Az Orbán-rezsim külpolitikai mérlege

A Political Capital és a Friedrich-Ebert-Stiftung tanulmánya

A rendszerváltás utáni magyar külpolitika alapjait az Antall-kormány értékelvű (normatív) stratégiai orientációja fektette le. Az 1989-90 utáni kormányok külpolitikája három alapvető célt követett: (1) az euroatlanti integrációt, (2) a határon túli magyar diaszpóra támogatását, (3) a környező országokkal a jószomszédi viszony kialakítását. Ezekben a célokban társadalmi-politikai konszenzus alakult ki. A hármas célrendszerbe illeszkedett az első Orbán-kormány (1998-2002) külpolitikája is. A fokozatosan erősödő nyugati integráció 1999-ben,[1] a NATO-hoz való csatlakozással ért mérföldkőhöz. Annál is inkább, mert a formális csatlakozáson túl hamar jelentős operatív szerep is hárult Magyarországra, mivel a balkáni konfliktus során megindult NATO-műveletekhez számottevő logisztikai támogatást kellett nyújtania.[2]

Az Európai Unióhoz való csatlakozás tárgyalásainak jelentős részét az első Orbán-kormány zárta le, hogy aztán a teljes jogú EU-tagság (2004), valamint a schengeni övezethez történő csatlakozás (2007) már az MSZP-SZDSZ-kormányok időszakában valósuljon meg. A rendszerváltás utáni magyar külpolitika legfontosabb céljai ezzel teljesültek. A népszavazásokkal is megerősített euroatlanti integráció a környező országokkal való diplomáciai kapcsolatok erősítését is segítette, ahogy a határon túli magyarok előtt is kapukat nyitott meg.

Az EU-csatlakozás után alig néhány évvel azonban elillant az eufória: Magyarország 2006-tól belpolitikai válságban, 2008-tól egy ezt felerősítő, globális gazdasági válságban találta magát.

A 2009-2010 közötti időszakban az ország gazdasági és külpolitikai mozgástere beszűkült. Az államháztartási problémák miatt jelentős kölcsönöket kellett felvenni, a válság hatására az Európai Unióban is megjelentek a fiskális egyensúlytalanságok, minek eredményeképp több tagállam, köztük Magyarország is súlyos nehézségekkel küzdött.[3]

A politikai közbeszéd ekkorra már annyira elmérgesedett, hogy a magyar külpolitika hosszú távú stratégiai célkitűzéseivel kapcsolatban sem maradt remény a korábbiakhoz hasonló konszenzus kialakítására. Ilyen előzmények után, a 2010-ben megszerzett kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött, a második Orbán-kormány konszenzuskényszer nélkül láthatott neki egy új külpolitikai stratégia kialakításának.

Vezetői összefoglaló

• A 2010 óta hatalmon lévő Orbán-rendszer egyik fontos pillére a tranzakcionalista külpolitika. Ennek lényege, hogy a kormány, elvetve a hosszú távú normatív szempontokat, pusztán a pillanatnyi haszon fényében rendezi külkapcsolatait. a saját hatalompolitikai érdekei szerint.
• A tranzakcionalista külpolitikának az egyik legfontosabb politikai terméke a keleti nyitás, amelynek célja a magyar gazdaság nagy arányú európai függőségeinek diverzifikálása, valamint tőkeéhségének enyhítése, főként kelet-ázsiai forrásokból. A kormány által is gyakran hivatkozott gazdasági mutatókból azonban a negyedik kormányzati ciklusban sem látszik, hogy a keleti nyitás beváltotta volna a hozzáfűzött reményeket. Bár a kelet-ázsiai külgazdasági kapcsolatok némileg erősödtek az évek során, a magyar-német (vagy a szélesebb értelemben vett uniós) gazdasági kapcsolatokhoz képest továbbra is marginálisak.
• A keleti nyitás nemzetgazdasági szinten eddig nem eredményezett paradigmaváltást. A külkereskedelem mérlegét tekintve például nem látszik, hogy szignifikánsan változott volna hazánk európai gazdaságok irányába történő bekötöttségének mértéke. Jelentős változásokat a 2022-es működőtőke-adatok sem mutatnak. Tény azonban, hogy 2023-ban számos új kínai beruházást jelentett be a kormány, így elképzelhető, hogy ebben az évben arányaiban jelentősen növekedni fog majd a hazánkban jelenlevő kínai tőke mértéke. Mégsem várható, hogy ezek a beruházások szerkezeti változást eredményezzenek; Magyarország gazdaságát belátható ideig javarészt európai, azon belül is főként a német tőke fogja dominálni.
• A keleti nyitás eredményei leginkább az Orbán-rezsim politikai hatalmának támogatására alkalmasak. A keleti nyitás stratégiája egy jól eladható politikai termék, amely közérthető keretbe foglalja a külpolitikai stratégiát. Kétségtelen, hogy a 2020-as években számos jelentős zöldmezős beruházás valósult meg, és az is, hogy 2023-ban már az Európában realizálódó kínai beruházások egyik legfontosabb célországa lett Magyarország. Ez az úgynevezett „race to the bottom”, vagyis a vállalatoknak kedvező környezetben való versengés stratégiája ugyanakkor a fejlődő gazdaságok jellemző stratégiája, amely rövid távon bevonzhatja ugyan a külföldi beruházásokat, hosszú távon vitatható ennek hozadéka, mivel nem javítja egy ország gazdaságának versenyképességét.
• Magyarország érdekérvényesítő képessége egyre gyengül a saját szövetségi rendszerén belül. Már a Fidesz Európai Néppártból való kényszerű távozásával megindult az európai térvesztés és a mozgástér beszűkülése. A jogállamisági eljárással, majd az Ukrajna elleni orosz agresszióval kapcsolatos magyar állásponttal, a Kreml érdekeinek és propagandájának szinte leplezetlen kiszolgálásával ez a folyamat különösen látványossá vált. A nehezen felbecsülhető diplomáciai és gazdasági károknak „csak” egy mérhető része az a közel 30 milliárd euró uniós támogatás, amelynek lehívásától jelen pillanatban nagyon távol van a kormány.
• Magyarország soft power potenciálja az elérhető kimutatások alapján nem erősödött, sőt, inkább gyengült a 2017-2023 közötti időszakban. Mindezek összességében ronthatják a nem közvetlen magyar érdekérvényesítés lehetőségeit is.

Tanulmányunk teljes terjedelmében itt olvasható (pdf): Az Orbán-rezsim külpolitikai mérlege

Tanulmányának angol összefoglalója (pdf): Evaluating the Foreign Policy of the Orbán governments since 2010

[1] Az Európa Tanácshoz 1990-ben, az OECD-hez 1996-ban csatlakozott Magyarország.

[2] Gazdag Ferenc: Három évtized magyar külpolitikája (1989–2018). Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

[3] Uo.