MSZP-kongresszus

Kovács László elnök beszámolójával kezdődött az MSZP kétnapos kongresszusa, amelyen Medgyessy Péter miniszterelnök és Kuncze Gábor is vendégként vett részt. Kovács szerint a kongresszus nem elsősorban a tisztújításról szól, hanem a párt szociáldemokrata jellegének kiteljesítéséről és az MSZP korszerűsítéséről.
A legélesebben Horn Gyula volt miniszterelnök kritizálta a kormányt és az MSZP-t is. Horn Gyula úgy fogalmazott: a kabinet tűrhetően működik. Az egykori kormányfő szerint az MSZP ugyan jól működik, a Köztársaság téri székház azonban egy siralomházhoz hasonlít. Kovács László szerint Horn Gyula régen járt a párt székházában, ráadásul 1994-98 között miniszterelnökként és pártelnökként könnyebben tudott egyeztetni a kormány és a párt között. A kongresszus újra Kovács Lászlót választotta meg a szocialisták elnökévé és Szili Katalin maradt az elnökhelyettes. Az Országos Választmány elnöke, Jánosi György is megtartotta posztját. A két új alelnök Hiller István és Szekeres Imre lett. Az elnökségbe Burány Sándor, Csabai Lászlóné, Juhász Ferenc, Kiss Péter, Lamperth Mónika, Lendvai Ildikó frakcióvezetőként, Mesterházy Attila, Nagy Nóra, Tóbiás József, Toller László, Újhelyi István, valamint a párt pénztárnoka, Puch László került be. Az MSZP kongresszusának második napján, a tisztújító szavazások után szólalt fel Medgyessy Péter miniszterelnök. A kormányfő új szövetséget ajánlott a szocialista pártnak, egyben köszönetet mondott, amiért biztos, nyugodt hátteret ad a kormányzáshoz. Medgyessy Péter kiemelte, hogy a köztársasági eszme köti össze a 10 milliós országot és a 15 milliós nemzetet. Horn Gyula kritikáira reagálva a miniszterelnök elmondta: "Horn tanár úrnál egy elégséges más tanároknál jónak, sőt, jelesnek számít". Kovács László pártelnök a kongresszus végén a polgári baloldal fontosságáról beszélt. Az MSZP együttműködési megállapodást írt alá a Fiatal Baloldallal.

Vitányi Iván szociológus, MSZP-s országgyűlési képviselő szerint (Kongresszus előtt a Szocialista Párt, Népszava, 2003. március 25.) az MSZP kongresszusától nem végső döntéseket, hanem szándék nyilatkozatot, az irány megjelölését lehet várni, "képet kell adni arról, hogy a Szocialista Párt hite és akarata szerint milyen irányban tud, és milyen irányban kell haladnia a következő években teljesjogú európai taggá fejlődő országnak. És meg kell határozni, hogy e cél érdekében milyen irányban kíván elmozdulni, továbbfejlődni, átalakulni a Magyar Szocialista Párt. Választási háttér-intézménye lesz-e a magyar baloldalnak, vagy erős, aktív szociáldemokrata néppártként vállal új szerepet a magyar közéletben. (...) A jelen helyzetben tehát két kérdésre kell választ adnia, két feladatot kell kijelölnie. A jövőt az dönti el, hogy ez hogyan sikerül. Először. Meglehet túlságosan sok volna még azt várni, hogy a kongresszus felvázoljon egy, a mai helyzethez illően megfogalmazott új programot, új jövő-ideált. De túlságosan kevés lenne csak abban maradni, hogy majd X és Y el fogják készíteni a következő kongresszusra. Meg kell találni azokat a gondolatokat, célokat, megfogalmazásokat, (posztmodernül szólva) azt a 'diskurzust', amelynek nyelvén ország-világ előtt és szűk körben szemtől szemben egyaránt szövetségeket lehet teremteni különböző emberekkel. Nem elég azt mondani, hogy majd, ha most nem mondunk semmit. Másodszor. Ha a párt valóban meg akar felelni feladatának, hozzá akarja segíteni a magyar népet ahhoz, hogy a 21. század sokban új viszonyai között egyenrangú félként illeszkedjen be Európába, akkor tudnia kell, hogy a párt jelenlegi állapota, formája és jellege ahhoz nem elegendő. Még akkor sem, ha derék és képzett emberekből áll, ha jó a program és az irányultság. Több ember kell, jobb szervezet, szervesebb kapcsolat a civil társadalommal (és a magyar társadalomnak azzal a részével is, amely még nem vált a szó mai értelmében civillé, vagy - ha úgy tetszik - a szó modern értelmében vett polgárrá). A társadalom megújításához szélesebb, szervezettebb, korszerűbb pártra van szükség. A hozzáértő emberek okos és szolidáris gyülekezetére. Közszóval: valódi néppártra".

Vitányi szerint "most azonban az a veszély fenyeget, hogy miközben a pártvezetés minden erejét mozgósítja az egész nemzetet érintő állami feladatok elvégzésére, aközben maga a párt háttérbe kerül és elhalványodik. Megtörtént ez már máskor és mással is: a Szocialista Párttal 94 után, a Fidesszel az előző időszakban. Márpedig - mint mondani szokták - a választásokat nemcsak, sőt nem annyira a kormányok, hanem a pártok nyerik meg (vagy vesztik el). Ma kevés az olyan ember, aki tudásának és munkaerejének zömét a szolidáris közösségként értelmezett pártra fordítja. A kongresszus jó időben lesz megtartva. Az előbb ilyesféleképpen mondtam: egy leküzdött válság után és egy leküzdendő előtt. De ha a kongresszus jól végzi munkáját, a megfogalmazást akár fel is lehet cserélni. Például arra, hogy: győzelem után - győzelem előtt".

Hiller István szerint (Besenyei Zsolt: 'Hiller István: Kényszer a folyamatos megújulás', Népszava, 2003. március 27.) "mindenképpen újra kell szabnunk a párt stílusát. Az MSZP-nek meg kell változnia ahhoz, hogy sikeres maradhasson. Eddig racionálisan gondolkoztunk, tavaly két választást is nyertünk ezzel, viszont háttérbe szorult az érzelmi politizálás. Nagy jelentőséget tulajdonítok a nemzet és a baloldal kapcsolatának, az új magyar szociáldemokrácia fontos ügye kell, hogy legyen a nemzeti kérdés. Magyarországon több, mint száz éve született meg a szociáldemokrácia, amely azóta a magyar történelem, a nemzeti múlt szerves része lett. (...) Magyarországon a legtöbb tagja az MSZP-nek van, mintegy 35-40 ezer. Ugye senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez már tömegpárt? Én nem hiszem, hogy Közép-Európában, illetve Magyarországon önmagában egy választási párt sikeres lehet. Itt az idő kimondani, - és majd' másfél évtizeddel a magyar rendszerváltozás után már elég az idő a tapasztalatok leszűrésére -, hogy bázispárt nélkül, akár egy jó teljesítményt nyújtó kormánynak is kevés az esélye a folytatásra. Azt állítom, hogy az előző két kormány, a jobboldali Orbán-kormány és a szocialista-liberális Horn-kormány is úgy gondolta, hogy a magáról jó bizonyítványt kiállított kormány teljesítménye önmagában elég a győzelemhez és a mögötte álló párt nem volt elég aktív és cselekvőképes. (...) Nem a gyenge bázispárt jelentette kizárólagosan a bukást. Állítom, hogy egy jó teljesítményű kormány működésének, kormányzásának meghosszabbításához is nélkülözhetetlen az aktív bázispárt. És mivel ez nem volt meg, hiánya nagymértékben hozzájárult az előző két kormány bukásához. A választások között kormányok kormányoznak, választásokat azonban pártok nyernek meg vagy veszítenek el. A szocialista párt megalakulása óta első alkalommal érzem, hogy egy ütemezett, idejekorán átgondolt és megtervezett változássorozat előtt állunk. Nem szabad, hogy a 'győztes csapaton ne változtass' elv érvényesüljön. Inkább azt mondanám: változz, hogy sikeres maradj. Ennek a változásnak a megtervezéséhez, a stratégiai gondolkodásmód és a napi gyakorlat összehangolásához, a mindenkori ciklus második fele, de kiváltképp utolsó harmada alkalmatlan. Erre a ciklus első fele az alkalmas. Ideje rájönni arra: hamis az az elképzelés, hogy csak egy ellenzékben levő pártnak szükséges építkeznie. Szerintem egy kormánypártnak is változnia kell".

Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője szerint (In: Hazafi Zsolt, Szlazsánszky Ferenc, Időmérő edzés, Hetek, 2003. március 28.) "azzal együtt, hogy az elnöki, és elnökhelyettesi, tehát a legfelső posztok körül nem várható semmi izgalom, semmi vita, tétje azért van a kongresszusnak. Méghozzá tartalmi és személyi értelemben egyaránt. Ami a tartalmat illeti: ez az első olyan kongresszusunk, amikor meg tudjuk mérni, hogy milyenek vagyunk kormányon. A kongresszus, ahová több száz párttag eljön, és elmondja a véleményét, egy közlekedési lámpához hasonlóan segítheti a kormányt abban, hogy milyen irányba menjen tovább. Hiszen az MSZP néppárt, a kongresszusra eljövő delegáltak a társadalom minden szegmenséből szállítják számunkra az információt arról, hogy milyen területeken kellene változtatni, vagy melyek azok a területek, ahol az elképzeléseinket visszaigazolják. Nem ők ülnek a kormánynál, de jelezni tudják, hogy piros, sárga vagy zöld; szabad-e ebbe az irányba tovább menni, óvatosan szabad, vagy egyáltalán nem. (...) Ha valamire jó egy kongresszus, akkor erre: világosan lássuk melyek azok a cölöpök, amik a kormány útját kijelölik. A nagy reformok éppen most aktuálisak. Azt szokták mondani, hogy ha egy kormány az első két évében nem indít el egy bizonyos reformot, akkor azt már nem tudja kivitelezni, mert részint nincs kifutása, részint egy reform érdeksérelmekkel is jár, így azt a választás előtt nem szokás elkezdeni. A 2003-2004-es év perdöntő a kormány számára. Ha most nem vág bele az egészségügyi, a közigazgatási, az oktatási reformba, akkor ugyanazt teszi, mint az előző kormányok: kicsit előveszi, de aztán visszazárja a fiókba azzal, hogy ezt majd máskor. Csakhogy az eddigi kormányok közül egyiknek sem adatott meg a máskor".

Szőnyi Szilárd szerint (Előzés a bal kanyarban, Heti Válasz, 2003. március 28.) "az Országgyűlés honlapján Juhász Ferenc honvédelmi miniszter neve alatt egy nyelv ismerete sincs feltüntetve; Szili Katalin parlamenti elnök társalgási szinten ismeri az angolt és a németet. Az MSZP e hét végi tisztújító kongresszusa előtt a két szocialista politikus kiemelésének indoka: ma őket tartják legesélyesebbnek, hogy 2004-től Kovács László utódaként irányítsák pártjukat. A nyelvismeret firtatása azért lényeges, mert az MSZP aligha tűri el örök időkre, hogy - későbbi győzelmet feltételezve - ne a pártelnök üljön a miniszterelnöki székbe. Márpedig egy igényes kormányfő, kiváltképp ha uniós országot akar irányítani, helyesen teszi, ha beszél idegen nyelvet. (...) Bár több meccs sincs lejátszva, korántsem idő előtti a pártelnök utódlásáról elmélkedni. Különösen akkor nem, amikor például Gyurcsány Ferenc olyanokat mond a Magyar Hírlapnak Kovács Lászlóról, hogy 'egy olyan elnök, aki kettő - sőt, az uniós népszavazás eredményét megelőlegezve három - választáson is sikerre vezette pártját, ráadásul sikeres külügyminiszter, elmondhatja, hogy nemcsak elkezdett, hanem be is fejezett egy jelentős dolgot. Egészet alkotott. Azt hiszem, logikus és minden szempontból elegáns lépés így átadni az elnökséget.' Ritkán küldenek valakit ily körmönfontan nyugdíjba, mint azt Medgyessy Péter tanácsadója tette. Kovács egyébként maga is utalt rá, hogy 2004-ben esetleg távozna az MSZP éléről. Egyúttal sejtetni engedte, hol reméli következő állomáshelyét: a hírek szerint a 2005-ben esedékes köztársaságielnök-választás után - horribile dictu - a Sándor-palotába venné be magát. A mostani tisztújításon még nincs kihívója; majdani ellenfelei az MSZP 15. születésnapjára időzített 2004. októberi kongresszusra tartalékolják erejüket, hogy a párt teljesen átalakult vezérkarral vághasson a 2006-os választásoknak. Juhász Ferenc kissé hátrálva próbál lendületet venni a nagy ugráshoz, hiszen - bár idejekorán értésre adta: 2004-től vállalná a párt vezetését - most még az alelnöki tisztségért sem indul. Szili Katalin fordított taktikát választott. Tűzközelben maradva próbálja 'őrizni a lángot', amennyiben - kihívó híján - továbbra is elnökhelyettes marad, sőt őt bízzák meg az MSZP szervezetének megújításával. A hét végi kongresszus tehát előjáték a 2004-es váltáshoz".

Lakner Zoltán politilógus szerint (A kezdet kezdete, Magyar Hírlap, 2003. március 28.) "döntő fordulat aligha várható az MSZP hét végi kongresszusán. Azt sem fogjuk megtudni, ki lesz jövőre Kovács László utóda a pártelnöki székben (ha nem éppen ő maga). Az viszont biztos, hogy a posztokért dúló rivalizálás nem változtat a lényegen: az MSZP egy nagy szervezethez - és főként önmagához - illő lassúsággal átalakul. A személyek küzdelme persze teli van érdekességekkel. Példának okáért Szekeres Imréé a legnagyobb teljesítmény. Az 1998-as választási vereségért bűnbakká tett politikust akkor kitették a frakcióvezetőségből. Öt év kemény munkája hozta meg számára a visszatérést az élvonalba. Ami lehetetlen lett volna olyan támogatottság nélkül, amelyet még 1990-től kezdődő pártszervezői munkájával kezdett kiépíteni. A Szekeresével ellentétes Nagy Sándor pályaíve. Ő 1995-ben a pártkarrierért feladta MSZOSZ-vezéri pozícióját. Röviddel ezután azonban Horn Gyula kedvenc SZDSZ-ijesztgetőjévé vált. Ebben azonban a presztízse annyira elhasználódott, hogy évekig semmilyen jelentős pozícióra sem pályázhatott. Megalakította 1996-ban a Szocialista Platformot - megérne egy misét, mire jó egy ilyen platform a szocialista pártban -, majd 1998-ban alelnök lett. De ezt a posztot 2000-ben nem tudta megőrizni. Most pedig újabb alelnöki pályázata már a jelölőbizottságban elbukott. Vele ellentétben Lamperth Mónika, Szili Katalin, Lendvai Ildikó, Kiss Péter, Juhász Ferenc vagy épp Tóbiás József helye sokkal biztosabbnak látszik az MSZP jövőbeni politikacsinálói között. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a gyakran számon kért személyi megújulás az MSZP-ben folyamatban van. Hosszú tétlenség után, 2000-ben bekerült az alapszabályba az életkori és a női kvóta. Több olyan vezető jutott be az országos elnökségbe, akiknek a karrierjében semmilyen pártvonatkozás sem található (például Lamperth, Szili)".

Lakner szerint "az MSZP háza táján sokan már régóta követelik a szellemi bázis tudatos megszervezését és koordinálását, agytrösztök létrehozását. A szocialisták támogatói körében ehhez rendelkezésre áll az intellektuális tőke. És ha van olyan párt Magyarországon, amelynek ehhez anyagi forrásai is lehetnek, akkor az éppen az MSZP. A kulcskérdés: létrejön-e egy problémaérzékeny, a stratégiai gondolkodás iránt nyitott, a döntési alternatívák távlati és társadalmi következményeivel számolni képes politikai vezetés. Amelynek vannak értékei és céljai, s ezek alapján képes megrendeléseket adni az agytrösztöknek és a minisztériumi apparátusoknak a gyakorlati lépések kidolgozására. Ebből a szempontból az MSZP és a kormány teljesítménye erősen bírálható. A miniszterelnök jelképes keretbe akarja helyezni a kormány munkáját. A nemzeti közép, majd a köztársasági eszme gondolatkörével operál. Miniszterei azonban nem követik ebben, ahogyan a párt sem. Így aztán a víziókísérletek nem átütők. És maga a vízió is hordoz ellentmondásokat. Gyurcsány az új szociáldemokrácia alapelveinek ismertetésekor időnként vérbő neoliberális fejtegetésekbe bonyolódik. Ám ez nem az ő hibája: a 'szociáldemokrácia a globalizáció idején' nevű projekt vezérlői világszerte küzdenek a társadalmi szolidaritás és a gazdasági versenyképesség összehangolásának problémájával. És akkor ott van még az iraki háború, az ENSZ válsága, a NATO szerepének kérdőjelei és az EU politikai krízise. Amikor ennyi a bizonytalanság, nem egyszerű feladat programot adni. Az is elég lenne azonban, ha a helyzethez illő társadalompolitikai, nemzetstratégiai kérdések a közbeszédben az őket megillető helyre kerülnének. Ezt a kormánynak kell kezdeményeznie. Ezzel - a Fidesz 1998 utáni 'marketingkihívása' után - az MSZP 'tematikai kihívást' intézne a legfőbb riválishoz. S ha legalább kezdetleges válaszai lennének, akkor előnyre tehetne szert. Csak magára vethet, ha nem él a lehetőséggel".

Tamás Ervin szerint (Átmenet, Népszabadság, 2003. március 28.) "ez a kongresszus semminek sem lesz a kezdete, és semminek nem lesz a végpontja. Ezen a tanácskozáson nem zárnak le korszakot, s nem indítanak újat. Nem várható tehát különösebb izgalom, kivéve annak a néhány politikusnak az esetében, aki csalódik, mert nem került be valamelyik testületbe, vagy örül, mert ott lesz. A változások viszont nem lesznek akkorák, amelyek a jövőben új utat jelölnének ki a szocialista párt számára. Szürke kongresszus lesz, mert semmi jele annak, hogy egy-két kritikus vagy figyelmeztető szónoki fordulaton kívül a küldöttek többre készülnek. Persze az, hogy mire készülnek, s mit várnak, két különböző dolog - de úgy tűnik, hogy jelenleg a várakozások sem haladják meg azt a néhány tervezett személyi változást, amelyet a hét végén szentesítenek".

Tamás úgy véli "a kérdés inkább az, hogy a szocialisták megpendítenek-e egyáltalán olyan témákat, amelyek lassacskán megkerülhetetlenek lesznek - azaz komolyan foglalkozni kezdenek velük, vagy maradnak a szózuhatag szürke részecskéi, mondatfoszlányok, amelyekre hivatkozni lehet ugyan, de napirenden tartani azokat fölösleges. Képesek-e például kamarillapolitikájuk megváltoztatására, a rossz ízű káderkihelyezési gyakorlat háttérbe szorítására, a beültetési rendszer' reformjára? Egyelőre úgy látszik, hogy nem. Pontosabban: a helyzet sokkal kaotikusabb, így árulkodóbb, mint Hornnál vagy Orbánnál, amikor nem volt ennyi hatalmi centrum. Téved, aki azt hiszi, hogy a központok csupán a kormány és a párt viszonylatában értelmezhetők - szpáhi birtokok, hitbizományok léteznek az MSZP-n belül is".

Tamás szerint "Kovács László párton belül egy sajátságos, nem is szíve szerint való helyzetbe került, mivel aki úgy érzi, hogy a Medgyessy-csapat bántja', hozzá siet. Nem tettei, hanem maga a szituáció sodorja abba a csapatba, ahová egyébként nem tartozna. A miniszterelnök és tanácsadói alkotják a másik tábort', holott azok sem gondolják, hogy ennek így kell lennie, bár a magyarázat kézenfekvő: a kormányfő pártonkívüli. Mindeközben folytonos a prés, hol az önkormányzati választások miatt, hol pedig az EU-referendum okán kerülnek hibernált állapotba az osztogatást követően beígért programok, s késnek a külföldi és az itthoni gazdasági folyamatokra reagáló határozott intézkedések is. Nincs karakteres politika, csak szlogenek. Az MSZP-nek ma már nem annyira a múltjával gyűlik meg a baja, ahogy azt ellenfelei állítják, hanem a jövőjével, amelynek megrajzolásával máig adós a párt. Ilyen körülmények között persze nem szerencsés, ha a miniszterelnök közvetlen munkatársa fog vízióalkotásba'. A nemzeti közép, illetve a köztársasági eszme fölvázolt fogalomkörét elemzik, kritizálják politológusok, de az MSZP ideológusai jobbára hallgatnak. Nincs olyan elmélet sem, amelyik gyökeresen más utat jelölne ki a szocialisták számára - hogy talán létezik ilyen, az jobbára akkor észlelhető, ha a miniszterelnök konkrét gesztusát kell bodicsekelni. Leegyszerűsítve: Medgyessy Deák Ferenc szerepében szeretné láttatni magát, míg Kovács Lúdas Matyi útját járja - és ami sajátos élmény: mindezt egyszerre, egy színpadon láthatja a nagyérdemű".

Tamás véleménye szerint "a közvélemény-kutatások az MSZP-re és a kormányra hízelgő eredményei most még elfedik a lappangó konfliktusokat, de utat engednek a klientúra apró-cseprő üzleteinek - itt is, ott is törnek az üvegzsebek -, sőt, revánsvágyának is. A különböző pozíciók, jól fizető állások elosztása nem csupán a koalíciós alkuk terepe, hanem a Kovács-, illetve Medgyessy-szimpatizánsok közötti frontvonal is - ezért a hibák nem hibaként kerülnek felszínre, s nem is személyhez, hanem rögvest táborokhoz kötődnek, ez pedig táplálja a legkülönbözőbb kombinációkat, zavarossá teszi a konszenzuskeresés mechanizmusát és gátolja a gyors korrekciót. Amikor a pártban és a kormányban kitapintható az egymás iránti krónikus bizalmatlanság, különösen hiányzik az olyan apparátus, amelyik képes ezeket a nap huszonnégy órájában csillapítani, esetenként áthidalni. A szocialista párt ászai azonban kényszerűségből is álláshalmozók, rengeteg a tisztség, a megbízatás, ráadásul a sovány parlamenti többség fegyelmezett munkát követel az Országházban - a megyei elnökök, középvezetők pedig eközben nem kapnak elég muníciót, viszont akadálytalanul hozzájutnak a szóbeszédekhez, melyek sarkos véleményeket és elégedetlenséget szülnek. Frusztráltságuk erősödik azáltal is, hogy a Fidesz sugarú polgári körök akár kell, akár nem, akcióznak - a koalíciós pártok eközben nemigen mozgósítják híveiket, ehelyett közleményeket fogalmaznak, és általában lassan reagálnak.(...) Nevet és székházat változtathat az MSZP, de ha a két politikus - a kormányfő és a pártelnök - nem ismeri föl azt, ami a választások előtt evidens volt számukra, és továbbra is táborok rekrutálódnak zászlóik alá, marad minden a régiben. Előjönnek a régi barátok, a régi trükkök, amelyekhez fölzárkóznak majd az új, gátlástalanabb barátok és a Fidesztől eltanult még arcátlanabb trükkök. Egy különbség persze lesz: a konfliktusok hamarabb fognak felszínre törni, mint egy tekintélyelvű, a vezérnek mindenkor engedelmeskedő pártban. Az MSZP-ben a klientúra, a Fideszben a mainstraim összetartása erősebb".

Szombathy Pál szerint (Rövidtávfutók körei, Magyar Hírlap, 2003. március 29.) az MSZP kongresszusa "csendes, szokványos, tét nélküli, jellegtelen valami lesz. És ezt a résztvevők többsége valószínűleg nem is nagyon bánja majd. Ma tisztújító kongresszust tart a Magyar Szocialista Párt, amely magát mindinkább szociáldemokratának érzi, s tagadhatatlan: mind többen látják a kívülállók is effélének. Pártelnököt választanak, elnökhelyettest, alelnököket. E posztokban közös: pontosan annyian indulnak a megszerzésükért, amennyi van belőlük, így mindenkinek jut szék, idegtépő versengés kizárva. Illetve: ha volt, preventíve lezajlott. Kongresszus a háború árnyékában, tragikus és kusza világpolitikai helyzetben, ehhez igazodóan üres belpolitikai pillanatban. Pedig két hét múlva szavazunk az európai uniós csatlakozásról. Kevés szó esik most erről, mindannyian a fegyverekre figyelünk, és azt találgatjuk, kellő ügyességgel hintázik-e a magyar kormány Amerika és Európa között. Hírlik, a pártonkívüli miniszterelnök ideológiai szónoklatra készül az MSZP küldöttei előtt, hogy vizionálja: merre haladjon a baloldal. Én speciel jobban örülnék, ha Medgyessy Péter többet kormányozna, s kevesebbet törné a fejét a szociáldemokrácia nemzetközi megújításán, ámde legyen. Bár maga nem vágyik már a Tony Blairéhez hasonlatos szerepre, némely tanácsadói láthatóan őt használva akarják beleszuggerálni az MSZP-be a változás közhelyét. A pártelnök (ma bevallott?) ambíciói viszont legfeljebb 2004-ig terjednek, úgyhogy Kovács László csupán 'pragmatizál'. Így egyelőre nagy általánosságban maradnak a szólamok. Kevés a konkrétum, a valódi vita a baloldalon".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (A gyermek, Magyar Hírlap, 2003. március 31.) "a gyermeket emelte politikájuk szimbólumává Medgyessy Péter miniszterelnök az MSZP hét végi kongresszusán. A gyermek, mint mondta, a hitet, az élet folytonosságát, a be nem teljesült álmok megvalósulását jelképezi. Szép - bár mondjuk ki - csöppet sem eredeti gondolat. A gyermek (a család) a Fidesz-kormányzatnak éppúgy központi figurája volt, mint előtte (mindenütt) sok-sok kormányzaté. Részben, mert a történelemben, az idő múlásával a gyermek, az ifjúság 'divatba jött', részben, mert a gyermekre nemcsak szép, hanem könnyű is hivatkozni. A gyermek a jövő idő. A 'szép holnap', amelyet Magyarországon generációk hosszú sora képzelt el utódjának, unokáinak, de amely, eddig legalábbis, sehogyan sem tudott létrejönni. Kérdés, hogy a tegnapi, tegnapelőtti gyerekek beérik-e ismét a szép holnap ígéretével, s ha igen, meddig. Az európai uniós csatlakozás első néhány évéig, amely még mindig nem lesz 'jóléti rendszerváltás', amit az MSZP pedig már 2002-ben megígért? Esetleg még tovább? A választ egyfelől a világ háború utáni állapota fogja megadni. Másfelől az, hogy a magyar politikai elit és azon belül most elsősorban az MSZP mennyire tudja beváltani a kongresszusán fölsorolt ígéreteit. Ez a kongresszus ugyanis - a személycserékkel, a teendők kidolgozására létrehozott bizottságok felállításával, a kormány és párt 'új szövetségével' együtt - éppúgy az ígéretek kongresszusa volt, mint általában minden kongresszus. Történtek persze bizonyos elmozdulások a fiatalítás, a 'nőiesítés' irányában. Voltak apró személyi meglepetések, ám a választópolgár, sőt a párttagság nagy része nem ebből ítél. Számukra nem olyan 'könnyű azonosulni' még a kormánnyal, mint Kovács László pártelnöknek, aki máris úgy látja, hogy a kormány 'szociáldemokrata értékrendre építi napi politikáját, elkötelezett az európai értékek és a magyar nemzeti érdekek iránt'. Majd meglátjuk - mondják a tömegek -, melyeknek ígéretekből régóta teli a padlás. Amelyeknek saját gyermekük nem szimbólum, viszont a sorsán hamar le fogják mérni, miben kell és miben nem szabad hinni".

Szerető Szabolcs szerint (Mit üzen a párt?, Magyar Nemzet, 2003. március 31.) "nehéz elképzelni fontosabb belpolitikai eseményt a kormány vezető pártjának tisztújító kongresszusánál. Joggal feltételezhetjük, hogy az ott elhangzottakból, a döntésekből, a tanácskozás hangulatából nagyjából kikövetkeztethető, milyen irányt vesz a kormányzati politika a következő hónapokban, mire számíthatnak a közeljövőben a gazdaság szereplői, a társadalom különféle csoportjai. Az MSZP hétvégi kongresszusa nem ilyen tanácskozás volt; azon felül, hogy a szocialista párt deklarálta megújulási szándékát (ehhez munkacsoportokat hozott létre és határidőket rögzített), nem fogalmazott meg markáns üzenetet a társadalom párton kívüli része számára. (...) Nem kizárt, hogy a mostani kongresszussal véget ér az MSZP-nek a Medgyessy miniszterelnök-jelöltté választásával kezdődött korszaka, amelyet az érdekcsoportok által szabdalt párt belső konfliktusainak elfojtása jellemzett. A személyi döntéseket előkészítő háttéralkuk, az 1998-es választási vereség bűnbakjának kikiáltott, az akkori kampányt vezető Szekeres Imre visszatérése vagy a Kovács Lászlóval korábban szembehelyezkedő Jánosi György megbuktatásának kísérlete azt jelzik, hogy a kulisszák mögött elszánt küzdelem folyik, amely a másfél év múlva esedékes, a nagy megújulásról határozó kongresszus közeledtével várhatóan csak erősödni fog. 2004 őszéig dől el, hogy kik uralják a Kovács László utáni (?) MSZP-t; sokak számára tényleg ez a harc lesz a végső. Szombaton Horn Gyula felszólalása világított rá a legélesebben arra a problémára, hogy a pártvezetés és a kormány viszonya korántsem harmonikus. A volt pártelnök-kormányfő egyenesen siralomháznak nevezte a Köztársaság téri pártközpontot (az MSZP vezetőit lekötik a kormányzati feladatok), de konkrétumok említése nélkül arra is utalt, hogy a kormány tevékenységét túlzott mértékben befolyásolják egyes pénzügyi csoportok. Ha másból nem, ebből mindenki megérthette, hogy a Medgyessy köré szerveződő csapat és a Kovács-féle - előző - pártvezetés két külön hatalmi centrum. Rövidesen kiderül, hogy melyik javára billen el a mérleg a mostani kongresszuson hozott személyi döntésekkel".

Nagy N. Péter szerint (Köztársaság - tér és gondolat, Népszabadság, 2003. március 31.) "a két választási győzelem utáni szocialista kongresszusnak egy nyilvánvaló vesztese volt. A ház. A párt Köztársaság téri központját Horn Gyula siralomházhoz hasonlította, ha nem is haldoklást, de az élet hiányát érzékeltetendő. Igaz, emberről nem beszélt, csak épületről. Ezt még a volt pártelnök zsémbelésének lehetne minősíteni, ha nem célzott volna ugyanoda az MSZP újonnan megválasztott alelnöke, a fiatalítás, a modernizáció megjelenítője, Hiller István is. Ő is kikezdte a Köztársaság teret. Mondván, el kell onnan menni, mert az épület avítt, fáradt képzeteket kelt. Bizonyára nem a házról, a térről, hanem a pártról van szó, de valószínűleg nem véletlen a képes beszéd sem. Nem hinném, hogy bármelyikük is ne merné megmondani, mire gondol. Csakhogy az épület ott van, és olyan, amilyen. Megbízhatóan semmilyen. De nehéz megmondani, mi a baj vele. Talán ebben a formában valóban meg is testesítheti a szocialisták legfőbb erényeit, és mutatja azt is, amit immár önmagukból is hiányolnak".

Nagy N. szerint "az MSZP nagy hatásossággal úgy tűnik fel, mint a rendes (kritikusai szerint értsd: középszerű) emberek pártja. Mint ilyen, nem viseli jól a túlzott társadalmi különbségeket, rosszul tűri, ha ehhez még az urak arroganciája járul, nem kedveli a tartós konfliktushelyzeteket sem a határok mentén, sem belül, és általában, azt a keveset, ami itt javakban, örömben jut, azt szétplanírozná különösebb veszekedések nélkül. Ha kellőképpen ingerült, türelmetlen és az igazságtalanságot fentebb elvek alá gyűrő ellenféllel találja magát szemben, ezek az erények felértékelődnek. Választásokat lehet nyerni velük, amint ez tavaly másodszor is megtörtént.Utána jön a nehézség. Mert egy kormány ezt a kiegyensúlyozó szerepet maradéktalanul betöltheti. Mondhatni, erre való. Ezzel politikailag akaratlanul is karakteresebb szerepbe tolja a pártot. (...) Medgyessy Péter miniszterelnök a kongreszszuson új szövetséget ajánlott az MSZP-nek. Szövetséget csak két önálló egység köthet, tehát a kinyújtott kéz egyben távolságot is tart: Medgyessy továbbra, nyilván a következő ciklusra sem lép be a pártba. Megfogalmazta ennek ideológiai következményeit is: a nemzeti közép gondolat- és értékrendszeréből, a köztársaság politikai integráló pozíciójából kíván kormányozni. Ezt a helyzetet továbbgondolva jelenthette ki Kovács László, a párt újraválasztott elnöke, hogy nem egyszerűen a kormányzás hátterét adják a szocialisták. A kormányé a közép, az ő dolguk és felelősségük ugyanis egy polgári-baloldali politika megfogalmazása, megmutatása. Ez így már valóban több volna a rendes, joviális emberség politikai lenyomatának elkészítésénél. Tele házat igényel, ha költözéssel, ha enélkül".

Petri Lukács Ádám szerint (Egy baloldali néppárt, Népszava, 2003. március 31.) "a szocialisták kongresszusáról azt lehetett feltételezni, hogy semmi különös nem fog történi, az egyetlen eldöntendő személyi kérdés az volt, hogy a pártelnök által preferált szegedi polgármester lesz-e választmány elnöke, vagy megtarthatja a pozicióját az ifjúsági és sport ügyekért felelős miniszter a választmány élén is. Jánosi György maradt, ám végül ezek a személyi kérdések kevésbé tűntek jelentékenynek, mint az a tény, amelyre a pártelnök kongresszusi beszédéből lehet következtetni. Kovács László ugyanis magáévá tette azt az eszmét, hogy a pártból egy polgári baloldali néppártot kell felépíteni. Márpedig, ez nem kevesebbet jelenthet, minthogy a szocialista pártban elkezdődik egyfelől egy elmélyült ideológiai munka, amelynek nyomán megfogalmazódik az a krédó, amelyből vegytisztán -és számonkérhetően- kirajzolódnak azon eszmei értékek, amelyeket a szocialisták magáénak vallanak, s amelyekhez politikai döntéseik során következetesen tartják magukat. Ha nem egymás szekálásába ölik az energiájukat, hanem sikerül valóban megalkotniuk egy a szabadelvű és szociáldemokrata gondolatokat magába integráló, nyitott és modernizált baloldali néppártot az komoly nyeressége lenne a köztársaságnak. (...) Ha a szocialisták valóban ilyeténképp alakulnak át, akkor egyrészt jelentékenyen megnő a következő választásokon győzelmi esélyük, másrészt a modernizációs folyamatot végigvívő MSZP-vel a mainál természetesebb lesz a szabad demokraták együttműködése".

Ágh Attila politilógus szerint (A száguldó csiga, Magyar Hírlap, 2003. április 1.) "a hét végi MSZP-kongresszus makacsul küzdött a 'nem esemény' megtisztelő címért. Kongresszusi záróbeszédében a pártelnök szinte kihívóan mondta, hogy a sajtó biztosan unalmasnak fogja minősíteni ezt a kongreszszust (is). Az önbeteljesítő jóslatok általában kitűnően működnek, és így volt ez a legutóbbi MSZP-kongresszus esetében is, amely tényleg egy gondosan előkészített 'nem esemény' volt. A párt vezetői már jóval a kongresszus előtt igyekeztek lehűteni a sajtó és a közvélemény túlzott várakozását, amely legfőképp a személycserékre irányult. És valóban nagyon kevés személyi változás történt a vezetésben, aki szenzációra számított, azt komoly csalódás érte. Az MSZP-ben minden csigalassúsággal történik, de idővel mégis jelentős változások zajlanak le".

Ágh szerint "az MSZP olyan párt, amely tudatosan kerüli a látványos fordulatokat és a tartós konfliktusokat. A kongresszusokon se lehet sikert aratni éles megfogalmazásokkal és radikális változások követelésével, sőt sokszor még humorból is kevesebbre futja a kelleténél. Hogy a dolgok a jól megszokott csigalassúsággal, de mégis mennek előre, azt csak a néhány évvel ezelőtti kongresszusok anyagával való egybevetés tárja fel. Csak ebből tűnik ki, hogy a csiga valójában száguldozik, vagyis a párton belüli közgondolkodás, programkészítés és jelszóformálás néhány év alatt drasztikusan megváltozik, akkor is, ha minden kis lépése a boldog helybenjárás látszatát kelti. A nagy példa a szociáldemokratizálódás. Ennek a kifejezésnek és irányvonalnak a kilencvenes évek elején még erős ellenzéke volt az MSZP-n belül, amely nem legyőzetett - és semmiképpen sem kiűzetett -, hanem csendesen belefáradt az opponálásba, és feladta fanyalgását. A 2003. márciusi kongresszuson terjesztett üzenetében ez a csoport már azt jelezte, hogy beletörődött a szociáldemokráciába, de nem tartja szükségnek a párt nevének megváltoztatását. Erre 2006 előtt már valószínűleg nem is kerül sor, de ugyanilyen óriási sebességgel száguldva elképzelhető, hogy 2006 után már a névváltoztatással szemben is elporlik majd az ellenállás. 2002-ben egy jászberényi MSZP-tanácskozáson Kovács László szándékosan vétett a csigalassúsággal való haladás szabálya ellen, amikor meghirdette a névváltoztatás, a székhelyváltozás (a Köztársaság térről való elköltözés) és a logó megváltoztatásának igényét. Nyilván tudta, hogy ez a 'kapkodás' ellenállást fog kiváltani, s volt is morgás a magukat a baloldal baloldalának vélők körében, de ebből az MSZP közvéleménye is megtudta, hogy hosszabb távon merre mennek majd a dolgok. A csiga ugyanis unalmasan, de következetesen egy irányban száguldozik, ezért jut mégiscsak előre".

Ágh úgy véli "az unalmas kongresszuson két izgalmas megállapítás is elhangzott, valódi szenzáció is volt, ami példátlan az MSZP történetében. Mindkét megállapítást Medgyessy mondta el, de ezt készítette elő és zárta le Kovács László megnyitó- és záróbeszéde is. Egyrészt a 'tűrhető' Horn Gyula tűrhetetlen pragmatizmusa után néhány évvel már egyértelműen elhangzott, hogy kell a pártprogram, kell egy történelmi vízió, sőt a történelmi perspektíva felvázolása legalább olyan fontos a következő választások megnyeréséhez, mint maga a jó kormányzás. Erre rímelt rá Hiller István hozzászólása, aki megengedte magának az éles megfogalmazások luxusát, beleértve a Köztársaság térről való elköltözés igényének újbóli felemlegetését. Másrészt Medgyessy helyre tette a nemzeti közép és a polgári baloldal fogalmát: a kormány középen van, és integrálja a közbenső rétegeket és értékeket is, a párt pedig a polgári baloldalt képviseli széles baloldali néppártként. Ehhez stimmelt hozzá Gyurcsány Ferenc kongresszusi beszéde, amely ezt a két alapelvet megint, de jóval markánsabban megfogalmazta. A sajtó pedig tudósított az unalmas kongresszusról, és nem vette észre az éles ideológiai váltást, egyáltalán az ideológia kifejezés teljes rehabilitációját a pártban. Minden tudósító és elemző nyugodtan hazament, s fel sem tette magának a kérdést, hogy vannak-e ilyen abszolút véletlenek a pártok életében. Természetesen a magyar média csak a saját igényei után szalad, és lázasan kutat balhék után".

Ágh szerint "nem türelmetlen értelmiségi népségnek való ez a párton belüli döntéshozatali stílus. Most is csak keveset tudhattunk meg a köztársaság eszméjéről, de annyit biztosan, hogy idővel az alapvető szólító szavak egyike lesz, míg a nemzeti közép, majd a polgári baloldal már elfogadottá váltak. Elméleti nézőpontból persze jobb lenne, ha rögtön megtudhatnánk, hogy pontosan mit ért rajta a kormányfő, de a pártbeli és a szélesebb közvélemény szempontjából talán így a helyesebb, mert a megszokás után megjön a politikai üzenet pontos tartalma is, még jóval a 2006-os választási kampány előtt. Az MSZP-ben ugyanis szeretik azt, amikor már túlérett a helyzet a döntésre és a változtatásra. Így került sor a 2003. január közepére tervezett kongresszusra március végén, amikor már mindenki mindent tudott és mindenbe belenyugodott. Akkor meg miért ne lehetne a 2004 októberére tervezett kongresszus mondjuk 2005 tavaszán, amikor már mindenki minden változásba újra beletörődött? Addig is száguld majd a csiga, mivel lesznek kormányátalakítások, valamint nyilatkozatok, pártbeli le- és felmondások, no meg sajtókiszivárogtatások. Ezek eredményeként a legutóbbinál még nagyobb kongresszusi változások és választások is unalmasak lesznek a sajtó számára, mert megint tudni lehet majd szinte mindent előre. Ilyen a magyar társadalom is, amelynek tükörképe az MSZP. Lassan kiforogja magából a nehéz változásokat, sok kis fordulat ad össze egy nagy fordulatot, akárcsak a rendszerváltás éveiben. A 2006-os választásokon fog csak kiderülni, hogy a 'Lassan járj, tovább érsz!' elve mennyire válik be a politikában, vagy igaza lesz-e Medgyessynek, aki úgy fogalmazott, hogy nem engedünk a (következő) 48-ból, az újabb négyévi kormányzásból".