háborúért és az előre nem látott következményekért. (...) hol mutatkozik ebben a mi, illetve más kelet-középeurópai kis országok érdeke? Erre már egyáltalán nem könnyű felelni, a válaszadással az amerikai politikusok is elmaradtak. Ezeknek a kis országoknak nyilvánvalóan nem lehet érdekük, hogy egy távoli országgal háborús kontliktusba keveredjenek, s így óhatatlanul kiváltsák az arab népek ellenérzéseit. És az sem, hogy szegénységükben milliárdokkal segítsék egy nagyhatalom törekvéseit, amellyel még legszorosabb szövetségesei sem értenek egyet. Az igaz, hogy a NATO-tagországuk kötelezettséget vállaltak: bármelyiküket támadás éri, kötelességtik védelmére kelni. Erős kétségeim vannak azonban afelől, hogy ebben a szerződésben az is benne van: a rossz oldalon állókat meg kell semmisíteni, még akkor is, ha nincs bizonyítékunk támadó szándékaikról. Ha csupán az embert lelkileg-testileg pusztító diktatúrák léte elégséges lenne a NATO védelmi közösségének a beavatkozásra, akkor az előző évszázad bőven adott volna erre lehetőséget. A Nyugatnak Iraknál lényegesen nagyobb veszélyt jelentett korábban a Szovjetunió vezette szocialista tábor, de eszükbe sem jutott, hogy - feltételezett támadásuk előtt - harci csapást mérjenek rá. Sőt még akkor is csak messziről nézték, követték az eseményeket, amikor hazánkban a gyilkos diktatúra megdöntésére forradalom robbant ki. A felkelők biztatása mellett - aháttérben - távolmaradásukról biztosították a forradalom leverésére csapatokat küldő első számú ellenségüket. Micsoda óriási segítség lenne most a háború híveinek, ha Irakban hasonló események törnének ki! Mindez azt jelzi, hogy a nagyhatalmak döntését - a demokratikus államforma bevezetésén, az önkényuralomtól szenvedő népek felszabadításán kívül - sok egyéb tényező is befolyásolja. Nyilvánvaló, hogy az USA politikája mellé álló országok kormányait - a jelen helyzetben - nem az irak támadásától való félelem vezeti. Attól sem kellett tartaniuk (korábban), hogy különböző nemzetiségú arab terroristák célpontjává válja. Alig hihető, hogy abban reménykednének az iraki diktatúra megdöntése után bármilyen módon részesülnek az ország olajkincseiból. Egyetlen hajtóerő vezérelheti őket: elnyerni a világ leghatalmasabb országának jóindulatát. A kérdés az, hogy mindez kompenzálhatja-e a hátrányokat, és a vállveregetésen kívül remélhetnek-e konkrét gazdasági segítséget, amelyre égetően szükségük van. A történelem tanúsága szerint a nagyhatalmak hamar elfelejtik a kis országok áldozatvállalását, 'szolgáltatásait', amelyekből nemegyszer valójában ők profitáltak, gondolok itt az '56-os magyar forradalom hatásaira. A nemzetközi viszonyok megváltozása új szövetségeket hoz létre, a régi kapcsolatok, érdemek pedig könnyen elhalványulnak. Az ellenséges magatartós azonban sokáig alig kitörölhető nyomokat hagy az érintett országokban, az emberekben".

Kis Tibor szerint (A csizmapucoló csatlós, Népszabadság, 2003. március 24.) "a magyar külpolitika a legutóbbi napokban tett félreérthető lépéseket. Így például Medgyessyék mintha kezdenének visszavenni valamit a 'háborús koalíciót' támogató retorikájukból, és újabban mintha a kelleténél többet bizonygatnák 'békepártiságukat', mint szolidaritásukat a Szaddám lefegyverzésére irányuló akcióval. Elismerjük: kényes tétek forognak kockán, adott esetben nem lehet könnyű a kellő mérték megtalálása - de azért rendezőelvként még így is el lehet fogadni: Amerika teljes szövetségesi jóindulatának megtartása most sokkal fontosabb a kormány számára, mint a demagógiától a legkevésbé sem mentes orbáni vádak belpolitikai indíttatású leszerelése. Annál inkább, mert a volt magyar kormányfő Irak ügyében éppen eddigi leglátványosabb külpolitikai mélyrepülését mutatja be országnak-világnak. Orbán Irak-érvanyaga ugyanis alig különbözik valamit Thürmer Gyuláétól vagy Csurka Istvánétól, ezért aztán a legjobb úton halad, hogy még utolsó atlantista barátai, Aznar és Berlusconi is elidegenedjenek tőle. Meglepő egyébként, hogy a Medgyessy-kormány iránti elvakultságában - és persze attól a szándéktól vezérelve, hogy minél nagyobbat üssön az utódokon - a fideszes vezérkar milyen gyanútlanul sétált bele a masszív Amerika- és Izrael-ellenesség csapdájába, ami akár már rövid távon is szalonképtelen vállalkozás lehet részükről. Orbánék ráadásul lebecsülik a közvélemény ítélőképességét, amikor olyasmivel hozakodnak elő, hogy Medgyessyék az amerikaiak 'csizmapucoló csatlósai', hazánk pedig hadviselő fél lett egy 'törvénytelen háborúban'. Orbán és környezete olyan ponthoz érkezett Irak ügyében, amikor már csak hajszál választja el őket attól, hogy huzamosan kiírják magukat az euroatlanti politikusok köréből. Más kérdés, hogy ebben az önsorsrontásban nem minden szövetséges követi a Fideszt. Vagyis Orbán barátainak száma nemcsak külföldön, itthon is megcsappanhat".

Lamperth Mónika belügyminiszter szerint (In: Besenyei Zsolt, Sebes György: Lamperth; elengendőek a biztonsági intézkedések, Népszava, 2003. március 24.) "Magyarország nem visel hadat, a Magyarországon élő emberek biztonságban vannak. Mindössze a kötelező óvatosság indokolta a rendőrség és határőrség készültségének fokozását". Lamperth szerint a Fidesz azon nyilatkozatai, mely szerint Magyarország katonailag ugyan nem, de jogilag és politikailag háborúban áll "egyértelműen azt jelzik, hogy ez a konfliktus számukra a pártpolitikai csatározás terepét jelenti. Ezt igen szerencsétlennek tartom, mert meggyőződésem, hogy ezekben az ügyekben megegyezésre van szükség és ilyenkor félre kell tenni a pártpolitikai csatákat. A négypárti egyeztetésen egyébként ezt kérte a miniszterelnök is valamennyi párttól, mivel van éppen elég olyan kérdés, amiben a különböző álláspontokat ki lehet fejteni".