Hajléktalankérdés a politikában
Vezetői összefoglaló
A hajléktalanság kérdése közpolitikai értelemben nem választható el a lakás- és a szociálpolitikától. Hosszú távú társadalompolitikai stratégiák hiányában a hajléktalanság újra fog termelődni. Magyarországon nem történt e téren előrelépés, sőt, az elmúlt években egyre távolabb került a politika a probléma tartós megoldásától. Így hiába léteznek Magyarországon is jó gyakorlatok, mint például a lakhatásra koncentráló „Nyitás az utcára program”, vagy a munkaerő-piaci integrációban eredményes „Első Lépés” program, ezek mindaddig elszigetelt kezdeményezések maradnak, míg a politika nem emeli be a hatékony megoldásokat egy átfogó közpolitikai stratégiába.
Az érdemi megoldásoktól való távolodás egyik oka a sajátosan alakult hatalompolitikai szerkezet. A baloldal összeomlásának eredményeként 2010-ben kétharmados parlamenti többséget szerzett a Fidesz-KDNP, így egyetlen politikai erő birtokába került az alkotmányozó hatalom. Mindez a hajléktalanság ügyének szempontjából azért lényeges, mert a hajléktalan emberek kriminalizációjának kérdése és az ezzel kapcsolatos jogalkotás e folyamat részeként szerepelt az elmúlt években a politikai nyilvánosság napirendjén. A hajléktalansággal kapcsolatos új szabályozás – főként az új Alaptörvény negyedik módosítása kapcsán – a jogállam leépítésének egyik fontos szimbólumává vált. A kérdés körül lezajlott politikai vita pedig így értelemszerűen túllépett a hajléktalan emberek ügyén, ők maguk egy hatalompolitikai küzdelem tárgyává váltak. Miközben a politikai szereplők látszólag velük foglalkoztak, elsősorban a politikai rendszer átalakulására figyeltek.
Az sem segíti az előrelépést, hogy a pártpolitikai erőtérben olyan ideológia uralkodik, amely önmagát a liberalizmus antitéziseként meghatározva kollektivista világnézetet hirdet. Ebben a felfogásban az egyén jogai háttérbe szorulnak, valamint hátrányt szenvednek az olyan, az eszményített közösséghez nem illeszkedő, politikailag nem hasznos, bűnbakká tehető, a többség elvárásainak nem megfelelő társadalmi csoportok, mint amilyet például a hajléktalan emberek alkotnak. Mindez szociáldarwinizmussal és jóléti sovinizmussal párosulva a politikai közbeszédben elvezet a hajléktalan emberek jogainak és a többség jogainak pártpolitikai haszonszerzésre használt szembeállításához, egyszersmind a probléma hatékony kezelésének elodázásához.
A közvélemény többsége eredendően nem nevezhető ellenségesnek a hajléktalan emberekkel szemben. A rendelkezésre álló kutatásokból ugyanis más kép rajzolódik ki, mint a domináns politikai diskurzusból: ezek alapján a magyar lakosság többsége inkább empátiával tekint a hajléktalanokra, és sorsukért elsősorban nem őket magukat, hanem inkább a társadalmi körülményeket teszi felelőssé. Az adatok alapján úgy tűnik, hogy azok éreznek erősebben együtt a hajléktalanokkal, akik attól félnek: maguk is hasonló sorsra juthatnak. Mivel azonban a felmérésekből az is kiderül, hogy a magasabb iskolázottság nem tesz empatikusabbá kevés okunk van az optimizmusra a hazai elit cselekvőképességét illetően.
A teljes tanulmány itt olvasható (pdf, 1 854 KB).
